„Egy Kína”

Révész Sándor kollégám (Cinikus balek ássa sírját, s gratulál, ÉS, 2011/27., júl. 8.) megvetően nyilatkozik a pragmatikusnak mondott vagy gondolt magyar politikusokról, akik - idézem - „a Kádártól örökölt »egy Kína« doktrína jegyében nem létezőnek tekintik a demokratikus Tajvant".
Ehhez három megjegyzésem van. 1) Kádárnak semmi köze az „egy Kína doktrínához". Talán Rákosinak, ha azt tekintjük, hogy Mao Kínai Népköztársaságának létrejötte (1949) óta a világ szocialista/kommunista felén a Kínai Köztársaságot (Tajvant) mint független államot soha senki nem ismerte el; magától értetődőnek számított, hogy csak egy Kína van, a népköztársaság, mely Tajvant saját területének tekinti. 2) De ha már Kádár. Akkor is inkább az Egyesült Államok. Tudniillik abban a híres-nevezetes sanghaji békekommünikében (1972), amelyet Nixon és Csou En-laj írt alá, ez áll: „There is but one China". Azaz: csak egy Kína létezik. Igaz, ennek a (fél)mondatnak van egy tajvani szempontból hízelgő, diplomáciai bravúrnak tekinthető előzménye is, hogy tudniillik az „egy Kína" létéről a tajvani szoros mindkét oldalán élők (tehát a kommunista Kína és a nem kommunista Kína vezetői is) egyformán gondolkodnak. Persze hogy. Mao nemezise, Csang Kaj-sek is rendíthetetlenül vallotta az „egy Kína" doktrínát. Soha nem mondott le arról, hogy ő ennek az egy Kínának volt és maradt is az elnöke. A „két Kína" ötlete csak az utódoknak jutott eszébe, túl későn. Kábé akkor, amikor ilyesminek az elismerésére a világnak legfeljebb másfél tucat országa volt hajlandó, csupa periferikus kisország. 3) Nem igaz, hogy Magyarország vagy akármelyik más rendszerváltó ország „nem létezőnek" tekinti Tajvant (önmeghatározása szerint még mindig: Kínai Köztársaságot). Nekünk például képviseleti irodánk van Tajpejben, a tajvaniaknak meg Budapesten. Valamennyi „posztkommunista" országnak ilyen-olyan fokon élénk kereskedelmi kapcsolatai vannak a szigettel, amiket a Kínai Népköztársaság nem ellenez.