Egy hívő lélek töprengései

A közélet iránt érdeklődő konzervatív értelmiséginek néha azzal a dilemmával kell megküzdenie: szabad-e egyáltalán kritizálnia a kormányon lévő jobboldali pártot, vagy – tovább menve – szabad-e elemeznie az egyház papjainak megszólalásait.  Jezsuita nagybátyáim arra tanítottak, hogy bizony ők is tévedhetnek, és nem vétünk hitünk ellen, ha ezt szóvá is tesszük. Különösen érvényes ez, ha gondjaink nem a hit kérdéseiben, hanem a világi ügyekben merülnek fel. Ezt szem előtt tartva bátorkodom hangot adni szomorúságomnak, melyet egyik jeles püspökünknek az Új Ember katolikus hetilap január 22-i számában megjelent gondolatai okoztak. A püspök atya szerint „...szerte a világban  sokan össztűz  alá vették hazánkat. Mi ennek a gyűlöletnek az oka?”, teszi fel a kérdést. Nézete szerint ez azért van, mert „hazánk olyan alapvető emberi értékek mellé állt, melyeket sokan szeretnének lerombolni”.  Téved a püspök úr: hazánkat, beleértve polgárait, a püspök urat, a miniszterelnököt és jómagamat is, a világon senki nem gyűlöli. Bírálják, értékelik a kormány egyes intézkedéseit, törvénykezését, mely – nézetük szerint – nincs harmóniában a demokratikus országok, az EU alapelveivel. Ez bizony lényeges különbség, és nagy hibát követ el a püspök úr, ha ezt a kritikát gyűlöletnek véli. Gyakran esnek ilyen túlzásokba a pártok elkötelezett vagy alkalmazott (!) médiamunkásai, tollforgatói is, az értelmiségtől, az egyházak vezetőitől azonban joggal várható el, hogy tartózkodjanak ettől a kemény szóhasználattól. Már azért is, mert a gyűlölködés vádja könnyen gyűlöletet szülhet – ha ti gyűlöltök bennünket, akkor mi is gyűlölünk titeket –, és még azok a hívek is ebbe az irányba tévedhetnek, akiknek eszük ágában sem volt a kormányt bírálókat ilyen borzasztó jelzővel illetni. Annak idején piarista tanáraimtól és jezsuita nagybátyáimtól azt is tanultam: „szeresd felebarátaidat, mint tenmagadat”, és „bocsáss meg az ellened vétkezőknek”, de sohasem azt, hogy bárkit is, még ellenségeidet is gyűlöld. Ha az egyház jeles vezetői ilyen hangon szólalnak meg, akkor bizony nemhogy elősegítenék a hőn óhajtott  megbékélést, hanem éppen gyengítik azt.

Tisztában vagyok azzal, hogy mindig voltak és vannak a közélet, a politika iránt érdeklődő egyházvezetők.  Közéjük tartozik a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke is, akinek a labdarúgás iránti szeretete is hozzásegítette a miniszterelnök és a közötte kialakult kölcsönös szimpátiához. A kormányfő felhívására 100 millió forintot ajánlott fel az Összefogás az Államadóság Ellen Alapba, mely összeget több részletben kíván befizetni (Délmagyarország, január 24). Ez bizony elég tekintélyes summa, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy eddig mindössze 196 millió forint gyűlt össze.  (Előzmény az ÉS-ben: Siba Antal: Van kérdés?, 2011/18., máj. 6.)

Sajnos arról nyilatkozatában egy szó se esett, hogy ezt az összeget  honnan teremti elő. Hangsúlyozni kell, hogy itt nem jótékonykodásról van szó, hanem az állam segítéséről, pontosabban – a különböző kormányok helytelen gazdaságpolitikájának kompenzálásáról. Nem hiszem, hogy amikor a miniszterelnök adakozásra szólította fel a polgárokat, arra gondolt volna, hogy az általa támogatott intézmények szűkös költségvetésük egy részét adják vissza az államnak bármilyen program megvalósításához. Természetesen nincs annak akadálya, hogy magunk között gyűjtést szervezzünk: magánemberként, hívőként, püspökként hozzájáruljunk az államadósság csökkentéséhez.

Tudomásom szerint az egyháznak már nincs jövedelmet hozó vagyona. Fenntartása elképesztő nehéz feladat, amit az államtól kapott támogatásból, az egyházi adóból és a perselypénzből fedez. Az elégséges pénzügyi keret hiányát bizonyítja például a napokban napvilágot látott hír, mely szerint a törökszentmiklósi Kálvária-templom megmentése érdekében a plébános, a helyi városvédőkkel együtt, kéréssel fordult a kormányhoz, a pápához (!) és természetesen a hívekhez is.

Egyébként az államadósság keletkezésében meghatározó szerepet a kormányok és a politikusok játszottak és játszanak. Hogy csak a legújabb fölösleges pénzkidobást említsem: a miniszterelnöknek teljesen fölösleges – nyilvánvalóan propaganda céllal – sok tízmillióba kerülő levelezést folytatnia a polgárokkal. Ha pedig valaki az államadósághoz hozzájáruló politikai korrupcióba kíván mélyebb bepillantást nyerni – és elég erős gyomrú – akkor Debreczeni József legújabb könyvében találhat útmutatást.