Nemzeti köznevelés?

VISSZHANG - LV. évfolyam 45. szám, 2011. november 11.
Az új oktatási törvénytervezet hivatalosan nem új oktatási rendszert kíván létrehozni, hanem új nevelési, sőt köznevelési rendszert, egész pontosan Nemzeti Köznevelési Rendszert. Ennek az új rendszernek a lényege az államosítás hívó szóval idézhető fel.
Az államosításról általában úgy beszélünk, mintha az önmagában egy elítélendő, súlyosan problematikus valami volna, így hivatkozik rá az egyébként kitűnő interjújában dr. Szüdi János is (A nemzeti át- és népnevelés, ÉS, 2011/38., szept. 23.). Teljesen érthető ez a tévedés, a mi generációnk éppen az állami túlhatalommal szembeni küszködésben alakította ki a karakterét, de ami ellen küszködtünk, az egy diktatórikus állam volt. Nincs viszont az államosításnak etikai akcentusa, ha az állam a lakosság kontrollja alatt áll.
Ami az oktatásügy állami irányítás alá vételét illeti, ne tegyünk úgy, mintha azzal csak Hoffmann Rózsa kísérletezne, ebbe az irányba tett lépéseket már a Pokorni Zoltán vezette oktatási adminisztráció is, sőt, talán még emlékszünk rá, Hiller Istvánnak szintén volt ez irányú kezdeményezése, amely azonban hamar kifulladt. Ami pedig a külföldet illeti, törődjünk bele a ténybe, hogy a szabad világ nagyobbik felét állami oktatásirányítás jellemzi. Nálunk gyakran úgy beszélnek az oktatás államosításáról, mintha az a rabszolgatartó rendszer visszaállítását jelentené. Franciaországban, Spanyolországban, Izraelben, Olaszországban, Japánban és több német tartományban talán mégsem rabszolgatartó rendszer van, hanem olyan szintű demokrácia, amely akár példa lehet még számunkra is. Az államosítás hívei ráadásul azt állítják, hogy ez a megoldás esetenként demokratikusabb, mint a decentralizált skandináv modell.
Mondok egy példát: igazgatóválasztás. Mi ezt a magyar demokrácia egyik nagy értékének tartjuk, ez ütötte az első rést a pártállam monolitikus falán, és bizony szomorúan, valamint igencsak meglepve vettük tudomásul, hogy a rendszerváltás egyik első intézkedése ennek az intézménynek a meggyengítése volt, mondván, arról törvény intézkedik, hogy az igazgatót a fenntartó nevezi ki, arról viszont, hogy a tantestület szavaz róla, csak miniszteri rendelet, úgyhogy csönd legyen. De nem lett csönd, mert a tantestületek nem akartak belenyugodni ennek a szerzett jognak az elvesztésébe, hát majd most elvesztik. És most már nem fognak lázadozni a tanárok, mert már semmiért sem lázadoznak. Rendesen meg vannak fegyelmezve szegények, fejük felett lóg az elbocsátás réme, és mivel a mai világban egyszerűen alig van állás, az vesse rájuk az első követ, aki nem ismeri a félelmet - én, mondjuk, ismerem.
Egyébként pedig a déli német tartományokban nemhogy nincs igazgatóválasztás - mert a korrupció és a visszaélés melegágyának tekintik, ha a beosztott a jövendő főnökének személyéről szóló döntést befolyásolhatja -, hanem kifejezetten arra törekszik a hatóság, hogy lehetőleg más településről hozza az igazgatót, hogy még emberi elkötelezettségek se kössék meg a kezét. Ez is demokratikus. Sőt. Mivel nálunk a tanárok jövedelme egyáltalán nem attól függ, hogy az iskola milyen szinten teljesíti pedagógiai feladatait, tehát a felzárkóztatás, a tehetséggondozás, a szocializáció, a tanulmányi fejlesztés stb. terén milyen eredményeket ér el, majd bolondok lesznek a tanárok egy szigorú és követelő igazgatót választani, inkább olyan mellett döntenek, aki békén hagyja őket. És mivel az igazgató jövedelme sem az iskola pedagógiai teljesítményétől függ, ezért nem a jól dolgozó, de esetleg kellemetlen véleményeket hangoztató kollégáit fogja jutalmazni, hanem a megbízható csókosait. Ennyit arról, hogy mi a demokratikus, és mi nem.
De még ha nem lenne az iskolaállamosításnak egy grammnyi előnye sem, én akkor is elfogadnám a Hoffmann Rózsa-féle államosítási oktatási rendszer bevezetését, mert a demokrácia lényege, hogy belenyugodunk és tűrjük azt is, amivel nem értünk egyet.
