Panta rhei

Kenessei András A bennünk élő Hűbérország című írását (ÉS, 2011/31., aug. 5.) bekezdésről bekezdésre bosszúsabban olvastam. Az összehasonlítás szellemes és termékeny gondolati eszköz, több esszémben, tanulmányomban magam is éltem vele. Valóban izgalmas dolog távoli korszakok között párhuzamokat, analógiákat felfedezni. No, persze, tudjuk, hogy a hasonlóság nem azonosság, és ebben az olvasóval is érdemes megegyezni. A célszerű összehasonlításban a különbségek éppúgy érdekesek, mint az egyezések, és azt is érdemes végiggondolni, mely hasonlóságok tartalmiak és melyek pusztán felszínesek. Ha mindezt elmulasztjuk, az olvasóban az a benyomás keletkezik, hogy a szerző vagy mozdulatlannak látja (ezzel voltaképp tagadja) a történelmet, vagy úgy véli, a történelem hajszálpontosan ismétlődő ciklusokból áll. Kenessei nem figyelmezteti az olvasót, nem kacsint vele össze, ellenben tizenhatszor nevezi Hűbérországnak Magyarországot. Nem ad esélyt arra, hogy szövegének kulcsszavát metaforaként értelmezzük.
A hűbériség lényege, hogy X földet ajándékoz Y-nak. Y az adományt magántulajdonának tekintheti, akár maga is adományozhat belőle. Viszont cserébe katonai szolgálattal és egyfajta személyes hűséggel tartozik az adományozónak. Ez a hűbéri rendszer a Frank Birodalomban (a mai Francia- és Németország, Benelux államok, Észak-Itália) volt a legfejlettebb és a legbonyolultabb. Az Ibériai-félszigeten, Angliában vagy Skandináviában is kialakult, ha nem is ennyire összetett alakban. Magyarországon már nem volt (valódi, szó szerinti) hűbériség. Annak mutációja alakult ki familiaritás néven. Ebben nem játszik szerepet adománybirtok. Az orosz vagy oszmán-török területeken pedig semmiféle hűbériség nem létezett. Ezért nekem úgy tűnik, ha összefüggést keresünk, az egykori fejlett hűbériség jár ma fejlett gazdasági-társadalmi viszonyokkal, és annak teljes hiánya a legelmaradottabb állapotokkal. (Hogy ez az összefüggés ok-okozati vagy csak tapasztalati-véletlenszerű, annak vizsgálatára itt nincs hely). A Hűbérország egyébként, bár nem használatos kifejezés, leginkább a vazallus állam vagy hűbéres állam fogalomra hajaz, és azt jelenti, hogy a magyar király hűbéresküt tett le egy másik király kezébe. Nyilvánvaló azonban, hogy tisztelt vitapartnerem nem ezt akarta mondani.
„Ötszáz éve nincs lényegi változás", írja szerzőnk. Ha ezt egy költő mondja, versben, tetszik vagy sem, de vitatkozni nincs értelme vele. Ha politikus, újságíró állítja, a leghalványabb célzást téve arra, hogy no persze mindez metafora, allegória, azért nem kell szó szerint venni, megint csak nincs vitám. De ha egy történelmi fogalmakkal és példákkal dolgozó szerző társadalmi-politikai szövegében olvasom ugyanezt, valami finomítást, árnyalást igényelnék (a jól bevált mutatis mutandis, mint minimum, már elegendő lenne), mert különben én, mint olvasó, kénytelen vagyok azt hinni, a szerző valóban szó szerint úgy gondolja, ötszáz év alatt lényegében semmi sem változott. Hát vegyük szó szerint az állítást! 1521 augusztusában Magyarországon a népesség háromnegyede magyar anyanyelvű - ma a 98 százaléka. Akkor a társadalom egytizede sem városlakó, ma a kétharmada. Akkor 96-97 százalék a mezőgazdaságban dolgozik, ma csupán 2-3 százalék. Akkor kevesebb mint egytizede tud írni-olvasni, ma 98 százaléka. Ott a születéskor várható élettartam 30, itt 70 év. Akkor államformája királyság volt, ma köztársaság. Akkor a születés, származás a társadalom legfőbb, majdnem egyetlen rendező elve, ma a vagyon, a jövedelem és a tudás legalább ilyen fontos. Akkor közel 100 százalék volt vallásos, ma egyharmad. És mennyire más ennek a vallásosságnak a tartalma, gondolkodásmódja - „egy mai püspököt a XVI. században, mint eretneket máglyán megégettek volna" (Oswald Spengler). Ezeknek egyike sem lényeges változás?
Magam is úgy vélem, a mai magyar jobboldal és szélsőjobboldal a magyar nemzet rossz történelmi hagyományaira, tapasztalataira és mentalitásaira épít. De miért kellene ezért dicsérni Caesart? Ami pedig a rossz hagyományokat és mentalitásokat illeti. Ott van közöttük, kétségtelen, a protekció, rang- és címkórság, úrhatnámság és szervilizmus is. Ezeket együtt akár feudálisnak is mondhatom. (Úgy tippelem, alapvetően erre gondolt a szerző Hűbérország kapcsán). Csakhogy a rossz hagyományok, tapasztalatok és mentalitások egy másik, talán nagyobb része nagyon is modern vagy posztmodern. Ilyen a nacionalizmus, az etatizmus, a nyugati modernizációval szembeni szkepszis, a poszt-kádári nosztalgia, a globalizációtól való szorongás. Hol voltak ezek ötszáz éve? Még kétszáz éve is (1811-ben) csak a nacionalizmus születésénél vagyunk, a többi nem létezik.
A fiatalokban való bizalommal is óvatos lennék. Nemcsak azért, mert 53 éves önmagamat sokkal európaibbnak érzem, mint Jobbik-szimpatizáns, homofób, rasszista tanítványaimat (kik persze összes diákomnak kisebbségét alkotják - szerencsére). Hanem mert innen már megjöttünk. 1990 táján épp úgy vélte egy sor elemző: ki kell halniuk az öreg politikusoknak, akik még a Kádár-érában szocializálódtak. Majd a fiatalok (értsd: fideszesek), ők lesznek az igazi demokraták. A legkevesebb, amit mondhatok, hogy ez a jóslat nem jött be.
Nem akarok én, dehogyis akarok Kenessei minden szavával, gondolatával vitatkozni. Hisz sok mindenben igaza van! De történészként bánt, ha valaki a történelmet puszta példatárként használja. Olvasóként bosszant, ha doktriner, fekete-fehér elemzéssel arra késztetnek, hogy vagy teljesen elfogadjam, vagy teljesen elutasítsam egy szerző gondolatmenetét. Magyarként pedig sért, ha valaki a magyar társadalom egészét feudálisnak tartja, csak azért, mert a társadalom egyes (hogy többségi vagy kisebbségi, ehhez komoly szociológiai vizsgálat kell, nem publicisztikai isten bizony) szegmensei valóban feudális mentalitásokat IS hordoznak.