Kell-e nekünk SZER?

Nincs határozott véleményem arról, hogy szükség van-e arra, hogy Magyarországon elinduljon egy, funkciójában leginkább a korabeli Szabad Európa Rádióéra emlékeztető tájékoztató fórum. A régi, 1993-ban beszüntetett formájában bizonyára nincsen, de feltételezem, hogy az ötletadók – Gáti, Haraszti, Palmer – sem arra gondoltak, hogy húsz évvel a rádió magyar nyelvű adásainak beszüntetése után változatlan tartalmi és politikai célkitűzésekkel és formai megoldásokkal indítsák újra a SZER-t. Hiszen nyilvánvaló, hogy a SZER valójában ma már szimbólum, az autokratikus hatalmi berendezkedés körülményei között a független és szabad tájékoztatás és tájékozódás lehetőségének pislákoló esélye. Abban sem kívánok állást foglalni, hogy a gyökeresen megváltozott nemzetközi hatalmi viszonyok között, azt követően, hogy Magyarország a NATO és az EU tagja lett, miféle nagypolitikai realitása lehetne egy ilyen akciónak, miközben az egyértelmű, hogy a mára kialakult politikai-gazdasági viszonyok között alternatív tájékoztatási fórumot kizárólag a hazai közönség támogatásával, a Magyarországon működő tőke segítségével nem lehet létrehozni és fenntartani. (Erről lásd Kasza László írását: Kell-e nekünk új Szabad Európa Rádió?, ÉS, 2012/5., febr. 3. – a szerk.) Ez részben a gazdasági világválság reklámpiacra gyakorolt elhúzódó hatása, elsősorban azonban a hazai piaci szereplőkre nehezedő folyamatos politikai nyomás eredménye miatt alakult így. Ha végiglapozzuk a néhány megmaradt baloldali és liberális újságot, figyelemmel követjük a hasonló szellemiségű elektronikus médiumok műsorfolyamát, akkor több mint feltűnő, hogy ezekből nemcsak az állami hirdetők, hanem a látszólag az államtól független cégek hirdetései is jószerivel teljesen kikoptak. Emögött pedig politikai okokat sejthetünk, hiszen milyen egyéb indoka lehetne annak, hogy az esetenként alacsonyabb példányszámú, kisebb közönséget vonzó kormányközeli médiumokban hemzsegnek a kereskedelmi hirdetések, a magasabb státusú, szélesebb közönséget vonzó ellenzéki orgánumok reklámra fenntartott szegmensei pedig konganak az ürességtől. Egy olyan kicsi piacon, amilyen a hazai, az állam keze közvetlenül vagy közvetve mindenhova elér. Félnek a multik az újabb sarcoktól, a hazai hirdetők az állami rendelések elmaradásától, a még kisebbek pedig az adóhivataltól. Ezért azután – György Péter beállításával szemben – Gátiék okokkal tételeznek fel összefüggést a CNN kormánykritikája és aközött, hogy a hírcsatorna műsora kikerült a legnagyobb kábelszolgáltató kínálatából. György Péter szerint félrevezető azt sugallni, hogy az állam „nem a tulajdonában lévő kábelszolgáltató” kínálatára befolyást gyakorolhat (A SZER ügye. Félreértett szerepek, történetek, ÉS, 2012/10., márc. 9.). Ám az elmúlt két évtized összes fontos médiapiaci döntése, és kiváltképp a mögöttünk hagyott másfél év tapasztalata éppen arról győzhetett meg mindenkit, hogy a médiapiac minden szereplője az állam kezében van. A CNN esetében a politikai nyomásgyakorláson kívül milyen egyéb érvek szólhattak amellett, hogy a legnagyobb kábelszolgáltató műsorkínálatából kivegye a globális hírtelevíziózás világszerte egyik legnézettebb hírcsatornájának műsorát, és helyére a nyíltan kormánypárti kötődésű Parlament Tv műsorát tegye, amely egyébként próbaadása idején napokon keresztül reggeltől estig a miniszterelnök beszédeit sugározta. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a kábelszolgáltató üzleti megfontolásokból, a közönség érdekeit szem előtt tartva hozta meg ezt a döntést. Üzleti érdek áttételesen persze lehet a döntés a mögött; például a szolgáltató tovább szeretne növekedni, és ehhez számos állami engedélyre van szüksége, vagy – mint ez az elmúlt hetekben felmerült – nem szeretne a föld alatt elhelyezett kábelhálózata után újabb milliárdos adókat fizetni. Ezt az érdekérvényesítést azonban a hétköznapokban politikai nyomásgyakorlásnak, súlyosabb esetben pedig zsarolásnak szoktuk nevezni. És persze azon is eltűnődhetünk ennek kapcsán, hogy egyáltalán milyen érv szól amellett, hogy a parlamenti üléseket, a számos – rendkívül alacsony nézettségű, ismétlések ismétlésének ismétléséből élő – közszolgálati csatorna helyett egy kereskedelmi televízió sugározza.   

