MAGYAR MESÉK

Egyszer volt, hol nem volt, vót eccő a magyarok országába, hogy nem vót munka, csak közmunka. Ahon penig közmunka van, ott közmunkás es van, terem, mint a nyű, már nem úgy értvel, hogy „nyű", hanem dögivel. Várta a béhívót, ott állott a lapát, talicska az ajtóba. Nem vót ám így betegség, meg úgy nyavalyatáppénz, mint hajdan! Hanem kicsattanás. Két nyugdíjnyalka rendér hoszta a levelet a jegyzőtül, hogy menni köll, oszt jól van. Egységes vót a keret, szabályos az alakzat, jó a hangulat, vót nóta es, Pintér Sándor közmunkása vagyok, satöbbi. De vót konténer, vót feredő, vót koszt, addig-addig, hogy kerítésbűl vót a kolbász. Mán gát hátán vót a gát, stadiony hátán a stadiony, annyi, hogy fodbalistának es bévitték a közmunkás legényebbjit, ne álljék ottan üresen, az alkotóerő szégyenire a sok létesítmény! Horibile mind hand made, nem ám markoló meg huncutkodás! Nem ám internacionalista faék! Na, akkó az egyszerű nép lelevelezte Orbán Viktorval, hogy épüljék föl végre, a Vereckei-hágó de Pusztaszer mellett, egy a háromhó arányba, a magyar igazság végett. Szabálhont égett ott a kézimunka, Schmitt Pál ballal lerakta az alapkövet, jobbal mán avatott es. Meg lett mondval, hogy itt nyaratszaka lovas játékok leendnek összmagyar profillal, télen meg sípályák kézifelvonóval, hezzá Magyarország megpályázza a 2039-as Alpesi sí-világbajnokságot, vagy legalább megrendezi, ha magába, magába. De ez csak a kezdet vót, mer amint öszveállott mozaikjábúl a nemzet, gondúták, mán csak bé kéne kerítni a nagy művet. Akkó elkezdett épülni a Magyar Nagyfal. Elébb körbe aztán Kínáig. Nyamintotta a töreket, vetette a válykot a köz munkása, annyira, hogy tél-túl szabálszerűen béhorpadott az ország. Akkó azt ki köllött pótlani a másik csücskibül, és vica versa, vót gond, meg hiba es ókor-ókor, de mán nem kukkérozta legalább a magyar belső dógát mindenféle burkus és oláh, amíg meg nem hal.