Az oktatás átszabása kapcsán egyébként nem reklamálhatunk, szó sincs itt semmiféle „pénztártól való távozás utániságról", még azt sem mondhatjuk, amit szinte minden más esetben, hogy a Fidesz a választási kampányban csak az érzelmeket szította, de a terveit gondosan eltitkolta, mert Hoffmann Rózsa egyáltalán nem titkolta a terveit, hanem ahol tudta, ott mondta. Első pillanattól kezdve államosításról beszélt, és most azt csinálja, amit korábban ígért. Szerinte erre kapott a választóktól kétharmados felhatalmazást is, bár én ebben nem vagyok biztos, mert azt gondolom, az a kétharmad semmire sem adott felhatalmazást, hanem elutasított, az előző kormányzást utasította el. Tökmindegy, nem értünk egyet, de a demokrácia, a politikai váltógazdaság megkérdőjelezése lenne, ha nem fogadnánk el Hoffmann Rózsa jogát, hogy bevezessen egy olyan oktatási rendszert, amely nekünk ugyan nem tetszik, de neki tetszik, és ő nyerte meg a választásokat, ráadásul a világ számtalan demokratikus országában ez a rendszer működik, és pont. Illetve vessző.
A továbbiakban erről a vesszőről szeretnék beszélni, ez ideig csak bevezető volt, hogy bizonyítsam, milyen tárgyilagos vagyok és objektív, mert szerintem nekünk, akik a személyiség-központú oktatási rendszer hívei vagyunk, nem elég tárgyilagosnak és objektívnak lennünk, hanem a fejünk tetejére kell állnunk, ha szükséges, hogy annak is látszódjunk, mert szeretnénk meggyőzni az embereket; ezek a tiszteletre méltó emberek ugyanis egyáltalán nem bíznak bennünk. Elfogultnak tartanak minket, akik élből elutasítjuk az ő igazságaikat. Tehát, most, hogy talán látják, én látom az ő igazságaikat is, mondanék néhány idegesítő dolgot.
Ez mindenkit idegesíteni fog, nem csak a jobbosokat.
Bizonyos esetekben, és ilyen ez az eset is, nem jó a demokrácia, legalábbis a jelen formája. Miért? Mert a váltógazdaságban a kormányzási mandátum 4 évre szól, de az oktatásügyben legkorábban 12 év múlva kimutathatók, mérhetők egy változtatás eredményei vagy hibái. Úgyhogy kaphat egy kormány akár négyötödös felhatalmazást is a választásokon, az is csak 4 évre szól, nem 12 évre. A Fidesz nyilván azt gondolja, hogy megnyeri a következő választásokat is, de vagy megnyeri, vagy nem. Én sem tudom, Orbán Viktor se tudja. Megbukhatnak, volt már ilyenre példa. Nem azt mondom, hogy ausgetippelt ezt kívánom, hanem csak azt, hogy hát, ez bizony előfordulhat. És ha éppen a Fidesz kívánja törvénnyel megakadályozni, hogy egy kormány ellehetetlenítse az utódját azzal, hogy túlságosan nagy adósságot csinál, akkor leszünk szívesek alkalmazni ezt a logikát más területen is. Hogyan?
Konszenzusra persze semmi esély, az naivitás, hogy majd Magyar Bálint és Hoffmann Rózsa, Hiller István és Pokorni Zoltán meg tud állapodni egy közös fejlesztési minimumban, amit kormányváltáskor is betart az új kormány. A tüzet meg a vizet nem lehet összeegyeztetni. Azt javaslom tehát, rendezzünk egy nagy, széles körű, nyilvános társadalmi vitát arról, hogy mit akarunk. 6+6-os iskolarendszert? 4+8-ast? 8+4-est? Legyen kötelező nemzeti curriculum? Legyenek kötelező tantervek? Hány legyen? Wass Albertet heti hány órában tanítsuk? Darwint ugye betiltjuk? Kinek a tulajdona legyen az iskola? Legyen-e szektorsemleges finanszírozás? Ki nevezze ki az igazgatót? Mi legyen a hatásköre? Teljesítményarányos legyen a tanári bérezés, vagy életpályamodelltől függjön, vagy másféle legyen? És így tovább. Szóval, vitatkozzunk, mondjuk, két évig. Aztán jöjjön egy népszavazás, és ahogy döntöttünk, úgy döntöttünk, de ahhoz ne lehessen hozzányúlni 12 évig. Pont. Ezt javaslom. Lehet, hogy majd rosszul dönt az ország, de legalább az ország dönt, és nem csak sodródik egyik reformból vagy ellenreformból a másikba.
Minden toleranciám ellenére van azonban három pont, amelyek miatt ezt a jelenlegi elképzelést nem szabadna bevezetni.
