Andor, nem Apponyi

Azzal az Apponyi Alberttel állítja párhuzamba az Európai Bizottság üléséről távolmaradt Andor László magyar EU-biztost Szále László (Apponyi – Andor, ÉS, 2012/9., márc. 2.), aki nem ment el a trianoni béketárgyalás ülésére aláírni a békeszerződést. Egyébként sem az ő dolga lett volna, hanem az akkori kormány egy tagjáé. A párhuzam tehát alaptalan. Alaptalan továbbá azért is, mert Apponyinak a béke-előkészítő tárgyaláson Magyarország képviselete volt a feladata, Andornak pedig az Európai Bizottságban nem. Andor nem Magyarország képviselője a bizottságban, hanem a Magyarország által jelölt biztos, és ez egészen más dolog. Magyarország képviselője ez idő szerint Orbán Viktor, Martonyi János, Matolcsy György, Navracsics Tibor, a magyar kormány álláspontját ők hivatottak képviselni Brüsszelben, Strasbourgban, Washingtonban. Még az Európai Parlament magyar képviselői sem Magyarországot képviselik, hanem azt a pártot, pártcsaládot, amelynek jelöltjeként oda megválasztották őket.

Van egy további oka is annak, hogy nem indokolt Andort Apponyival párhuzamba állítani. Apponyi egyfajta magyar érdeket képviselt túlhajtva, teljesen eredménytelenül. Apponyinak abban, amit képviselt, nem volt igaza. Nem etnikailag méltányos határokat kért a győztesektől, ami összhangban lehetett volna Wilson elnök pontjaival, hanem a magyar kulturális felsőbbrendűségre és gazdaságföldrajzi megfontolásokra hivatkozva a történelmi Magyarország integritásához ragaszkodott, teljesen figyelmen kívül hagyva az elszakadni kívánó nemzetiségek szempontjait. Amit követelt, az sem a történelmi helyzet rea­litásaival, sem az érintettek legitim törekvéseivel nem volt összeegyeztethető. Andor, mint nyilatkozatából tudjuk, nem védte azt a magyarnak vélt érdeket, amelynek képviseletét elvárták tőle azok, akik, mint a KDNP, lehazaárulózzák, akik, mint Kósa Lajos, a becsületét vonják kétségbe és lemondásra szólítják fel, akik, mint a Jobbik, hazaárulásért és hűtlenségért jelentik fel. Nem képviselte azért sem, mert nem a magyar érdek képviselete a feladata, sőt, az tilos. De azért sem képviselte, mert, mint nyilatkozta, „lényegében egyetért” az egyelőre nem foganatosított, de kilátásba helyezett szankcióval. Ha ott lett volna a bizottság ülésén, bizonyára megszavazta volna a döntést, és akkor azért vonnák kétségbe a becsületét, azért neveznék hazaárulónak.

Szále feltételezi, hogy a biztosok „az igazság képviseletétől talán csak nincsenek eltiltva”. Bizonyára nem, de éppen az igazságot képviselve kellett egyetértenie a döntéssel. Igaza volt, ha írásos véleményében egyetértett a Bizottság elé került előterjesztéssel, igaza lett volna, ha jelenléte esetén megszavazta volna a szankciót. Mint ahogy – egy más ügyben – igazuk volt azoknak az MSZP listáján az Európai Parlamentbe került képviselőknek is, akik jegyezték, illetve megszavazták a parlament által február 14-én elfogadott, a magyarországi fejlemények miatt súlyos aggodalmakat megfogalmazó állásfoglalást. Ezek az aggodalmak megegyeztek azokkal, amelyeket magyar demokraták már korábban számos alkalommal megfogalmaztak. Az MSZP-s EP-képviselők bizonyára osztják ezeket az aggodalmakat, és akkor miért ne jegyezhették volna az előterjesztést, miért ne szavazhatták volna meg azt? De tegyük félre az átfogó demokrácia-vitát, maradjunk ezúttal Andor ügyénél, a túlzott deficiteljárás keretében kilátásba helyezett szankciónál.

Orbán törvénytelennek, számos híve méltánytalannak tartja, hogy az Európai Bizottság szankciót alkalmaz, miközben Magyarország államháztartási hiánya az Orbán-kormány hivatalba­lépése óta a GDP 3 százaléka körül van, holott korábban, a szocialista-szabad demokrata kormányok idején magasabb volt, és ezekben az években számos európai uniós országban is magasabb a hiány. Pikkelne Magyarországra vagy akár az Orbán-kormányra az Európai Bizottság? Nem hinném.

