Ki kérdezett?

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 6. szám, 2012. február 10.

Kénytelen vagyok Karinthy ismert írásának címét felhasználni, hogy az olvasó számára is világos legyen, mit keresek abban a vitában, amit én kezdtem el. Az ÉS 2011/51–52-es számában az Agora rovatban jelent meg Senkiföldje címmel egy múzeumokkal kapcsolatos írásom, erre aztán Lővei Pál válaszolt Kiállítási amnézia (2012/3., jan. 20.) című cikkében, végül a múlt héten jelent meg Takács Imre Mi a múzeum? című szövege. Az Iparművészeti Múzeum igazgatója írásában nem említi meg nevem, amit azért túlélek, csakhogy amit írt, az mégis hozzászólás, és semmi egyéb. (A kontextus csak a szerkesztőség által a hozzászólásába illesztett tényekből derült ki.) Attól tartok, hogy a művészettörténet egyes korszakaiban valóban igen kompetens Takács Imre figyelmét elkerülte a nyilvános vita etikája, amelynek megfelelően mondataink célja nem ellenfeleink megsemmisítése, hanem egy általunk fontosnak tartott igazság képviselete. A továbbiakban, nem tartozván a narcizmus üldözötteinek szövetségéhez, a magam részéről ehhez tartom magam, különös tekintettel arra, hogy az olvasókat, illetve a vitában érintett muzeológusokat szeretném meggyőzni állításaim igazáról. Más célom nem volt, s nem lesz.

Lővei Pál válaszával kezdeném, akivel igazán a lényeget érintő a vitám. Az ő álláspontja koherens: nézetei szerint a Magyar Nemzeti Galéria tevékenységét kritizáló álláspontom azért téves, mert figyelmen kívül hagytam mindazokat az általa felsorolt, részben kiváló, máskor érdekes időszaki kiállításokat, amelyeket az intézmény falai között rendeztek az elmúlt évtizedek során. Azaz, Lővei álláspontja értelmében Nemzeti Galéria nem más, mint a művészettörténeti kutatások eredményeit rendszeresen a művelt közönség elé táró intézmény, s amennyiben az egyes tárlatok eleget tesznek a szakmai követelményeknek, akkor nagyjából minden rendben van. Attól tartok, hogy Lővei Pál, ezen meggyőződésének megfelelően, nehezen fogadhatja el, hogy – nagyon egyszerűen – mit is akarok, akarhatok-e bármit is ezen túl. Nos a helyzet az, hogy a Galéria esetében egyetlen apróságról kell még szót ejtenünk: az állandó kiállításokról, azok jelentéséről és azok állapotáról. (Amúgy a Szépművészeti Múzeum elmúlt évekbeli teljesítményeit kritizálók – s joggal – újra és újra az állandó kiállításokra fordított figyelem elmaradását hiányolták, azaz álláspontommal nem vagyok egyedül. A kérdés mindössze a kontextus – de hát ennél azért felvilágosultabbak lehetnénk.)

Álláspontom az, hogy a múzeumokat az különbözteti meg a kiállítási intézményektől, hogy az előbbiek önmagukat állandó kiállításaikon keresztül értelmezik, mutatják be. A múzeum identitáspolitikája valóban az állandó gyűjteményei létén, illetve azok nyilvános prezentációjának mikéntjén múlik. Onnan tudjuk meg, hogy egy múzeum mit gondol önmagáról, hogy miként s mit állít (ki) saját gyűjteményeiből. Ebből következtethetünk vissza arra, hogy az mit tekint feladatának az adott korban, hogyan értelmezi helyét tágabb kulturális rendszerben, amelyben akkor is bennfoglaltatik, ha mindazon események, amelyek a kortárs társadalomban zajlanak, az intézmény falaitól épp nem nagyon látszanak. Az állandó kiállítások átrendezése nyilván lassú és óvatos folyamat: ám a múzeum története nem más, mint az állandó kiállítások változásainak története. Tehát a múzeum története csak részben azonos a gyűjteményeiben őrzött festmények, tárgyak saját történetével. Azaz: a művészettörténet fogalma, jelentése, a kánon alakulása részben független a múzeumoktól, és a két halmaz egymásra rajzolódó közös részének a jelentéstörténete az a kérdés, amely ebben a vitában is szerepet kaphat. S persze az is igaz, hogy az ideiglenes kiállítások sora készítheti elő az állandó kiállítások múzeumi kánonjának átírását.

