Senkiföldje

(A múzeumi amnézia)

VISSZHANG - LV. évfolyam 51-52. szám, 2011. december 22.
Előbb arról, amiben nincs vita. A módra, ahogyan a kormány a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria összevonását intézte, nincs mentség, nincs elfogadható magyarázat. Az nem tett eleget semmiféle demokratikus kultúra normájának, durva és sértő volt, felesleges, többet ártott a már kormánybiztossá kinevezett Baán Lászlónak, mint amennyit használt. Mindez riadalmat és félelmet keltett, összefüggésben a kormány múzeumokkal kapcsolatos gyakorlatával, illetve terveivel. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium javaslata értelmében a jövőben a régészeti feltárásokra szánható összeg, a felhasználható tér és idő mennyisége függetleníthető lehet az adott feltáráson találtaktól. A készülő múzeumi törvény szétverné a megyei múzeumok rendszerét. Mindez, az aktuális elvonásokkal együtt, jó okkal kelt egzisztenciális bizonytalanságot a múzeumi dolgozókban, tehát ebben a kontextusban kell értenünk az összevonás mikéntje és miértje között különbséget tenni nem is akaró indulatot.
Holott az nem ugyanaz. Vita azonban mégsincs - s a fentiek következtében nem is látszik annak esélye. (Vö. ezzel összefüggésben: Hamvay Péter riport-elemzését: Alakuló kisgömböc. A Szépművészeti bekebelezi a Nemzeti Galériát, ÉS, 2011/46., nov. 18.) Az összevonás bejelentése óta mindazok, akik eddig nyilvánosan megszólaltak, gyakorlatilag elháríthatták a gondolkozás lehetőségét, ami morálisan érthető, ellenben tovább bonyolítja a helyzetet, mert a két intézmény összevonása közben papíron megtörtént. (Az ICOM és a Pulszky Társaság vezetői ugyan támogatásukról biztosították a kormányt, ám nyílt levelük oly mértékben emlékeztet a Kádár-korszak hivatali retorikájára, hogy az lehetetlenné teszi annak komolyan vételét.) Finoman szólva sem ideális helyzet ez a múzeumi rendszer egészére vonatkozó - amúgy elkerülhetetlen - vitára, amelynek eddigi elmaradásáért nem lehet kizárólag a politikát felelőssé tenni. Nem pusztán retorikai fogás megkérdeznünk, hogy az hosszú évek óta miért nem kezdődött el, miért nem állott a múzeumi szakma elitjének érdekében, illetve ez az elit miért hárított el minden alkalmat, s ragaszkodott vakon bármiféle nyilvános párbeszéd elutasításához. Így ez a cikk sem szólhat másról, mint arról, hogy megítélésem szerint az elmúlt években miért nem volt a múzeumok ügyében semmiféle nyilvános beszéd, miért alakulhatott így a jelen helyzet, s miért vezetett a múzeumi amnézia és hallgatás marginalizálódáshoz, s végül is miért folytathatatlan ez a gyakorlat.
Minden múzeumi rendszer annyit ér, amennyivel hozzájárul az azokban őrzött tárgyak jelentésének újragondolásához, illetve azok nyilvános kulturális terekben való újraértelmezéséhez, s így különféle közösségek, közönségek az aktuális jelenben is érvényes identitásának konstruálásához. Az alapfeladat: a tárgyak gyűjtése, archiválása, kiállítása még nem azonos a tárgyak rendszerének megteremtésével, és végképp nem az azok szemiotizálhatóságának kérdésével, hogy bárkinek bármit jelentenek-e. A XIX. században, tehát a modern, állami intézmények létrehozásának korában - a gyűjtemények egyetemességétől vagy lokalitásától függetlenül - a múzeumok a nemzeti kultúra megteremtéséhez szükséges eszközök sorába illeszkedtek, dolguk ennek megfelelően nem volt más, mint a nemzeti identitáspolitika kiterjesztése az anyagi kultúrára. A nemzeti kultúrák önreprezentációja - mint azt a magyar múzeumtörténet, az intézmények, illetve a gyűjtemények létrehozásának, majd elrendezésének története is mutatja - elképzelhetetlen volt az egyetemes művészettörténeti, kulturális kontextusokhoz kapcsolódó, magától értetődő koalíciók nélkül. A kishitűséggel, a szűkösségben biztonságban lévő, a nemzeti hagyományba zárkózó, agórafóbiás büszkeséggel szemben a liberális patriotizmus is azt követelte meg, amit például a két Pulszky a múzeumról gondolt és gyűjtött. A történetiség rendjeiben az antikvitás éppoly természetességgel volt jelen, mint a nagy európai művészeti alkotások sora, amelyek megszerzése, itthoni égbolt alatti bemutatása nélkül a magyar kulturális világ elképzelhetetlen lett volna. A két Pulszky muzeo¬lógiája, szemlélete ma is érvényes norma, még akkor is, ha nagyszerű történetük végül drámai bukással végződött.