Kezdjük onnan: vajon nem sértő-e, nem méltánytalan-e, nem ellentétes-e a magyar nemzet méltóságával, hogy az Unió beleszól a magyar pénzügyi politikába, és ha az nem tetszik neki, akkor ellenőrzi a magyar államháztartás alakulását, figyelmezteti a magyar kormányt, majd végül szankciókat alkalmaz? Vegyük észre, hogy ezek a szankciók nem hátrányokat, hanem csak az Unió által kínált jogok és előnyök megvonását jelentik: az uniós támogatások felfüggesztését, végső soron az Unió testületeiben a szavazati jog megvonását. Nem új szabályokról van szó, akkor is érvényben voltak már, amikor Magyarország belépett. Szó sincs viszont a Magyarországgal folytatott kereskedelem korlátozásáról, magyar tisztségviselők beutazásának megtiltásáról, magyar banki követelések befagyasztásáról, mint amikor nemzetközi szervezetek diktatúrákkal szemben alkalmaznak szankciókat. Nem a magyar állam, a magyar intézmények cselekvési lehetőségeit korlátozzák, csak azokat az előnyöket, amelyek a magyar államot az uniós tagság fejében megilletik. Továbbmenve, nem valamiféle öncélú móresre tanításról van szó azért, mert Magyarország nem elég hűen mondja fel az Unió által előírt leckét, hanem az Unió önvédelméről. Az Unió országai megtanulták, hogy ha valamely európai ország saját felelőtlenségének következtében bajba kerül, ahogy az Magyarországgal korábban már többször megtörtént, de megtörtént Lengyelországgal, Romániával és másokkal is, és ahogy most történik Görögországgal, akkor a többi ország nem tehet mást, mint hogy a segítségére siet. A német, osztrák, svéd, holland stb. adófizetők segítik ki most a görögöket, de segítették ki korábban többek között Magyarországot is. (Nem véletlenül okozott politikai válságot Szlovákiában a hozzájárulás a görög mentőcsomaghoz.) Görögországnak azért is segítenek, mert egy görög összeomlás francia, német és más bankokat sodorhatna csődbe, mint ahogy Magyarország esetleges csődje osztrák, olasz, német bankokat hozna súlyos helyzetbe. Mi az, hogy hozna, máris hoz: a magyar esetben azt kellett tapasztalniuk, hogy a magyar kormány önkényes törvényekkel, érvényes szerződések felrúgásával terheli rá osztrák, olasz és német bankok magyarországi leánybankjaira magyar hitelfelvevők – háztartások, önkormányzatok és a magyar állam – meggondolatlan, felelőtlen eljárásának következményeit. Azt is megengedi magának, hogy megtiltsa intézkedéseinek alkotmánybírósági felülvizsgálatát, hiszen pontosan tudja, hogy amit tesz, az nemcsak az uniós joggal, de saját alkotmányával is ellentétes. Orbán annak tudatában állt elő a végtörlesztés ötletével, hogy arról majd vita lesz az Unióval, ahogy az ágazati különadókról is vita van, s mindjárt beiktatta az Alaptörvény átmeneti rendelkezései­be, hogy az esetleges uniós büntetést majd külön „hozzájárulás” kivetésével finanszírozzák. Az Uniónak tehát azzal kell szembenéznie, hogy Magyarország jelenlegi kormánya a nemzetközi gazdasági, pénzügyi kapcsolatokban is következetesen a belpolitikában alkalmazott „oszt jó napot!” orbáni elvét követi, és bármikor kész a külföldi befektetőkre, partnerekre terhelni a hazai gazdaságpolitikai hibák következményeit. Azt is tudják, hogy noha az Orbán-kormány az „adósságfék” Alaptörvénybe iktatásával büszkélkedik, ennek hatályát 2016-ig felfüggesztette, és azt is, hogy a jegybank és a pénzügyi felügyelet összevonásának lehetősége még mindig része az Alaptörvénynek, amivel a jegybanki tartalék igénybevétele lenne a cél. Erre a jelenlegi jegybanki vezetés mandátumának lejárta után a kormánynak immár korlátlan lehetősége nyílik. Tudják azt is, hogy a kormány a bírói hierarchia kényszernyugdíjazásokkal történő lefejezésével maga alá gyűrte az igazságszolgáltatást, amely adott esetben a gazdasági jogvitákban is dönt. Hasonlóképpen az intézmény kormány alá rendelésével szabadult meg a korábbi adatvédelmi biztostól, aki a közérdekű adatok nyilvánosságán is őrködött, aminek az államháztartási folyamatok nyomon követése szempontjából is jelentősége van. E nyitott kötelességszegési ügyek ezekszerint összefüggenek a túlzott deficiteljárás tárgyával. Ha tehát a mai alacsony hiány egyszeri intézkedések következménye, holnap újra megnövekedhet, újra teret nyerhet a pénzügyi kalandorság. Minthogy a jogállam intézményeit sorra megbénították, a gazdasági alkotmányosság is veszélybe került. A Bizottságnak tehát az Unió egészének stabilitása érdekében biztonságos államháztartási pályát kell kikényszerítenie az erre magától nem hajlamos magyar kormánytól, s e szempontot is követve lép fel a jogállamiság helyreállításáért.

