Simon Béláról még egyszer

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 14. szám, 2012. április 6.

Kőszeg Ferenc „A legelőkelőbbek orvosa”. Százhúsz éve született dr. Simon Béla címmel cikket írt lapjukba (2012/13., márc. 30.), melybe sajnálatosan több tárgyi tévedés csúszott. Így Kőszeg azt írja, hogy „1938 márciusában Csilléry András nyújtotta be az első zsidótörvény tervezetét a parlamentben” – nos, azt április 8-án Darányi Kálmán miniszterelnök és Mikecz Ödön igazságügy-miniszter, vagyis a kormány nyújtotta be. Csilléry a vitában szólalt fel május 10-én, a javaslat támogatójaként, de az abban foglaltakat kevesellve. Csilléry már csak azért sem nyújthatott be törvényjavaslatot, mert az akkori Házszabály szerint erre mezei képviselőként nem volt joga.

Kőszeg felidéz egy olyan korabeli, a zsidó orvosok közt elterjedt mendemondát, melynek a háború utáni perekben a népbíróságok is igyekeztek utánajárni. Eszerint a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete (MONE) 1941-ben a Honvédelmi Minisztériumnak egy listát adott át az általuk „munkaszolgálatra javasolt zsidó orvosokról”, mely azok nevét tartalmazta, „akik a legkellemetlenebb konkurenciát jelentettek a MONE keresztény-nemzeti orvosai számár”. Ilyen lista létét bizonyítani nem sikerült, de elkészítésének nem is lett volna értelme: a Honvédelmi Minisztérium orvosnyilvántartása naprakész volt, és jogszabályok alapján hívták be az orvosokat. Eleinte a fiatalabb zsidó orvosokat nem orvosi munkaszolgálatra szólították – de nem e fiatalok jelentették a konkurenciát, hanem a nagy gyakorlattal és évtizedek alatt kiépített magánpraxissal rendelkezők. Később a középkorúak is sorra kerültek, és orvosi munkaszolgálatra vezényelték őket a visszacsatolt területek vagy a tria­noni Magyarország vidéki kórházaiba, településeire stb., miközben a nem zsidó orvosok jó része katonaorvosként teljesített szolgálatot. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a zsidó voltuk miatt a katonaorvosi szolgálatra nem behívott, de munkaszolgálatosként orvosi tevékenységet végző orvosok kedvezőbb helyzetbe kerültek, mint nem zsidó kartársaik, akik a katonai alakulatoknál egyrészt életveszélynek voltak kitéve, másrészt magánpraxisuk jó része zsidó orvosokhoz került. (A körorvost behívták katonának, akinek addigi magánbetegei magától értetődően a helyére kirendelt munkaszolgálatos zsidó orvost keresték fel stb.) Sokan panaszkodtak is amiatt, hogy bár büntetni akarták őket, „megint a zsidók jártak jól”. 1944-ben, a német megszállás, illetve a Sztójay-kormány hivatalba lépése után e helyzet, finoman fogalmazva, erősen megváltozott.

A szerző leírja Simon Béla távozását a Szabó József professzor vezette Fogászati Klinikáról. A történet Kőszeg előadásában úgy szól, hogy a MONE csatlakozásra szólította fel a professzora helyetteseként működő tanársegédet, aki – mondván, hogy „nem akar politikai szervezet tagja lenni” – ezt elutasította, s ezzel sorsa megpecsételődött. Szerencsére professzora kompromisszumos megoldást talált: cserébe azért, hogy nem gátolják a magántanári cím megszerzésében, önként távozik a klinikáról.

A korabeli orvosegyetemi ügyek ismeretében kijelenthetem, hogy ez családi legendárium. A MONE nem volt olyan erős szervezet, hogy állásából bárkit is képes legyen eltávolítani, s általában a kormányzattal sem volt felhőtlen a viszonya, ezért akkoriban az inkább az orvostársadalom egészét képviselő orvosszövetséggel ápolt kapcsolatokat. A tanársegédi állás ideiglenes volt, meghatározott időtartamra szólt, abból mindenképpen távozni kellett. A(z első) tanársegédek rendszerint még szolgálati idejük alatt megszerezték a magántanári képesítést, professzoruk protekciójával pedig főorvosi állásba távoztak. A kivétel éppen a fogorvosi szakma volt, mert kevés kórházban, rendelőintézetben lehetett fogász főorvosként dolgozni. A klinikáról távozó Simon nem állástalan lett, hanem saját magánrendelőjében lett állása, ez akkor általános helyzet volt. Az Apponyi Poliklinikán kapott főorvosi állása pedig nem volt egyéb, mint egy presztízsemelő cím, melyért felügyelte fiatal, gyakorlatra ott szert tevő fiatal kollégáit. A fizetség a főorvosi cím használata volt, nem pedig az a szerény költségtérítés, amelyet munkájáért kapott (ha egyáltalán felvette).

Hogy Simon Béla valóban „a legelőkelőbbek orvosa” volt, akik jól megfizették munkáját, arról nekem is van egy adatom. A Budapesti Orvosi Kamara 1942. november 8-án, Bakay Lajos professzor elnökletével tartotta évi rendes közgyűlését, mely a „megrokkant orvosok és családjuk hathatós megsegítésére” 50 ezer pengőt adományozott, továbbá e célra adományozásra szólította fel tagjait. Az erről szóló tudósítás két adományozót név szerint is említ: az egyik maga a sebészprofesszor-elnök, a másik éppen Simon tanár, akik e célra egyaránt 1000 pengőt adtak. (Orvosi Hetilap, 1942/46. szám)

 (Kőszeg Ferenc válaszát a jövő heti számban közöljük)

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 33. szám, 2020. augusztus 14.
LII. évfolyam 38. szám, 2008. szeptember 19.
Élet és Irodalom 2024