S akármint is, de ez a program határozta meg a múzeumok gyakorlatát. Ezeket a közintézményeket azoknak a látogatóknak építették, akik a fentiek értelmében, azok által (is) gondolták el nemzeti identitásuk megteremtését. A múzeumok világa még akkor is közügy volt, ha érthetően kevesebben látogatták azokat, mint a XXI. század alapvetően más viszonyai között. Mára azonban ez a szerep a múlté, a múzeumok új szerződések sorát kötötték meg, alkalmazkodva a nemzeti kultúrák fogalomtörténetében tükröződő társadalomtörténeti változásokhoz: a normatív evidenciából kritikus örökséggé váláshoz, a posztkolonia¬lizmus korához, végül a hidegháborús és 1989 után átalakult kulturális terekhez. A lehetőségek pedig befolyásolják a kötelességeket, a demokratikus kultúrában a közintézmények legitimitása azok hasznosságán múlik. Ez a változássorozat, a múzeum-boom számtalan kérdést vetett fel, átrendezte az állandó és ideiglenes kiállítások arány- és viszonyrendszerét, átírta a múzeumok identitását és legitimitását. S itt egy pillanatra meg kell állnunk. Miért nem kívánja ezt a magyar múzeumok népe máig tudomásul venni?
Mindez - nem meglepő módon - elég erősen összefügg a szocializmus történeti tudathoz, illetve a „nemzeti kérdéshez" fűződő viszonyával. 1956 után évről évre oldódóban volt a társadalomtudományokat determináló ideológiai normarendszer, de azok szabadságfoka eltérő mértékben növekedett. Az egyes társadalomtudományok annak megfelelően köthették meg különalkujukat, hogy milyen mértékben tűntek nélkülözhetetlennek az államszocializmus ideo¬lógiai újratermelése szempontjából: és a művészettörténet e tekintetben nem volt az elsők között. Az irodalom a „nemzeti szolgálatot" jelentette, a festészet viszont kevésbé vált a nemzeti kultusz foglyává és tárgyává. S ez tagadhatatlanul megnövelte a művészettörténet mozgásterét, szabadságfokát: így a képzésből folyamatosan lúgozódótt ki az ideológiai hordalék, s egyre nagyobb szerephez jutott a fetisizált szakmaiság. Az uralkodó paradigma elméletileg a naiv stíluskritika, nagyrészt reflektálatlan historizmus és némi kortárs német művészettudományi import elegye lett, de ugyanakkor mindez a béke szigetének tűnhetett. Két nevet kell itt megemlítenünk. A korán elhunyt Németh Lajost, akinek munkássága a fenti hagyományon túllépve folyamatosan kereste és ki is jelölte azokat a tudományközi és szemléletbeli párhuzamosságokat, amelyek a magyar művészettörténetet bevonták (volna) a kortárs társadalomtudományi vitákba, illetve kivitték volna a világba. Ugyanígy Körner Évát, akinek 1968-as Derkovits-monográfiája radikális kivétel volt. Mindez azonban kevésnek bizonyult egy paradigmaváltáshoz. Múltak az évek, és a szakmai kíválóságára joggal büszke magyar művészettörténet a társadalomtudományi önreflexió dolgában továbbra sem mozdult meg. A rendszerváltozás után is boldogan aludta tovább a honi viszonyok között magas szinten művelt ideológiamentes tudomány Csipkerózsika-álmát. Tény, hogy a \'80-as évek magyar művészettörténete alkalmanként vonzóbb látványt nyújtott, mint az ideológiai fronton jóval szigorúbban őrzött filozófiáé. Mindenesetre utólag is beszédes tény, hogy a művészettörténet elmélettörténeti traktátusát - 1990-ben - Radnóti Sándor írta meg. („Tisztelt közönség, kulcsot te találj...") Az ideo¬lógiai kása elleni sikeres menekülés utóbb aztán a radikálisan átalakuló társadalomtudományokon belüli marginalizálódáshoz vezetett, el a senkiföldjére. (Vö. a visual studies, curatorial studies, museum studies és hasonló tudomásul nem vett jelenségeket. Továbbá a képelmélettel kapcsolatos könyvkiadás, fordítások kérdését, amelyben pedig Bacsó Béla úttörő szerepe vitathatatlan.) S ez a szemlélet az, amely ma is jelentős mértékben befolyásolja a múzeumi gépezetet működtetőket. Ez az elméletellenesség határozza meg jelenleg is a magyar muzeológia létét, illetve nemlétét. Ennek a szemléletnek a lényege a tárgyakról való gondoskodás maximumának és az azok jelentéstörténetéről való gondolkozás minimumának abszurd egyensúlya. S ez az, ami védtelenné, tehetetlenné teszi a magyar múzeumokat, vitaképtelenné egy olyan, különösen bonyolult helyzetben, mint amilyenben ma is vannak.
