Csakazértis gyarmat...

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 14. szám, 2012. április 6.

Megbocsáthatatlanul túlzó önbizalomra utalna, ha mezei mérnök-közgazdaként igazságosztó véleményt merészelnék fogalmazni a két kiváló személyiség, Bojár Gábor és egykori munkatársa, Pákozdi Imre között kialakult véleménykülönbséggel kapcsolatban. Kezdetben közös munkával öregbítették hazánk nemzetközi tekintélyét, majd, miután szétváltak útjaik, Pákozdi Imre szorgalmasan igyekezett a legváltozatosabb témákban (építészet, felsőoktatás, jogszolgáltatás, gazdasági és pártpolitika stb.) közzétenni szigorú határozottsággal megfogalmazott, időnként meghökkentő téziseit.

Legutóbbi írásának (Persze, gyarmat vagyunk, ÉS, 2012/13., márc. 30.) első részét a jogosan bírálható, sok esetben átgondolatlan privatizáció bírálata alkotja. Okfejtése második részében viszont meglepő módon nem a hazai politika hibáztatásával folytatja figyelemre méltó eszmefuttatását, hanem átmenet nélkül átvált a minden kákán csomót kereső, gyarmatosító törekvésekkel vádolt uniós intézmények ostorozására. Már az is bátor nyelvi leleménynek tűnik, hogy az önként vállalt követelmények betartására vonatkozó intelmeket „philosophus dixit” dörgedelemmel mindent meghatározni akaró intervencionalizmusként (elragadó kifejezés!) határozza meg.

Magvas kifejezés az is, hogy a „tönkrevert ballib fordul jogorvoslatért” az uniós intézményekhez, mintha másnak nem lehetne jogos panasza azon intézkedések miatt, amelyekkel kapcsolatban egyenesen hazaárulásnak számít a megszorítás, nyugdíjelvonás, kényszernyugdíjazás, tandíj stb. szavak használata. Mintha bővelkednénk a panaszok meghallgatására és orvoslására szolgáló hazai fórumokban. Sajnálattal tapasztalhatjuk, hogy olyan rendszer állt elő, amelyet tökéletesen képvisel a közvélemény-kutatástól függő próbaidőre egyelőre helyén hagyott, egykori köztársaságunk jelenlegi elnöke: ő sem ellensúly és fék, hanem motor kíván lenni hivatalában. Márpedig dübörgő motorhoz oktalan veszélyeztetés lenne közelíteni.

Marad hát az uniós tagok részére rendelkezésre álló lehetőség: Brüsszel, ahol viszont tragikomikusan tájékozatlan (ráadásul illegitim) személyek veszik a bátorságot, hogy az elhíresülten rapid, nem-ortodox egyeztetési eljárásokkal létrehozott, a nemzet példátlan egységét bizonyító intézkedéseket jogorvosolják. Azt is vélni merem, hogy az írásban szóba hozott, kiváló Bozsik Yvette lemondását széles körben vitatott pozíciójáról aligha az európai táncos közvélemény befolyásolása (ez is tündöklő kifejezés) váltotta volna ki.

A banki különadókkal kapcsolatban aztán már kénytelen voltam anyanyelvi kételyeim eloszlatásáért az értelmező szótárhoz folyamodni. Merthogy azt írja nem csekély eufemizmussal a szerző, hogy három évre pénzt kértek a legnyereségesebbektől. Ebben csak két bökkenő van: az egyik, hogy nem három évre, hanem három éven át, a másik pedig az, hogy a szótár szerint a kér ige jelentése: követelődzés nélkül, udvarias formában közli valaki azt a kívánságát, hogy adjanak neki valamit. Ha így lett volna, nem rágott volna be a páneuró­pai hivatali és sajtógépezet, és nem szűkült volna sajnálatosan az a hitelpiac, amely – igaz, hogy csak az ortodox gazdaságtudomány szerint – nélkülözhetetlen a növekedéshez. Ez viszont már a szerzőnek, képzett matematikus lévén igazán saját terepe, hozzáértően tudja kiszámítani a növekedés elmaradásából eredő adóssággyarapodást.

A kemény szavakkal elmarasztalt EU mostanság éppen azon fáradozik, hogy intézményeivel azokat a kormányokat segítse, amelyek saját, felelőtlen intézkedéseikkel hozták nehéz helyzetbe a megalapozatlan ígéretek hatására rájuk szavazó polgárok közösségét. Egy évvel ezelőtt Lámfalussy Sándor városunkban is kifejtette, hogy erős Európa nélkül nehéz elképzelni a méreteik miatt is versenyképtelen országok túlélését, a nemzeti költségvetések harmonizációja pedig szükségessé teszi a nemzeti autonómiák önkéntes alapon történő korlátozását. Ez józan belátás kérdése, amint azt a tagállamok többsége megértette és a választott európai vezetők bírálatát csak a helyi hatalom bűvöletébe szédült politikusok minősítik – álságos módon – az extraprofitra éhes, öltönyös gyarmatosítók támadásának jobb sorsot érdemlő nemzetük ellen.

Az elmarasztaló bírálat stílusa emlékeztet tíz évvel ezelőtti szellemes minősítésére: ez bizony csendőrpertu a javából az ádáz gyarmatosítók ellen hősi harcot folytató közíró szellemi magasából. Akkori megállapítását jelen manifesztuma is bizonyítja: az „igaza van” és „bocsánat” azóta is fehér hollónak számít a szellem egyes emberei között.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 33. szám, 2020. augusztus 14.
LXIV. évfolyam, 31. szám, 2020. július 31.
LXIII. évfolyam, 21. szám, 2019. május 24.
Élet és Irodalom 2024