Hányféle velszi bárdok?

Azt hiszem, műfajelméletileg nemigen érdemes feszegetni azt a kérdést: mi is az a politikai költészet? Költészet a politikáról? Politikus emberek költészete? Költészet, amelynek politikai értelmezése és hatása van? Az a költészet, amelyet a politikusok is figyelmükre méltatnak, akár pozitíve (díjakkal és kiváltságokkal jutalmazva), akár negatíve (elítélve és betiltva)?  Olyan költészet, amelyet nyilvános politikai alkalmakkor akár a hivatal, akár az egybegyűlt közönség (közösség?) elfogad a politikai szónoklatok és nyilatkozatok mellett? Vagy egyszerűen az a költészet, melyet a mi számunkra rokonszenves politikai állásfoglalású költő a mi ízlésünk számára elfogadható módon űz, költészetének esztétikai erejével legitimálván a mi politikai állásfoglalásunkat is – affirmatív erejénél fogva pedig egyben dezavuálván a más politikai állásfoglalású vagy más ízlésű poétáknak ezek szerint nyilván téves és rossz ízlésű megnyilvánulásait?  [Előzmények: Bán Zoltán András–Radnóti Sándor: A magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/46., nov. 18., Térey János: Kedves Sándor és Zoltán, ÉS, 2011/47., nov. 25., Elek Tibor: A létező magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/48., dec. 2., Nyilas Atilla: Hozzászólás a Búcsúlevélhez, ÉS, 2011/49., dec. 9., Bazsányi Sándor: Hogy itt mi megy, nagymama – az alázúduló vörösiszapban..., ÉS, 2012/1., jan. 6., Kálmán C. György: A politikai olvasásról, ÉS, 2012/2., jan. 13.,  Bárány Tibor: Miért nincs magyar politikai költészet, ha egyszer van?, ÉS, 2012/5., febr. 3. – a szerk.] Elvileg a kérdés eldönthetetlen – e téren Kálmán C. Györggyel értek egyet: politikai költészet az, amit egyes befogadói közösségek politikai keretek között (is) értelmeznek és használnak, függetlenül a mű saját adottságaitól vagy akár „eszmei mondanivalójától” is. Más kérdés persze az, hogy a politika mint ihletforrás alapjában nem különül el az életnek számtalan más jelenségétől és területéről – amint minden életjelenséget lehet politikailag is értelmezni, úgy a politika is besimul a költészet által elsajátítható és megragadható jelenségek végtelen sorába.

Érdekesebb kérdés azonban az, milyen is az a költészet, melyet a magyar irodalmi hagyomány legnagyobb áramlata politikailag fog fel, s melynek történeti létét mindenki örömmel nyugtázván, a mai irodalomban vagy felfedezi nyomát vagy nem, de mindenképpen arra szavaz, hogy helyes, ha van, s helyes lenne, ha volna – ha már valami miatt ma éppen nincsen. A magyar irodalom történetének nagy elbeszéléseiben ugyanis mindvégig elsőrendűleg a társadalmilag (nemzetileg) elkötelezett költészet nyerte el a primátust – természetes adottságnak tekintvén a társadalmi képviseleti funkciónak a mindenek felett érvényesülő dominanciáját. E beállítás persze nem nélkülözött minden alapot – a magyar költők a történelemben is általában nagyon erőteljes politikai érdeklődéssel bírtak, s nagyon határozottan képviselték a költészetnek azt az ágát (is), mely többé-kevésbé közvetlen társadalmi hatást feltételezvén, a költészet egészére nézvést kötelezőként írta volna elő a nagy társadalmi problémák kinyilvánítását s feldolgozását: ilyen értelemben azt is mondhatnánk: politizáltak (lásd a Petőfi-interpretációk másfél százados történetét vagy a Petőfi–Ady–József Attila-vonal ideologikus túlfeszítését, majd meghosszabbítását – hol Váci Mihály, hol Gérecz Attila irányában).