Először is, gondolom, akartak valami nagyot és szépet mondani, jelzem, erre semmi szükség egy törvénykoncepcióban, az magáért kell hogy beszéljen, de ebből a nagyot-szépet-mondási jó szándékból valami lehangoló dolog jött ki. A koncepció preambuluma olyan magyarkodó szövegezésű (és persze tele van helyesírási hibákkal, például a „nemzeti köznevelési rendszert" hol nagy-, hol kisbetűvel írja, hol csak az „N" nagy, máskor a „K" is, mindez egy flekken belül), hogy a mai kontextusban, amikor a kormányzat nem ítéli el nyilvánosan az Auschwitzban randalírozó jobbos fiúkat, amikor van az Új Színház-ügy, amikor némelyik tévé- és rádiócsatorna egyszerűen uszít és így tovább, nem folytatom, mindenki tudja, miről beszélek, nem lehet egy köznevelési rendszer fő céljának azt megnevezni, hogy a „magyar közösség értékeit" sulykolja, hogy megtanítson „magyarul gondolkozni, magyarul beszélni"; az ember már fejből folytatja: magyar szív, magyar lélek, magyar küldetés stb. Gondolják el a nagyot-szépet mondók, élnek ebben az országban olyan magyar állampolgárok is, akik nem magyarok, hanem svábok, örmények, szerbek, őket ez a megfogalmazás kirekeszti és félelemmel tölti el, ahogyan engem is. Egyébként is, esetünkben nincs értelme annak, hogy egy törvényt „nemzeti köznevelési rendszernek" nevezzünk, mert hatálya csak a Magyar Köztársaság területére terjed ki, a nemzetnek azonban részei az Erdélyben, Kárpátalján és máshol külföldön élő, nem magyar állampolgárságú magyarok is, de rájuk értelemszerűen ez a törvény nem vonatkozhat. Vonatkozik viszont a magyar állampolgárságú, nem magyar emberekre. Ha a nemzet fogalmát nem valami képzelt fikcióból deriválnák, hanem a hazánkban ma élő emberek érdekeiből indulnának ki, sem ilyen címre, sem ilyen tartalomra nem juthattak volna.
Másodszor: a 16 éves kori tankötelezettség, amely állítólag a középosztálybeli gyerekek védelmét szolgálja, még ennek a középosztálynak is nagy problémát jelenthet, mégpedig rövid távon. Ha kilökjük az iskolából azokat a rosszul szocializált, szakképzetlen fiatalokat, akik ugye „problémát okoznak" (és hát tényleg problémát okoznak, de ennek a problémának nem a Taigetosz a megoldása), akkor olyan ifjúsági bűnözési hullámot indítunk el, amelyet egyszerűen képtelenek leszünk kezelni, erre az orosz példa a bizonyíték. (Ebbe most helyhiány miatt nem megyek bele, ott ezt a kottát lezongorázták, aztán gyorsan visszaállították az eredeti rendszert.)
Harmadszor: az a fizetésemelési rendszer, amely ködösen megfogalmazott vizsgákhoz és nem a tanár iskolai eredményeihez köti a jövedelemnövekedést, erős függelmi igazodást vezet be az amúgy is megfélemlített és a dolog természetéből fakadóan konzervatív tanártársadalom világában, aminek, ha meggondoljuk, hogy a tanár elsősorban a viselkedésével nevel, katasztrofálisak lesznek a következményei.
És volna még egy kérdésem, befejezésül.
Miért kapkodunk?
Egyáltalán, mi indokolja, hogy most változtassunk meg mindent, amikor egy fillér sincs erre a 400-700 milliárd forintos beruházást igénylő változtatásra?
A rendszer előterjesztői szerint a következők indokolják a változtatást: Magyar Bálint szétzilálta az oktatási rendszert, értékhiányossá tette, lerombolta a színvonalát. Továbbá a szegény önkormányzatok iskolái bajba kerültek, a helyi irányítás egyébként is a provincialitás melegágya (én teszem hozzá, lásd még: Bródy Sándor: A tanítónő). És: meghatározott központi tanterv nélkül nincs ellenőrzés, ellenőrzés nélkül pedig nincs színvonal. Az a helyzet, hogy ismerve Hoffmann Rózsát, biztos vagyok abban, hogy ő ezt így gondolja, és hogy jó szándék és a nemzet iránti felelősség vezérli. Ezért készített egy olyan koherens tervezetet, amely mindezt a problémát szerinte orvosolja. Na most azon túl, hogy egy rosszul megvalósított oktatási liberalizációnak talán nem csak a konzervatív fordulat az alternatívája, mondanám a következőket: Magyar Bálint valóban életbe léptetett egy reformot, amely arra a PISA-jelentésre adott válasz volt, amely szerint a magyar diákok sokat tanulnak és keveset tudnak, kommunikációs és matematikai kompetenciáik gyengék, európai összehasonlításban sereghajtók vagyunk. Most készült egy újabb PISA-felmérés, amely már azokat a diákokat mérte, akik a Magyar Bálint-féle reform szerint tanultak, és a vizsgálat ugrásszerű javulást regisztrált. Ez egy tőlünk független, nemzetközi vizsgálat volt. Úgyhogy a Magyar Bálint által - elismerem, töredékesen, sok esetben ellentmondásosan és kapkodva - bevezetett reform nem bajt okozott, hanem kiváló eredményt hozott.