Mindez együtt vezetett el a múzeumi amnéziához: amelynek megfelelően számos kíváló művészettörténész, muzeológus mintha egyszerűen nem látná, hogy az igazi kérdés nem a fetisizált állandó és megvetett ideiglenes kiállítások közötti valóban nevetséges álvitában áll, amellyel évek óta az idejüket töltik mindazok, akiket még érdekel a múzeumok dolga. Megítélésem, illetve legjobb tudásom és tapasztalataim szerint a múzeumi vita az állandó gyűjtemények historikus reflexiójában, illetve azok prezentációjának mikéntjében állna: ami - ugyanakkor - a gyakorlatban a múzeumok társadalmi szerződésének megújítását jelentené, választ arra a kérdésre, hogy kik és miért menjenek el a múzeumokba, amelyek gyakran abszurd módon üresek.
Az állandó gyűjtemény ugyanis: nem mozdulatlanságot, mozdíthatatlanságot jelent. Ellenben azok ki- és átalakulása, folyamatos átrendeződése, a tárgyak vándorlása, végül a bemutatásuk módjában beálló gyakran radikális változás a múzeum igazi történetének tárgya, amelyben a társadalomtudományi és gyűjteménytörténeti szemlélet elválaszthatatlan. Egy múzeum története nem más, mint saját gyűjteményeinek társadalomtörténete, illetve mikrohistóriája: a múzeumtörténet ezért is lett a kulturális antropológia különösen kedvelt terepe. A gyűjtés- és kiállítástörténet tehát immanens része a művészettörténetnek, illetve nem kis részben maga az: hiszen a tárgyak jelentés- és fogalomtörténete elválaszthatatlan egymástól. (Vö. például a Szépművészeti Múzeum 1996-os nagyszerű Schickedanz-kiállítása.)
A múzeumi termek társadalmi-politikai terek, amelyeket folyamatos dialógus köt ahhoz a korszakhoz, amelyben születtek, s amelyet részben túlélnek, részben maguk is időkapszulaként őrzik azok emlékét. Az állandó gyűjteményekről folyó vita, tehát a múzeumok összevonásának, szétválasztásának kérdése a kérdés maga, amiért a múzeumok a történeti időben, s nem az amnézia örök prezentizmusának félálmában léteznek, mint az nálunk történik évtizedek óta: példátlan mértékben a Nemzeti Galériában. (Kivétel: 1995-ben az Aranyérmek, ezüstkoszorúk, illetve a Történelem-Kép című kiállítás 2000-ben.)
