Micsoda a politika?

Mi a politika? Azt hiszem, voltaképpen e kérdés megértéséhez kéne hozzájárulnia az ÉS hasábjain zajló vitának. [Előzmények: Bán Zoltán András–Radnóti Sándor: A magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/46., nov. 18., Térey János: Kedves Sándor és Zoltán, ÉS, 2011/47., nov. 25., Elek Tibor: A létező magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/48., dec. 2., Nyilas Atilla: Hozzászólás a Búcsúlevélhez, ÉS, 2011/49., dec. 9., Bazsányi Sándor: Hogy itt mi megy, nagymama – az alázúduló vörösiszapban..., ÉS, 2012/1., jan. 6., Kálmán C. György: A politikai olvasásról, ÉS, 2012/2., jan. 13.,  Bárány Tibor: Miért nincs magyar politikai költészet, ha egyszer van?, ÉS, 2012/5., febr. 3., Margócsy István: Hányféle velszi bárdok?, ÉS, 2012/7. febr. 17., Schein Gábor: Welcome to Egypt, ÉS, 2012/9., márc. 2., László Emese: A politikai költészet Janus-arca, ÉS, 2012/10., márc. 9.  – a szerk.]

Schein Gábornak és a rá hivatkozó László Emesének egészen bizonyosan igaza van abban, hogy a politikai költészetet nem jól elkülöníthető tematikaként érdemes elgondolni, és hogy ha mégis így teszünk, az önmagában is egy sajátos és a XIX. században gyökerező politikaképet feltételez. Eszerint a politikai költészet egy speciális és – legalábbis történetfilozófiai értelemben – átmeneti politikai szituációval való szembeszegülés. A szabadság – egy egykorvolt vagy csak eljövendő „normálállapot” kivívásának verbális kísérlete, e célból történő retorikai közösségegyesítés. Ebből a feltevésből kiindulva lehet azt mondani – ez volt a vita apropója is –, hogy válságos, ínséges, szabadsághiányos időkben „felerősödik” a „politikai” költészet iránti igény, és a kereslet kínálatot generál, ahogy az legutóbb is történt, mondjuk KeményIstvánversétől kezdve. Ez az erős történeti gyökerekkel rendelkező félreértés egyúttal azt is megmagyarázza valamelyest, miért tekintette problematikusnak az így értett politikai költészet művelését a kritikai és költői köztudat a ’90-es években és talán még a 2000-es évtized első felében-harmadában is. A „téma” nem aktuális a normálállapot beállta után, ezért lehet azzal foglalkozni, ami nem az időbeliség foglya, nem efemer és másodlagos, hanem örök, amint a szabadság igénye és történetfilozófiai szükségszerűsége is az.

A politikai témájú, mozgósító, „kimondó” szabadságköltészetet hiányolók és az azt elutasítók előfeltevései közösek, és egyként, makacsul nem vetnek számot az emberi egzisztencia időbeliségével, vagyis azzal, hogy politikailag lakozik az ember. Ez a belátás mutatkozott viszont meg az ezredfordulótól például Borbély Szilárd par excellence politikai verseiben (a másik költői életmű, amelyikben erőteljesen és korán tudatosult mindez, alighanem épp Schein Gáboré volt). Babits keresztény univerzalizmusával vitatkozik talán elsősorban Borbélynak a katolikus lírai hagyományt újjáértelmező nagy költészete, nem utolsósorban a Jónás könyvével is, amely a „politikát” szintén az örök, isteni értékek rendre újra bekövetkező, de mindig átmeneti megzavarásainak korszakaiban tartja csak aktuálisnak – ez a hagyomány is erősen meghatározza azt, ahogy a „politikai”
megmutatkozik a magyar költészet önmegértésében. Holott a szimbolikus tér szükségképpen közösen osztott, vagyis politikai tér és formálása szükségképpen – csak az értelmezésben realizálódó – politikai tett akár egy konkrét magánszemélyhez szóló szerelmes költeményben is, amelynek puszta közlése is jelzi, hogy a polisz világába tartozik, annak polgárai voltaképpeni címzettjei, egy nyelvi-politikai közösség önmagáról szerzett tudását kívánja alakítani. Ennyiben pedig elkerülhetetlen, hogy radikálisan innovatív legyen, különben csak felmondja, de nem rendezi át az ismert szimbolikus rendeket és szembenállásokat. Legfeljebb „állást foglal” közöttük, és „hitet tesz” szép szavakkal vagy jól eltalált rímekkel. Tehát éppen politikailag lesz érdektelen minden efféle megszólalás. Bárány Tibor tehát téved, amikor hozzászólásában valamiféle rossz kritikusi beidegződésnek tartja az innováció igényét. Poétikai innováció nélkül – legalábbis versben – politikai innováció sem képzelhető el. Bizony, ezért érdektelenek jobbára a népi jobboldali költők „értékkimondó” költeményei is, ahogy maga Bárány is megjegyzi.  „Tévedés ne essék, ami új, az még nem művészet, de a művészet föltétele, hogy új legyen” – mondja József Attila is. Petrit is éppen az az alapvető, poétikai értelemben radikális szakítás tette politikai költővé, amellyel a költői szerepet felülvizsgálta, az „író foglalkozású budapesti lakos” kiindulópontja.

Bárány továbbá úgy látja, hogy a „kizárás” beszédmódja, vagyis politikai kérdések „morális” megfontolásokat is figyelembe vevő tárgyalása, versben vagy kívüle, demokráciaromboló és a politikai tárgyú költészet esélyeinek sem tesz jót, noha maga is megjegyzi, hogy „az átfogó rendszerkritikai attitűd kitűnő táptalaja lehet a nagy politikai költészetnek”, amint azt a hagyományosan politikai költészetnek nevezett korpusz döntő része is világosan mutatja. Világos, hogy a szóban forgó, a szerző szerint problémás „előfeltevés” megmutatása nem több politikai állásfoglalásnál: a szerző prokapitalista liberális, aki nem szereti a rendszerkritikát, és úgy véli, morális megfontolások szerint legfeljebb csak magánügyek ítélhetőek meg, közügyek nem, ha mégis megtesszük, akkor a fundamentalizmus, az erénydiktatúra, végső soron a totalitarizmus veszélye leselkedik ránk. Ez tőlem idegen politikai állásfoglalás ugyan, de tiszteletben tartom, csak azt nem látom, mi köze van a költészethez. Amennyiben még arra is figyelmezünk, hogy Bárány szerint is elképzelhető olyan eset, amikor „történetesen tényleg” indokolttá válik így beszélni, például a mostani, részlegesen szabadsághiányos vagy a szabadságot bizonyos fokig valóban fenyegető helyzetben, akkor megállapításának veleje mindössze csak annyi lesz, hogy bármit is állítunk, csak indokolt esetben tegyük. Ehhez a konklúzióhoz túlságosan hosszúnak tűnik a nekifutás.

A „szabadsághiányos” állapot szült és bizonyára szül is még fontos, a hagyományos értelemben véve „politikai témájú” verseket is, de valódi lehetőséget mégis inkább arra nézvést kínál, hogy – a lírai belátások sajátos terepén – megérthessünk valamit arról, micsoda a politika és micsoda a politikai szabadság. Mert a nemzet valóban közös ihlet.