Azonban a Nemzeti Galéria állandó kiállításai – mostanában jelentős részben zárva is – egész egyszerűen nem viselik magukon azoknak a szemléleteknek a jellegzetességeit, amelyeket az időszaki kiállítások jelentős részén a látogatók megtapasztalhattak. Túl hosszú ideje maradtak gondozás, újraértelmezés nélkül, s ez nem pusztán a „szakma”, de a közönség számára is probléma. Tisztában vagyok azzal, hogy valóban rossz időpontban teszem mindezt szóvá, amikor a magyar múzeumügy, mint arról Mélyi József e hasábokon megjelenő múlt heti kiváló írása (Miért nem fontos a képzőművészet?) is beszámolt, évtizedek óta a legsúlyosabb válságát éli át, a muzeológusoknak komoly anyagi nehézségek között kell dolgozniuk. (Mondjuk épp olyan körülmények között, mint az egészségügyben vagy épp a közoktatásban – engedjék meg nekem azt a naiv gőgöt, hogy a felsőoktatás, mindennek dacára, még mindig jobb helyzetben van, tehát nem panaszkodom.) De talán épp a mélypont kínál lehetőséget arra, hogy ki-ki végiggondolhassa annak az intézménynek a társadalmi jelentőségét, amelyben dolgozik. Miközben a művészettörténet társadalomtudományi reflexiójára Lővei Pál, illetve gyakran az általa említett kiállítások sem mutattak volna mindig szándékot.