A SZER újraindítása kapcsán felmerülő alapvető kérdés azonban természetesen a magyarországi sajtószabadság helyzetének problémája. György Péter írásának lényege, hogy Magyarországon sajtószabadság van, mivel a magyar médiapiacon ma is mód van arra, hogy aki akar, megszólalhasson. A sajtószabadság létének megítélése azonban, meggyőződésem szerint, ennél sokkal árnyaltabb, fogalmi kérdés. És mindent egybevetve napjainkban sem a sajtószabadság intézményi, sem individuális feltételei nem állnak fenn Magyarországon. Ami az intézményi korlátokat illeti; nem lehet szabad sajtóról beszélni a médiairányítás és felügyelet jelenlegi törvényi struktúrája mellett. Ott, ahol a médiapiacot irányító testület kizárólag kormánypárti delegáltakból áll (és a közszolgálati média vezetői szintén kormánypártiak), ahol ezt a testületet olyan széles és mindenféle kontroll nélküli jogkörrel ruházzák fel, amellyel lehetősége van egyetlen döntéssel médiumokat tönkretenni, ahol ez a testület osztogathatja az adófizetők pénzét a médiapiacon a politikailag kedvére való orgánumok létrehozása és életben tartása érdekében, ahol önkényesen büntethet és jutalmazhat, és legfőképpen ahol egy ilyen testület dönti el, hogy meddig van esély a szabad megszólalásra, ott nincs sajtószabadság. Nem szabad a sajtó egy olyan országban, ahol az adófizető állampolgárok pénzén fenntartott médiumok a kormánypártok propagandaeszközeként működnek, amelyekben rendszeresen csúsztatnak, manipulálnak és elhallgatnak híreket, ahonnan száműzik az autonóm szerkesztőket, újságírókat, ahol rendszeresen uszítanak a kisebbségek és politikai­lag másként gondolkodók ellen, ahol a közpénzekből fenntartott média a közérdek képviselete helyett egyetlen politikai csoport propagandagépezetévé válik. György Péterrel ellentétben azt gondolom, hogy a Klubrádió története szintén a sajtószabadság hiányának bizonyítéka. A másfél éve – nyilvánvalóan jogsértő módon – teljes egzisztenciális bizonytalanságban tartott egyetlen baloldali-liberális rádióadóval folyó hatalmi packázás egy demokráciában elképzelhetetlen. Egy szabad országban a frekvenciák elosztásának nem a bíróságon, hanem egy szakmai szempontok alapján működő, a közérdeket szem előtt tartó, független testület előtt kellene eldőlnie. Egyetlen jogilag vagy üzletileg méltányolható érv sem szól amellett, hogy a Médiahatóság miért nem írta alá a rádió által korábban szabályosan megnyert frekvenciaszerződést, mint ahogy minden, a közérdekkel összefüggő érvnek ellentmondott a hatóság azon döntése is, amely a rádió által eddig használt frekvenciára olyan pályázatot írt, amely egyet jelentett a rádió sikeres – kétségtelenül ellenzéki – arculatának felszámolásával. Nincs olyan közérdek, amely amellett szólna, hogy egy, a hallgatottságát folyamatosan növelni képes, a közélet eseményei iránt nyitott, beszélgetős rádió helyét, egy nyilvánvalóan üzletileg bukásra ítélt helyi hírektől hemzsegő, zenei rádió vegye át. Kiváltképp mivel az elmúlt két évben egymás után dőltek ki a sorból a korábban népszerű zenei csatornák. Azt, hogy a rádiós frekvenciák elosztását politikai szempontok dominálják, egyértelműen bizonyítja az is, hogy miközben a Klubrádió csak korábbi beszélgetős, közéleti arculatát feladva nyerhetett volna újra frekvenciát, a hasonló jellegű jobboldali, kormányközeli adók, lassan az egész országot behálózva, egymás után nyerték el az ingyenesen használható sugárzási lehetőségeket, miközben az ellenzéki Klubrádió az elmúlt évben hét sugárzási körzetét vesztette el.

Nem vitatom, hogy a véleménynyilvánításnak – az interneten túl is – vannak még szabad fórumai a magyar nyilvánosságban. Ettől azonban a magyar sajtó még nem nevezhető szabadnak. Egyrészt azért, mert ezek a fórumok hétről hétre szűkülnek, és egyre inkább egy kommunikációs gettóba kényszerülnek. Maximum 3-400 ezer ember beszélget egymással, a felnőtt lakosság 90 százalékának pedig fogalma sincs arról, hogy a valóságnak a médiában a kormánypártén kívül léteznek alternatív leírásai és értelmezései. A kereskedelmi média régóta kimenekült a közéleti, politikai tájékoztatás veszélyes vizeiről, a közpénzeken működő média a kormány propaganda eszközévé züllött, a folyamatosan terjeszkedő kormánypárti kereskedelmi orgánumok pedig reggeltől estig a kormánypártok tevékenységének kritikátlan népszerűsítésén és minden a kormánnyal szemben kritikus hang – akár nemtelen eszközökkel történő – lejáratásán munkálkodnak. Ennél is nagyobb probléma azonban a nem kormánypárti média folyamatos fenyegetettsége. A Médiatörvény kiagyalói és alkalmazói ugyanis pontosan tudják, hogy nem kell ahhoz ténylegesen milliós bírságokat kiszabni, hogy a tulajdonosok, szerkesztők és újságírók folyamatos fenyegetettségben végezzék munkájukat. Elég ezek lehetőségét lebegtetni, hiszen ahogyan Nádas Péter írta: „a sajtószabadság, drága barátaim, nem egyszerűen közjogi állapot, hanem egy olyan közjogi állapot, amelyet szabad emberek hoznak létre”.