Harcos pesszimizmus

Demokratikus ellenzéki körökben hódít a pesszimizmus divatja. A bizakodó téli és kora tavaszi hangulat után dühöng a pesszimizmus és minden optimista alternatíva ócsárlása, mert nagy a csalódás, hiszen nem jött be a várt tavaszi ellenzéki offenzíva. Úgy szól a fáma, hogy ha nem „jön” az EU, és idehaza se lehet majd választást nyerni, akkor, aki bölcs és objektív, az belenyugszik a megváltoztathatatlanba, aki pedig alternatívát keres, az nevetséges álmodozó. (Előzmény: Peragovics Ferenc: Álmoskönyv, ÉS, 2012/20., máj.18. – a szerk.)

Ránk szakad, úgymond, az orbánizmus évtizedekre, mert ilyen bamba nép a magyar, mindent eltűr, még azt a sok csapást is, ami csak ezután jön a következő két évben. Ennyi.

Minden bizonnyal a Fidesz agresszív cinizmusa, minden jogsértés nyílt, kérkedő felvállalása ezt a pesszimista beletörődést, a defetista pszichózist akarja az ellenzéki oldalon kiváltani. Mindent megtehetünk veletek, emberek, éjjel-nappal új adókat találunk ki, elvesszük a pártok finanszírozását, trükkösen betiltjuk a Klubrádiót, és ki tudja, milyen gyalázat jön még. A fideszes önkényuralom lassan tragikomédiává válik, szinte élvezettel próbálgatják, hogy mit lehet még a demokratikus ellenzék ellen elkövetni. Hihetetlen leleménnyel folynak a perek és a rágalomhadjáratok, ha valaki felüti a fejét a túloldalon, azonnal rádobják a gyanúsítgatások sűrű hálóját, és a cáfolatok, avagy akár a bírósági ítéletek után fütyörészve továbbállnak, hiszen megtették a dolgukat, mert végül csak ráragad valahogy a rágalom az áldozatra, és a legfőbb ügyész úgyis mindig a „jó oldalon” áll. Ám a harcos pesszimizmus hívei mégis hibáznak, mert nincs más alternatíva, mint az alternatívák állandó keresése. A jövő mindig nyitott, nem eleve elrendelt, ezért a jövő csak akkor a gondolkodás börtöne, ha nem mérjük fel a változások irányát. Ha nem sikerült a „tavaszi offenzíva”, akkor őszre kell a mozgósítás lehetőségét keresni, és nem belenyugodni az átmeneti kudarcokba. Ha a várt forgatókönyv nem jön be, akkor újra kell kezdeni a keresést, az új pozitív alternatíva kimunkálását, mert a dolgok nem maguktól alakulnak, hanem a történéseket maguk a szereplők csinálják.

Az Orbán-kormány félidős válsága tényleg létezik, két év kudarcos gazdaságpolitikája után a gazdaság recessziós spirálba került, és zuhanórepülésbe kezdett. Az Unióval való növekvő feszültséget sem lehet elbagatellizálni, mert a kormány már teljes bizalmi válságba került Brüsszellel, s bár Brüsszel malmai is igen lassan őrölnek, ez a konfliktus is a kormány politikai ámokfutása korlátjaként jelentkezik, és összekapcsolódik a gazdaság akut válságával. A nemzetközi és hazai sajtó tele van annak felemlegetésével, hogy sorra buknak a kormányok Európában, és ezek az elemzések azzal a kérdéssel végződnek, hogyan tudja túlélni a kudarcok sorozatát az Orbán-kormány. Gyakran elhangzik az a válasz is, hogy a Fidesz nem olyan jellegű képződmény, mint a többi kormányzó párt Európában. A kulcsszavak a maffia és az oligarchia, mivel a gazdaság, a politika, a kommunikációs nagyipar és a szervezett álcivil társadalom összefonódása tekintetében a Fidesz valóban egyedülálló Európában. Így aztán széles körben előkerül az állampárt kifejezés és a párhuzam is a korábbi haldokló állampárt és a mostani triumfáló állampárt között. Márpedig az állampártok sorsában van valami közös, mivel nem lehet a társadalmat tartósan meghódítani, hogy be lehessen betonozni az állampártot, „in aeternum, amen”. Ezek a gondolatok járják be nálunk a közéletet, ám az elhúzódó patthelyzetben felülkerekedhet a türelmetlenség, és kipattan belőle a harcos pesszimizmus, ami abból táplálkozik, hogy az alternatívahiány tényleg igen súlyos az ellenzéknél. De ebből a helyzetből nem az következik, hogy az alternatíva keresése nevetséges álmodozás lenne, hanem éppenséggel az ellenkezője, miszerint a legfontosabb feladat a nyitott jövő faggatása.