Van még egy dolog, amiben bizonyosan válasszal tartozom Lővei Pálnak, illetve a művészettörténészek, muzeológusok közösségének, akiket írásaim személyükben is érintenek. Mit jelent a mai magyar gyakorlatban a múzeumok önreflexiója? Az adott esetben minimum (!) három múzeum eddiginél sokkal szorosabb tudományos és kiállításpolitikai együttműködését. A Nemzeti Galéria, a Néprajzi és a Nemzeti Múzeum ugyanis jelentős részben ugyanazokat a történeti konstrukciókat – tehát (nemzeti) történelmünk és kultúránk egyes részterületeit – gyűjteményeivel definiáló, illetve gyakran romantikus (értsd lehetetlen) körülmények között bemutató közintézmény. Az tehát, hogy mit is gyűjtenek ezek az intézmények, a köztük lévő kooperáció miben állna, ha lenne ilyen, részben saját történetük következménye, tehát önmagában is reflexióra érdemes adottság, másrészt viszont annak a kérdése, hogy működik-e olyan közös, kritikai társadalomtudományi gondolkozás, olyan interpretációs keret, amelynek ma csak a nyomai láthatóak. Ezeknek az intézményeknek a konstruktív együttműködése olyan minimum lenne, amelynek hiányát ugyan­ők nyögik. A Néprajzi Múzeum keretei között működő, ám több tucat intézmény egyöttműködését megteremtő MaDok-program ma egyedülállóan jó példa arra, hogy az értelmezésre, vitákra váró fogalmak, kulturális gyakorlatok, intézmények, tárgyak, gyűjtemények, kiállítások dokumentálása mint találhat egymásra. A MaDok tehát bevált gyakorlatot kínál az intézményközi kooperációra, annak eseményeit, kiadványait tanulmányozva ki-ki hamar átláthatja, hogy a kortárs, jelenkori kultúra vizsgálata többé nem szorítható be egyetlen intézmény keretei közé sem. A Galéria 2010-es Nemzet és Művészet, Kép és Önkép című kiállítása – amelyet valóban meg kellett volna említenem írásomban – ugyancsak jó példa a változó művészetfogalmak, kontexusok és a kooperáció kérdéseire. Azaz: a Nemzet és Művészet kurátorai a történeti antropológia szemléletmódjának megfelelően látták a műtárgyakat: amelyek esztétikai jelentését háttérbe szorította dokumentum értékük, azaz tematikus használhatóságuk. Nem lenne például hasonló dolga a Nemzeti Múzeumnak is? Tehát nem épp azt látjuk-e, hogy a műtárgyak nem evidensen önmaguk, hanem egy erős kurátori koncepció nyersanyagai, illusztrációi csupán? S ha a nemzeti önreprezentáció bemutatása a kérdés, akkor miért áll meg a kiállítás a magaskultúra paraszt reprezentációinál? Hiszen magától értetődő, hogy a gyűjtemények határainál nem állhatna meg a kutatás. Tudom, hogy a múzeumok közti kooperáció mikéntje nem csupán a muzeológusok akaratán múlik. De nem tudunk-e még számos példát arra, hogy mire is vezet az intézmények elszigeteltsége? A Nemzeti Múzeum szinte abszurd XX. századi állandó kiállítása nyilván csak addig maradhat a helyén, ameddig az intézmény nem találkozik olyan mindennapi kommunikációval, amelynek során annak a múzeumi etikát számos ponton sértő szűklátókörűsége mégis végre nyilvánvalóan is kínos lenne. (Ami a Galéria aktuális időszaki kiállítását, a Hősök, királyok, szentek, a magyar történelem képei és emlékei című (kormány által kikövetelt) évtizedek óta példátlan kényszertárlatot illeti, azt jobb nem részleteznünk. Két évvel a fenti kritikai kiállítás után ugyanaz az intézmény kénytelen volt megrendezni annak szöges ellentétét, bemutatni egy soha nem volt, hősi katonanemzet üres és nevetséges mítoszát. Ennek a koncepciónak a vállalhatatlanságán az sem segíthetett, hogy a rendező, Bellák Gábor kínjában, az oldalfolyosón, elég gonoszul, kiállította Batthyány Gyula, illetve Varga Lajos Nándor műveit, amelyek aztán végképp nevetségessé teszik az egész kiállítási tematikát, retorikát, esztétikát. És akkor még mindig ott van a Feledy Balázs és Kerényi Imre rendezte kiállítás, amely kizárólag Ilf és Petrov olvasóinak érthető. A két jeles szovjet szerző halhatatlan paródiájában a kommunizmus egyik-másik tematikus kiállításán is élcelődött.)

Azonban a legremekebb időszaki kiállítások alkalmi együttállásából sem lesz soha olyan transzparens múzeumi rendszer, amely a legjobb esetben sem csak a művészettörténészek, néprajzosok, társadadalomtörténészek kísérleti laboratóriuma, hanem a nagyközönség számára használható, elérhető tudások barátságos otthona. S bár nyomasztó a német múzeumi rendszer példájával élni – ahol nemcsak elvárás, de anyagi tehetősség is van –, mégis megemlítem a Staatliche Museen zu Berlin példáját. Olyan rendszer az, amely – kivételes esetektől eltekintve – nem csorbítja az egyes múzeumok autonómiáját, viszont valóban poroszos rendet teremt azok között: bárhol lépjen be a látogató ebbe az univerzumba, tudni fogja, mi történik annak más pontjain. S ez nemcsak adminisztratív kérdés: hanem annak a kutatói szabadságnak a garanciája, amelyet ugyanakkor ezek az intézmények – a másik oldalon – élvezhetnek. A kérdés az, hogy maguk a múzeumi rendszer fenntartói kívánatosnak vélik-e, hogy intézményeik egy mentális és kulturális földrajzi térképen értelmezhetőek legyenek. Ha nem, amint azt a hazai példa mutatja, akkor maradnak az eseti megoldások, a fenti – nyilván szaporítható számú – példák, de kevés az esély arra, hogy a múzeumok maguk érdekeltek legyenek abban, hogy történeti gyűjteményeiket belevigyék a kortárs kultúra szerkezeteibe: elérjék azt, ami a hivatásuk: hogy ne pusztán a művelt középosztály élvezhesse azokat.

