Egy visszatérő kérdés

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 13. szám, 2012. március 30.

Köszönöm Nagy Krisztinának és Timár Jánosnak az írásom (Egy visszatérő morális pánik, ÉS, 2012/5., febr. 3.) kapcsán közölt reakcióját (Visszatérően „egy visszatérő morális pánikról”, ÉS, 2012/10., márc. 9.). Nézetkülönbség, ha van köztünk, abból ered, hogy mit értünk médiaműveltségen. A fogalomnak tudomásom szerint nincs konszenzusos definíciója. Szakirodalmi források egyaránt alkalmazzák a digitális információs technológiák hatékony használatának, a médiaszövegek kritikus olvasatának, a popkulturális termékekkel szembeni kritikus attitűd elsajátításának és a médiahasználatra fordított idő tudatos tervezésének jelö­lé­sére. A kifejezést a szakírók és a szakpolitikai ajánlások különböző hangsúlyokkal használják.1

Ha a médiaműveltség elsajátítását célzó médiaoktatás feladatának azt tekintjük, hogy a gyerekeket meg kell tanítani a számítógép és az internet hatékony használatára, akkor egyetértünk. Az új média csak akkor lehet a társadalmi egyenlőtlenségek kompenzálásának, a felfelé irányuló társadalmi mobilitásnak az eszköze, ha a hozzáférésben és a használatban jelentkező tudásbéli különbségeket az állam (vagyis az iskola) kompenzálja.

Magyar kontextusban azonban mintha nem a médiaoktatás emancipációs funkcióján lenne a hangsúly, hanem azon, hogy meg kell „védeni” a gyerekeket a médiától. Az új Nemzeti alaptanterv ugyan elég óvatosan és árnyaltan fogalmaz a kérdésben, de az új Médiatörvény és az NMHH jogalkalmazási gyakorlata a veszélydiskurzusból indul ki. A Médiatörvény korlátozza például olyan műsorszám sugárzását, amely „alkalmas a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének súlyos károsítására, különösen azáltal, hogy pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmaz”. Azt is előírja, hogy a Médiatanácsnak szerepet kell vállalnia „a médiaműveltség, a médiatudatosság magyarországi fejlesztésében”.2 Ahatóság legutóbb az Össze­Esküvők című valóságshow-t bírálta, mert az – a hatóság sajtóközleménye szerint – „lehangoló”: „sikertelenül elhalkított, obszcén káromkodások, erőszak, alkoholizálás és cigi minden mennyiségben”.

A törvényben hangsúlyosan szereplő témák közül a pornográfia szerintem egyszerű ügy. A pornó elsősorban ízlés- és értekrendbeli kérdés. A szexuális erkölcs gyorsan változik; ma éppen a monogámia a domináns társadalmi norma. A Médiatörvény és a médiahatóság ebben a kérdésben ideológiai-politikai álláspontot képvisel – az állam nevében. Ez a szemlélet jól illeszkedik a mai kormánytöbbség politikájába (és kevésbé hangsúlyos formában már az előző, többpárti médiatörvényben is szerepelt), de úgy vélem, liberális szempontból nem védhető, mert a pornófogyasztás kérdésében helyesebb volna a polgárokra (a szülőkre) bízni a döntést. Az állami szerepvállalás kérdése legfeljebb a pornószínészek védelme kapcsán merülhet fel, de ez már nem a médiapolitika hatásköre.

A Médiatörvényben hangsúlyozott másik téma, a médiaerőszak inkább empirikus kérdésnek látszik. A közkeletű vélekedéssel szemben a mediatizált erőszak intenzitása a történelem során nem nőtt, hanem csökkent, miközben a világ szerencsés tájain a fizikai erőszak is visszaszorult – kitűnően dokumentált könyvében meggyőzően érvel emellett Harold Schechter kriminológus.3 Egy médiakutató, bizonyos Jonathan L. Freedman pedig több mint kétszáz médiaerőszak-vizsgálat metaelemzése után arra a megállapításra jut, hogy nincs kauzális kapcsolat a médiaerőszaknak való kitettség és a fizikai erőszakra való hajlam között.4 Más szakírók persze másként vélekednek, és az utolsó szót nyilván korai lenne kimondani ebben a vitában, de az ismert adatok arra engednek következtetni, hogy a médiaerőszak veszélye – ha van ilyen egyáltalán – az állami beavatkozás semmilyen formáját nem indokolja.

A médiahatóság által deviánsnak minősített egyéb viselkedések (a káromkodás, az ivászat, a dohányzás s a többi) megítélése, úgy gondolom, ugyanúgy ízlés- és értékrendbeli kérdés, mint a pornográfia. A médiahatóság egyszerűen azért igyekszik korlátozni ezeket, mert a törvény alkotóinak és a testület tagjainak nem tetszik, hogy az embereknek mocskos a szájuk és drogokkal élnek. Csakhogy – liberális szemszögből nézve – ehhez a hatóságnak semmi köze. Egy ideális világban működő semleges államnak nem feladata beleszólni abba, polgárai milyen életet választanak maguknak. Persze ma Magyarországon egyre messzebb kerülünk a semleges állam ideáljától.

A médiaműveltség ügye bizonyára megérne egy konferenciát, amely – szemben a Médiatörvénnyel és a médiahatósággal – nem ideológiai-politikai, hanem, amennyire ez lehetséges, szakmai szempontok alapján vizsgálná a kérdést.

  

1 Lásd például Máire Messenger Davies: Children, Media and Culture, Open University Press, 2010.

2 2010. évi CLXXXV. törvény 9. § 7. és 132. § k.

3 Savage Pastimes. A Cultural History of Violent Entertainment, St. Martin’s Press, 2005.

4 Media Violence and Its Effect on Aggression. Assessing the Scientific Evidence, Uni­versity of Toronto Press, 2002.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 45. szám, 2019. november 8.
LXIII. évfolyam, 34. szám, 2019. augusztus 23.
LXII. évfolyam, 21. szám, 2018. május 25.
Élet és Irodalom 2020