MAGYAR MESÉK

Egyszer volt, hol nem volt, úgy vót, hogy Karácson estéjin, amint az Sz. család letelepedett a magyarok karácsonyfája alá, dagadozni kezdett Csepel fölött a Kaszahugy, akkoracska lött, mint egy levesestál. A vót vasmű fölött átalbucskázott a fokán, s megindútt északnak. Ragyogott, akar a Szentkorona, vonkotta maga után az üstöklő palástját. Evvel izente a csordapásztoroknak, kik a tecsós barmaikot őrözték szerte a mezőn hogy gyertek utánnam, hékák. Azok meg mentek százszám, hogyne mentek vón, ha buli vót, csak jobb télüdőn mentibe dermedezni, mint álltába. Hév nem járt, de nem vót ott messzire semmi, hanem közel, mer közbe csöndes kis forraltborrá változott a Duna, s kotyogott föl-le igény szerént. Így értek a Kihaénnem térre, kipirulva. Megállottak, a kordonokon kiül, az égi fényeség es megállott a fa hegyibe, ki magosabb vót az ország házánál, teliaggatva fényes marmonkannával, pillepalackval. A tövibe mán ott tanakodott Menyhárt, Gáspár, és Boldizsár. Epphogy kiugortak a Parlamentbűl, dzsekijök panyókán, s hajadonfőtt. Boldizsár imigyen szólott: Ha nem életvitelszerűek, máma elég eggy figyelmeztetés. Gáspár reabólintott: Arról, hogy legközelebb ugrik a százötvenezer. Menyhárt meg aszonta: Hejszen mégescsak karácson van, még az ilyeneknek es. Jól mondod, főnök, felelte Boldizsár, hanem otthunszülést a legnagyobb jóakarattal se akarunk látni. Tán hijhatnők a mentőköt, indítványozta Gáspár, s már organizálta es a mobilján. Azok meg jöttek nagy nénóval, penig hihették vón, hogy valaki hülyéskedik a Schmitt Pál nevivel. Menjünk méltóságval, mondotta Orbán Viktor, itt reank nincsen szükség. Békesség a jóakaratú embereknek, áldotta meg a gőzölgő pásztorokat Semjén Zsolt, azzal integetve visszahátráltak az ország házába, bécsukták a nagykaput kulcsra. A mentősök megmonták a köztévének es, a babakocsi marad, de az elkövető bégyöhet, ha ű az apa. Na, akkó vót kis csönd, azután a mentőbül fölharsant eggy erős sírás. A pásztorok szípkották bé a forralt borocska gőzit, nékik csóvállotta a Szentkorona az üstökit, kész halivúd vót, mint az Isten országába. Kis dulakodás ugyan támadott közöttük, hogy mit danoljanak, de azután elfútták mindkettőt, Mennyből az angyal, jókedvvel bőséggel, balsors akit régen tép lejövelt hezzátok, satöbbi. A végin oszlatni se köllött, vízágyúzni se, mentek ki a dermedett mezőkre maguktól, hejszen mind visszaesők vótak az életükvel, amíg meg nem haltak.