Jó ízlés

Érdeklődéssel, alapvetően egyetértéssel és szomorú megütközéssel olvastam Verebes István glosszáját (Egy tünetről, 2012/17., ápr. 27.) az ÉS Páratlan oldalán. Az ismert színész és médiaszemélyiség azon elmélkedik írásában, hogy mennyire ízléstelen és felelőtlen döntés volt Grespik Lászlót behívni a Heti Hetes műsorába, és leszögezi: „sem a megelőző, sem a jelenlegi országlók ízléstelenségei egyre biztos, hogy nem kényszerítettek és kényszerítenek senki fiát: hasonló ízléstelenségekre.” Ebben nemcsak hogy maradéktalanul egyetértek Verebessel, hanem messzebbre mennék; a rasszista, szélsőjobboldali, neonáci közéleti szereplők nézettségi megfontolások által vezérelt, botránykeltő médiabeli mutogatása több mint ízléstelenség; a demokrácia és a szabadság elleni merénylet. Kiváltképp így van ez, ha az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati média próbálja így feltornázni műsorainak nézettségét. Ebben tehát nincs vita köztünk Verebessel. Hogy mégis megütközve olvastam sorait, annak az a magyarázata, hogy fájdalom, de ezt a ma már általa is ízléstelennek minősített mindennapos gyakorlatot éppen az ő nevével is fémjelzett Napkelte című műsor honosította meg a hazai közszolgálati médiában. Nem létezik, hogy nem emlékszik a késhegyig menő vitákra, amelyeket nyilvánosan, több alkalommal én magam is folytattam a műsor keretén belül a műsor szerkesztőivel arról, hogy összefér-e a közszolgálat etho­szával az, hogy csupán a nézettségi mutatók – és ezáltal a reklámbevételek növelése érdekében – rendre a demokrácia ellenségeivel csacsognak a műsorvezetők. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a Napkeltének elévülhetetlen érdemei vannak a szélsőjobboldal szalonképessé tételében, politikai legitimálásában. Nem is kell különösebben megerőltetnünk emlékezetünket, hogy felidézzük a bősz buzizást, cigányozást, zsidózást, amelyre a műsor jóvoltából nap nap után ébredhettünk. Tág teret kaptak itt a mai szélsőjobboldali politikusok és újságírók, és minél botrányosabbat mondtak, annál gyakrabban invitálták őket a közszolgálati média reggeli műsorába. Velük szemben álltak a gyakran felkészületlen műsorvezetők, teljesen esélytelenül az irracionális szóviharokban. Hol Grespik László, hol Morvai Krisztina, hol Vona Gábor csinált hülyét a „Kereszttűzben” a felkészületlen újságírókból, utóbbiak közül néhányan azóta már ugyancsak a szélsőjobb farvizén eveznek, karrierjüket azonban ők is a Napkeltében alapozták meg. Alig emlékszem olyan esetre, amikor az újságírók felkészülten és felelősen próbálták az eredendően is reménytelen feladatot – az agresszív, szélsőjobboldali szereplővel folyó vitát a racionalitás medrébe terelve – megoldani, annál több olyan emlékem van viszont – Verebesről is –, hogy ellentmondás nélkül, előzékenyen hallgatják a demokrácia ellenségeinek ostoba, antihumanista demagógiáját. A színfalak mögött, a szerkesztőségi szobákban nyilván folytak erről viták, nemrégen az egyik hajdanvolt műsorvezető glosszájában olvashattuk, hogyan utasította vissza a producer legnagyobb megdöbbenésére a feladatot, hogy elbeszélgessen a közismert holokauszt-tagadó, neonáci David Irvinggel. A közönség azonban ezekről a szerkesztőség falain belül folyó vitákról mit sem tudott. A nézők csak azt látták, hogy a köztelevízió legnézettebb reggeli műsorában egymásnak adják a kilincset a xenofób, antiszemita, cigánygyűlölő, gyűlölködő politikusok és újságírók, akik útszéli stílusban alázzák a sajtót és a közönséget.

Tényleg sajnálom, hogy egy „döglött lovat”, a képernyőről nyilván nem az előbb felsorolt okok miatt eltakarított műsort kell bökdösnöm, mentségemre szolgálhat azonban egyrészt, hogy ugyanezeket a kifogásaimat a műsor évtizedes működése idején is rendre szóvá tettem, másrészt, hogy a Napkelte médiatörténeti léptékkel mérve is maradandó károsodásokat okozott a magyar nyilvánosságban és közbeszédben. Mindemellett egyre inkább elegem van abból a mentalitásból, amely a közéletünket áthatja; ahogyan mindenféle önreflexió nélkül a kurucok egyik napról a másikra labanccá, a rablók pandúrrá válhatnak.