Ám a kérdés ennél finomabban is interpretálható: a magyar irodalmi közvélemény általában azt a típusú költői megszólalást tekinti politikai­lag érvényesnek (s a megdöbbentő: a politikai paletta majd minden árnyalatában), amely viszonylag egyszerű politikai erőteret vázol fel: adva van az elnyomó hatalom a maga kizárólagosságával, s vele szemben áll a homogén módon kiszolgáltatott többség, a nemzet, a társadalom, az alávetett osztály, a nép; s ebben a kétosztatú helyzetben a költői megszólalásnak majdnem egyetlen feladata lenne: kimondani a jogfosztottságot, az igazságtalanságot, leleplezni az elnyomást – s ezáltal fenntartani a reményt arra nézvést, hogy ez az állapot nem maradhat fenn örökké („az nem lehet, hogy annyi szív...”). A költő, mikor a konkrét politikai helyzettel szemben fogalmazza meg kiáltványát, csak a legnagyobb általánosságokat tudja kimondani, s elsősorban negatívumokban határozza meg magát, vagyis azt rögzíti, mi az, aminek nem szabadna lennie (Illyés zseniális zsarnokság-verse még csak nem is érinti azt a kérdést, milyen is a zsarnokság nélküli élet – épp ezért tud oly erősen szólni Márton László parafrázisa: „Hol szabadság van, ott szabadság van...”), vagy pedig oly távoli utópiával igazolja látomását, mely a politikát megváltás-történettel helyettesíti („majd, ha kifárad az éj...”; „ha majd a bőség kosarából...”, „ha majd a szellem napvilága...”). Az ily típusú politikai költészet teljes naiv szépséggel vizionálja a felszabadítandó közösség problémanélküliségét („...és a nemzet, mint EGY férfi, álljon...”; „RohanUNK a forradalomba”) – s éppen a társadalom politikai megoszlásától és tagoltságától tekint el, vagy pedig egyszerűen az ellenség körébe sorolja azt, aki bontja a homogenitás vízióját („vannak hamis próféták...”); nemegyszer nagyon közel kerülvén a demagógiához („rabok legyünk vagy szabadok?”) vagy a felháborodásból következő lázításhoz („Ejh, döntsd a tőkét...”; Lovaspóló a Vérmezőn).  A magyar politizáló költészet nagy hagyománya e felszabadító utópiát tekintiaz alapvető költői gesztusnak, s mindvégig a teljes szembenállást képviseli, s csak az állapotok teljes kifordulását gondolja politikailag elfogadható jövőképnek (e tekintetben széles körben is kiterjeszthető a fiatal Lukács György Ady-jellemzése a forradalom nélküli forradalmár típusáról) – hisz még Petri György is, aki pedig a Kádár-kor konkrét politizálását nem tekintette költőileg kiaknázható ihletnek, csak arra tudott szorítkozni, hogy a politika és a társadalmi elnyomás egészétől való undorát tegye egy nagy költészet alapjává (s mikor a politikai viszonyok megváltoztak, Petri költészetének is elapadt undor-politikai vénája). Ama költészeti ágazat pedig, amely akár hazafias alapon, akár az éppen hivatalos politikai ideológia alapján nem szembenállólag, hanem affirmatíve szokott  megnyilvánulni, nagyon gyakran beleszalad abba a csapdába, melyet Ady oly szépen jellemzett a Kétféle velszi bárdok maró szatírájában (akár úgy, ahogy a millennium idején üresre kopott a hazafias költészet összes frázisa – „fecerunt magnum aldumas” – , akár úgy, ahogy a kommunista költő nosztalgikusan felsóhajthatott: „Miránk hasonlíts, kommunizmus...”).

Csakhogy: Adynak e verse a pozitív példát úgy határozza meg: „de künn a dal szabaditó s szabad” – minek értelmében a költő csak akkor szólhat „igazán”, ha „künn” marad? S akkor hol is? Egy új, rendszerváltó politizálás vajon hogyan tételezi fel a „künn” igényét – hogyan fordul, s milyen utópia nevében, mily régi hagyomány nyomán, a berendezkedés „egészével” szembe? Továbbá: a többség teljességének képviseleti igénye és kizárólagos szembeállítási gesztusa hogyan simul össze a társadalmi részvétel és cselekvés folyamatosan fenntartott igényével, a parciális érdekek társadalmiasításának programjával? Nagyon széles távlatot s erős kétségeket rejtő kérdések ezek, melyek persze a költő és társadalmi közege közti feszültséget vagy szakadékot is érintik. Hiszen ha szorosan olvassuk a magyar politikai költészet két alapművét, a Szondi két apródját és A walesi bárdokat, már ott is fogunk oly problémákat találni, melyekre a hagyományos interpretációk nemigen szoktak kitérni. Mert ne feledjük: az apródok magános énekét csak az elnyomó török hatalom hallja, s a bárdok énekének sem találjuk sehol a társadalmi visszhangját (a király a bűntudattól megőrül – de mit csinál a walesi társadalom? Hogyan reagál a bárdok énekére s gesztusára „az istenadta nép” – Arany jótékony hallgatással őrzi a titkot: mi volt a tiszteletre méltó költői gesztus társadalmi haszna s következménye...).

E költészeti hagyomány mai feltámasztásához és életben tartásához, akárhogy is nézem, transzcendens utópia szenvedélyére lenne szükség – ember legyen a talpán, aki teremt ma ilyet („nem elég álmodozni: / egy nagy-nagy álom kell!”)! Ettől persze még nagyon sok politikai vagy felháborodott ihletettségű verset lehet írni, s ezek között sok kiváló is terem és bizonyára teremni is fog (s remélhetőleg nagyon sok fogja meghaladni azt a szintet, melyen oly intelmek is megszólalhattak, mint hogy „...nem elég akarni: / de tenni, tenni kell!”). Ám az elégedetlenség és csalódottság indulatát meghaladó nagy politikai költészetet, mely „politikailag” is „nagy” lehetne, elvárni (pláne kötelességként előírni) alighanem hiábavalóság lenne.