Kedves Sándor és Zoltán,

vérpezsdítő újdonság, hogy versek nyomán párbeszéd bontakozik ki egy mai magyar hetilap hasábjain. (Bán Zoltán András-Radnóti Sándor: Levélváltás a magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/46., nov. 18.) Nagy Gergely után ti is megszólaltatok. Figyelmetekért köszönet. Csak egy szó. Föl nem foghatom, jóhiszemű ember hogyan silabizálhatta ki egy olyan versből (Magyar közöny), amelyiknek címzettje az első sortól az utolsóig a magyar nép, azt, amit BZA, jelesül, hogy én idősebb költőtársamat „erősen megvetem". Címzett az istenadta nép, amelynek ugyanúgy tagja vagyok, mint Kemény István vagy éppen a levelezők. Szerelemközeli érzés lep meg ennek az országnak a tájain; és a legteljesebb undor bizonyos fórumain. Szelíden, de a leghatározottabban vissza kell utasítanom BZA abbéli gyanúját, illetve hiedelmét, hogy én Keményt ne szeretném.
Kemény István ifjúkorom felejthetetlen barátja és a jelen idő egyik legfontosabb magyar költője, akinek vannak nagy versei. A Búcsúlevél érzésem szerint nem tartozik ezek közé. Bár jó szándéka nyilvánvaló, személyessége süt, de - szándékolt sutaságával, csengettyűjével - első olvasáskor cserbenhagyó üzenetnek tűnt, amelyik a valódi bajok felgöngyölítése helyett megkerüli azokat. Gyűlölet, no de honnét jön, out of the blue? Ne menjünk mégis utána, a forrásvidékére?
Mint Dérynél: „A részvét csak egy megelőző állapot lehet, s nem végződhetik önmagával, máskülönben haszontalan érzelgősség." Vitánk volt Istvánnal - esztétikai síkon és honpolgárként -, s azóta szerencsésen kilábaltunk belőle. Ha pedig verse terápiának bizonyult sokak számára, bizony jó, hogy megírta.
Zoli, egyébként nagyon érdekel „az élés történelmi mibenléte" is, sőt, pont ez érdekel igazán.
Maradok jó szívvel,