Ami a szegény önkormányzatok iskoláit illeti, ott érvényes a diagnózis, csak az nem igaz, hogy ezek az iskolák az önkormányzati tulajdonlás miatt kerültek nehéz helyzetbe, hanem azért, mert az állam túlfosztogatta ezeket az önkormányzatokat. Nekem mint oktatási újságírónak az a tapasztalatom, hogy az önkormányzatok inkább nem fejlesztenek úthálózatot, nem költenek csatornára és közbiztonságra, de az iskolát működtetik. Persze, ha az állami normatíva a képzési költségekben 80 százalékról 40 százalékra esik, akkor lehetetlen helyzet áll elő.
Végül az értékmizériáról meg az ellenőrzésről. Nem értéknélküliség, hanem értékpluralizmus jellemezte a tanterveket, egyébként a szükséges mértéknél kevésbé, mert például a más vallásúak (mondjuk: a görög katolikusok) értékeinek bemutatásáért semmit se tett, úgyszintén visszariadt a homofóbia elleni fellépéstől vagy a nemzeti eszme mai világban anakronisztikus és eléggé veszélyes túldimenzionálásától. Szóval az a helyzet, hogy nemcsak a tanterv, hanem az egész világ értékplurális, ez van. Lehet érte haragudni meg visszasírni a régi szép (sosemvolt) aranyidőket, de egy, a szabad piacon, valamint a választási demokrácián alapuló jogállam rendkívül sajnálatos módon értékplurális, és az iskolának ehhez kell igazodnia. Mert az iskola dolga nem az, hogy a múlt hagyományait átörökítse, hanem hogy a sikeres és szolidáris életre felkészítse a gyerekeket.
Éppen ezért nincs annak indoka, hogy most rögtön változtassunk, viszont - ismét hangsúlyozom - ha ez a néhány (három) ponttól eltekintve tolerálható, sőt, jó szándékú törvénytervezet így lép életbe, nagy bajt is okozhat. Mi a legnagyobb veszély?
Szerintem nem azok a társadalompolitikai következmények, amelyekről dr. Szüdi és Magyar Bálint beszélt az ÉS-ben publikált interjúkban (A nemzeti át- és népnevelés..., illetve A hatalmi logika Mengyelejev-táblája, 43. szám, okt. 28.). Ezek fontos dolgok, de túlélhetők, túléltünk rosszabbakat is. Én súlyosabbnak látom egyrészt azt az immunitáshiányt, amely a kirekesztő tendenciákkal szemben jellemzi a tervezetet (bár a preambulum hangvétele később nem tér vissza, lehet, hogy ezt csak rákényszerítették Hoffmann Rózsára, az eddigi publikációit ismerve tőle idegen a nacionalizmus), másrészt a nem középosztálybeli gyerekek sorsa iránti érzéketlenséget, és legfőképp azt, hogy ezzel letérünk a társadalom társadalmasítási folyamatának irányáról. Ezt nemcsak én mondom, hanem mondja például Erdő Péter érsek, aki arról beszélt egy konferencián, hogy Európa egyik alapértéke a szubszidiaritás, tehát az az elv, hogy a dolgok ne egy általunk választott bizottság által választott bizottság által választott bizottság körében dőljenek el, hanem lehetőleg minél közelebb az érintettekhez, és - mondja Erdő Péter - ez a törvénytervezet a szubszidiaritást veszélybe sodorja.
És veszélybe sodor mindent, ami 1985 óta történt. Akkor törölték el a szakfelügyeletet, mondván, a felügyelet szakmai kontroll helyett ízlésterrort alkalmaz, és akkor engedélyezték az igazgatóválasztást. Aztán jött a rendszerváltás, jött a szabad iskolaválasztás, a szabad iskolaalapítás, a szabad tantervkészítés. Ez káosz? Ezt kell felszámolni?
„Íly termő létet éhezem / Szabad népet vágyom szabad helyen. / Akkor szólnék a pillanathoz / Oly szép vagy ó ne menj tovább! / A múlás, hogy elmossa, gyönge ahhoz / Halandó lépteim nyomát."
Kedves Goethe úr, bár így lenne. Más tapasztalataink vannak. Sajnos, vannak más tapasztalataink is.
A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 40. szám, 2016. október 7.
LIX. évfolyam, 4. szám, 2015. január 23.
LVII. évfolyam, 40. szám, 2013. október 4.
Élet és Irodalom 2019