A Bizottság szakértői a magyar gazdaságpolitika és pénzügyi politika alapos elemzésével juthattak el oda, hogy noha 2011-ben vagy 2012-ben valóban alacsony a kimutatott hiány (bár a 2013-ra előre jelzett 3,25 százalékos hiány egy százalékponttal magasabb annál, amit a 2011. áprilisban elfogadott konvergenciaprogramban vállalt az Orbán-kormány, s az adósságráta is magasabb a fennhangon ígértnél), az nem stabil, hosszabb távon fenntartható egyensúlyi pálya része, hanem egyszeri intézkedések eredménye. Az Orbán-kormány 2011-ben a bankadó és az ágazati különadók kivetésével, a magánnyugdíj-pénztári tagdíjak átirányításával és a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások elvételével és felhasználásával ért el kiegyensúlyozott költségvetést, és ezeknek a lépéseknek a folytatásával (benne a megmaradt magánnyugdíj-pénztári tagok tagdíjának további átirányításával és e megmaradt megtakarítások várható elvételével, a különadók fenntartásával) hozzák egyensúlyba a 2012-es költségvetést is. Orbán március 5-én az Országgyűlésben is elismerte: az Unió nem fogadja el azt a módot, ahogy a magyar kormány a hiányt csökkenti, ahogy „nem a magyar választópolgárokkal akarjuk megfizettetni a válságkezelés költségeit, hanem a tehermegosztás jegyében bevontuk a bankokat, a nagy cégeket, közöttük a nemzetközi cégeket is, nem tartottuk tiszteletben azokat a korábbi tabukat, amelyeket politikai hie­delmek alakítottak ki”. Brüsszelben pontosan tudják, amit a magyar elemzők is látnak, hogy ezek a lépések hosszabb távon kifejezetten rontják az államháztartási egyensúlyt. Azzal, hogy elriasztják Magyarországról a befektetőket, aláássák a növekedést és ezzel az adóbevételek keletkezésének esélyeit. Emellett a befektetőket elriasztó politika a foglalkoztatottság bővítésének esélyeit is semmivé teszi, ami alacsonyabb állami bevételekkel, a munkanélküliek ellátásában, a közmunka finanszírozásában pedig magasabb kiadásokkal jár. Hosszabb távon növeli az
államháztartás nyugdíjcélú terhelését, hiszen az állami nyugdíjalapnak kell belépni a kiesett magánpénztárak helyére a majdani idősek megélhetésének biztosításában.

Azok a kiadáscsökkentő intézkedések, amelyeket az Orbán-kormány a 2012–2013. évi hiány leszorítására hozott, fölöttébb problematikusak. A nyugdíjkiadások csökkentése a rokkantság felülvizsgálatával egyelőre akadozik. Az államilag támogatott felsőoktatás szűkítése új diákhitel-konstrukcióval a mai költségvetési terheket a jövőbe helyezi át, s ha „sikerül” összességében is radikálisan szűkíteni a felsőoktatásban részt vevők körét, az árthat az ország távlati versenyképességének. Még nagyobb kárt okoz, ha a tankötelezettség korhatárának csökkentésével gyerekek tízezrei maradnak iskolázatlanok, s kerülnek így ki a munkaerőpiacra. A gyógyszerkiadások előirányzott csökkentésének pusztán adminisztratív kényszerrel, a Molnár Lajos-féle gyógyszertörvény versenyalapú érdekeltségi elemeit kiküszöbölve ugyanúgy nincs esélye a sikerre, ahogy Molnár Lajos előtt sem volt a hasonló próbálkozásoknak. (Feltéve persze, hogy nem hagyják gyógyszer híján meghalni a betegeket.) Az Orbán-féle közmunka a nemzetközi tapasztalatok szerint a képzetlenek foglalkoztatásának legköltségesebb s tartós megoldást egyáltalán nem ígérő módja. Az effajta úgymond bátor „reformokért” hiába vár Orbán bárhol is elismerést, azok gazdasági hatása hosszabb távon kifejezetten kedvezőtlen. Szakmailag ezért teljesen indokolt, hogy a Bizottság az államháztartás tartós kiegyensúlyozásának szempontjából a legkevésbé sem tartja megnyugtatónak az Orbán-kormány intézkedéseit. A szankció indokoltsága így nem kérdőjelezhető meg. Ez következik Losoncz Miklós ÉS-ben közölt kiváló elemzésből (Az IMF-megállapodásról, 2012/9., márc. 2.) is. Ha Andor László egyetértett a szankció kilátásba helyezésével, igaza volt. Ha jelenléte esetén megszavazta volna azt, akkor is igaza lett volna. Európai tisztségviselőként és magyar hazafiként, Magyarország hosszú távú érdekeit követve járt el úgy, ahogy eljárt.