Ne értsük meg a szlovákokat!

Egyetértek Bauer Tamással (Nevem a listán, ÉS,  2012/2.,  január 13.) abban, hogy nem kíván „Tamás Aladárné emberi jogaiért” tiltakozni. 2004-ben, a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor – osztva a liberális párt érvelését – nem is járultam az urnákhoz. Viszont nem értettem, hogy az elvtársaktól csupán három ellenszavazatra tellett, amikor hat évvel később az Országgyűlés a kettős állampolgárságra igent mondott. Bauer Tamás legalább konzekvens maradt. Mindazonáltal mostani érvelésében két hibát is találtam.

Bauer azt írja: „a szlovák állam csak két rossz lehetőség közül választhatott: vagy tudomásul veszi a magyar állam egyoldalú döntését szuverenitásának a magyar nemzetiségű szlovák állampolgárokra történő részleges kiterjesztéséről, vagy olyan ellenlépést tesz, amelynek a magyar állampolgárságot felvevő szlovákiai magyarok a kárvallottjai”. Tehát – Bauer szerint – a szlovák ellenlépésbe Pozsony bele volt kényszerítve a másik döntési alternatíva hátrányos mivolta miatt. Csakhogy ugyanebben a dolgozatban olvasható, hogy a kettős állampolgárság elfogadása nem rossz döntés, Szerbia és Románia is ezt választotta.

A másik tévedés az írásban a szlovák kettős állampolgárságról szóló jogszabályok citálása. Ezek ugyanis az állampolgárság megszerzéséről és nem a megtartásáról szólnak, ezért írnak elő kétéves szlovákiai tartózkodást. A mi esetünkben viszont a határon túli érintettek mindig is magyar állampolgárok voltak, mert arról soha nem mondtak le, csak a határ lépte át őket az első és a második világháború után. A szlovákok sem veszik el azon állampolgáraiktól az állampolgárságot, akik két éve külföldön tartózkodnak.