Egy szabad Kína

Nagyon kellemesen lepett meg, hogy Aczél Endre kollégám csupán írásom (Cinikus balek ássa sírját, s gratulál, ÉS, 2011/27., júl. 8.) egyik mellékes, a gondolatmenet lényegét nem érintő megjegyzésével szemben emelt kifogást („Egy Kína", ÉS, 2011/29., júl. 22.). Ebből arra következtetek, hogy rá is számíthatunk ama önpusztító cinizmus elleni tollharcban, mely az MSZP általam idézett vezetőit és a hozzájuk közelálló újságíró kollégákat jellemzi.
A megjegyzésekről röviden. 1) Kádárnak természetesen köze van minden állásponthoz, melyet a Rákosi-korszakból továbbvitt, melyet a szovjet blokk egészének álláspontjaként képviselt, s amit a magyarországi rendszerváltók a kádári örökség részeként vettek át. 2) Távol álljon tőlem, hogy az Egyesült Államok Kína-politikáját minden részletében dicsőítsem, erről az írásomban nem is esett szó. Persze az Aczél kollégám által említett amerikai diplomáciai bravúr éppen azért volt bravúr, mert az „egy Kína" mást jelent a sanghaji nyilatkozatban, mint Orbán budapesti nyilatkozatában. Magától értetődik, hogy minden demokrata azt szeretné, ha Kína és Tajvan egyetlen parlamentáris demokráciában egyesülne, a sanghaji nyilatkozatba beleérthető ez a jövőkép, Orbán budapesti nyilatkozatába nem. Amíg ez a jövő távol van tőlünk, addig egy demokrata nem azonosulhat olyan állásfoglalással, mely Tajvan létjogosultságát kétségbe vonja. 3) Tajvant a fentiek szellemében nem csupán gazdaságilag kellene létezőnek tekinteni, hanem politikailag is. Kitüntetett kapcsolatokat ápolva kellene érzékeltetni, hogy Magyarország nem az államkapitalista diktatúrában, hanem a parlamentáris demokráciában, Kína szabad és demokratikus jövőjében hisz. Ebben nyilvánvalóan csak azokra lehet számítani, akik Magyarország esetében is hisznek ebben. De legalább azokra lehetne!