S ez az álláspontjaink közötti lényegi eltérés. Szerintem a kortárs (művészet)történeti múzeumok legitimitását elit rétegkultúrákon túlmutató kiállításaik adják meg, s ez nemcsak politikai filozófia kérdése, hanem annak a felismerése vagy hárítása, hogy milyen kulturális mintázatok mentén alakul az új nemzedékek identitása, s abban a múzeumnak milyen szerepe van, illetve lehet. Már akkor, ha a múzeum is akarja.

S ezen a ponton utalnék Takács Imre írására, amelynek javarészével – attól tartok, a szerző bánatára – egyetértek. Valóban, én is úgy vélem, hogy a közgyűjtemény köztulajdon, amint azzal is nehéz nem egyetérteni, hogy a múzeum a közös emlékezet és a társadalom önismeretének intézménye. Tényleg így van. Mert a vita nem ebben áll, hanem abban, hogy ezek a békés közhelyek mit jelentenek. Takács például elismerően s helyesen hivatkozik a háború utáni német muzeológia szerepére a német önismeret újradefiniálásában. Csakhogy mindez nem ment s nem is megy olyan békés eleganciával, mint írása azt sejtetni engedi. S minthogy a magyar átlagolvasó nehezen igazodik el abban, hogy mit is jelent a múzeumi önvizsgálat, tehát épp az a társadalmi szerep, amelyet én hiányolok, hadd éljek egy konkrét példával. 2010-ben jelent meg a müncheni Deutsches Museum 1933 és 1945 közötti történetét elemző kötet Elisabeth Vaupel és Stefan L. Wolff szerkesztésében. Az ebben olvasható tanulmányok olyan mélységben és részletességgel tekintik át a nemzetiszocializmus évei alatti események, kiállítások történetét, ami mifelénk példátlan. Holott – többek között – a Nemzeti Galéria termei részben a volt Munkásmozgalmi Múzeum termeivel azonosak. Lenne miről beszélni, írni, kiállítást csinálni.

A múzeumok nem választhatóak el a nemzeti történelem nagy drámáitól: a maguk módján és kérlelhetetlenül értelmezniük kell azokat. A tárgyak, az épületek, a múzeumi rendszer kialakulásának, létének kérdése, mint azt a Nemzeti Galéria történeténél is látjuk, önmagában is elég traumát jelent, s mindennek épp elég hozadéka van a nyilvános történelem megírásakor. A múzeumi szakértelem, amelyet Takács Imre is említ, valóban fontos. Ugyanis önmagában véve a művészettörténet még nem garanciája annak. Az egyike a szükséges, de nem elégséges tudásoknak, illetve elváráshorizontoknak. A múzeumok az önismeret intézményei közé tartoznak, létüket az adott szakma teszi lehetővé, sorsukat, a demokratikus kultúrában való helyük szabja meg. Ha nem szeretnénk, hogy ezek az intézmények marginalizálódjanak – és ebben nyilván egyetértünk –, akkor azoknak ugyanabban a korban kell élniük, amely azokat sújtja, ha tudomásul vesszük mindezt, ha nem. A múzeumok a jelenkortörténet csodás és különös intézményei: amelyek lehetőséget kínálnak időben és térben közeli és távoli világok megértéséhez. Az adófizetők pénzével való elszámolás nem retorikai, hanem lényeget érintő kérdés. A múzeumok a kulturális közszolgálat demokratikus közintézményei, így joguk és kötelességük is ugyanaz: hogy szó szerint mindenki számára elérhetők, azaz értelmezhetők, megélhetők legyenek.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 7. szám, 2020. február 14.
LXIV. évfolyam, 6. szám, 2020. február 7.
LXIV. évfolyam, 4. szám, 2020. január 24.
Élet és Irodalom 2020