A múzeumi rendszerről szóló vita egyetlen pillanat alatti visszautasítása azért tűnik tévedésnek, mert az semmi másra nem vezet, mint az egész rendszer muzealizálódására, azaz marginalizálódására, ahogyan az nálunk máris történt. A múzeumoknak már régen nem az a dolguk, küldetésük, hogy a nemzeti identitás, nemzeti kultúra magától értetődő dokumentumait, szimbolikus fétiseit, úgymond közvetítsék az abban érdekeltek felé. A „Nemzeti Galéria", a „Nemzeti Múzeum", a „Néprajzi Múzeum": bonyolult retorikai alakzatok, és nem evidenciák többé. Ellenben kritikai szemlélet, vita tárgyát jelentő intézmények, amelyekben az előtagot érdemes elemzés tárgyaként értenünk. S épp ezeknek az intézményeknek lenne az a dolguk, hogy a szélsőjobboldal elől elszívják a levegőt, hogy az identitását kereső új nemzedék ne a Jobbik kéjgázának álradikális hazugságaitól bóduljon el, hanem választ kapjon nehéz kérdéseire: a múzeumokban. (Vö. Drezda, Hadtörténeti Múzeum vagy Manchester: Imperial War Museum North. Mindkét épületet - nem véletlenül - Daniel Libeskind építette át, tervezte.) Ezeknek az intézményeknek az emancipációja saját maguk történetének elemzésén át valósulhat meg, és ez új párhuzamosságokat, szemantikai tereket, azaz montázsszerűen működő, jelentéseket újraíró kontextusokat jelent.
A két múzeum egybevonása akaratlanul is, de nagy erővel kényszeríti ki az egész rendszer történeti reflexiókra épülő vitáját. Mindezt, ha tetszik, ha nem, a múzeumok azért nem háríthatják el maguktól, mert azok nem a társadalom feletti elit saját normái szerinti, párbeszédre alkalmatlan, zárt tudományos intézmények. A magyar múzeumok azért kerültek ki a politikai nyilvánosságból, s azért lehet azokkal bármit megcsinálni, mert jelen állapotukban egyszerűen nem tartoznak bele az elit körön kívül esők kortárs kulturális gyakorlatába. Múzeumba nálunk akkor jár a látogató, s olykor nem kevés, ha az ideiglenes kiállítások szenzációiban kereshet s lel is élményt. Ez önmagában véve lelkesítő tény, lásd a Nyolcak rekanonizácóját, vagy - remélhetjük - talán hasonló történhet majd a Ferenczy-életművel a Galériában. Ám a kérdés az, hogy miként térnek vissza a látogatók az állandó kiállításra, és erre válaszolni kell, mert ha azok elnéptelenednek, amint az megtörtént, akkor ez hosszabb távon valóban az intézmények identitásválságához vezet. Ennek a csapdának a kikerülése vitathatatlan közérdek: a kérdés az, hogy miként nyer jelentést a néma tárgyi örökség olyan nemzdékek, rétegek, csoportok számára, akiknek ebben az állapotban mindez semmit sem jelent. És a jelentés konstruálása, azaz a múzeumi termek nyilvános politikai térként való újradefiniálása nélkül a magyar múzeumokat s az azokban őrzött tárgyakat egyszerűen elfelejtik, s akkor aztán azt csinál velük a politika, amit akar. Nem véletlen, hogy a mai, a nemzeti identitást érteni nem kívánó, hanem fantomját hajszoló kormány inkább a Kerényi Imre által megtervezett szégyenteljes tébolyt tekinti magáénak, mintsem a Galériát, amelynek mindössze a neve kell majd egy rövid időre, hogy a giccseket ott is bemutathassák.
A két múzeum összevonása önmagában véve komoly lehetőség, amely a „magyar" és „egyetemes" közti jelentés nélküli, de igen erőszakos distinkció helyett egy új helyzetet teremthet, ahol - ideális esetben - tehát egy nyilvánosság előtt zajló, szigorúan transzparens, nemzetközi pályázat eredményeként felépül egy új épület, létrejön a gyűjtemények közötti kooperáció, amelyben végre semmi értelme nem lesz annak a félelemnek, amely amúgy a posztkoloniális kulturális világban értelmetlen. A kulturális párbeszédek, régiók, nyelvek, nemek, társadalmi rétegek, hitek, megyőződések, művészetfogalmak, gyakorlatok közti kooperáció és nem a reménytelen elzárkózás korát éljük. A magyar múzeumi rendszer kettős ügynökként szolgálhatja a közösség ügyét, a közönség javát: ha abban elválaszthatatlan lesz az egyetemes és nemzeti, lokális művészet horizontja - amint az a világban is történik.
A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 7. szám, 2020. február 14.
LXIV. évfolyam, 6. szám, 2020. február 7.
LXIV. évfolyam, 4. szám, 2020. január 24.
Élet és Irodalom 2020