Kiútkeresők

Nálam sokkal jobban tudja Koltai Tamás, hogy nem véletlenül hajtogatja a két ördögfi, Kurrah és Berreh a Csongor és Tündében együtt a két kérdést: mit kerestél, mit találtál? Mert mást jelentenek. Mást jelent keresni, s mást találni. Mint ahogy mást jelent kiutat keresni, mást találni, és meg is mutatni azt a bizonyos kivezető utat. Koltai miután az általa korábban még nagyra tartott Vidnyánszky Attilát cikkében (Katasztrófa sújtotta terület, ÉS, 2011/23., jún. 10.) hírbe hozza a zsdanovizmussal és a szocialista realizmussal - vélem, semmi sem áll tőle távolabb -, ezt írja: „Ifjú koromban megtanították nekem, hogy (...) a kiútkeresés írja le a különbséget a kritikai realizmus és a szocialista realizmus között, az utóbbi javára." Hasonló időkben szocializálódtunk, így én is tanultam ezt, de másképp. Én úgy tanultam, hogy a szocialista realizmus nem keresi, hanem meg is találja és meg is mutatja a kivezető utat. Koltai Tamás tiszteletre méltó kitartással és vehemenciával ostorozza a magyar színházi életet évtizedek óta. A minőségi színházért harcol, amiben tökéletesen igaza is lenne, ha ennek a minőségnek nem kizárólagos kritériuma lenne K. T. ízlése és színházivilág-nézete. A korábban általa is elismerten nagyszerű előadásokat létrehozó Vidnyánszky Attila egy ideje kiesett a piksziséből, s nála most már csak a „komolyabb elmék" kategóriába tartozik. Ne tévedjünk, a komolyabb nem jobb a komolynál, mint a melléknévfokozásban, itt azt jelenti, hogy a komolytalannál egy fokkal jobb. A komolytalanok a „zsdanovisták" követői, akik szerint a színházban „nem a valóságra, hanem annak megszépítésére (letagadására) van szükség". Ezt „szajkózza" Koltai szerint Vidnyánszky, amikor azt írja: nem mindegy, hogy a színház csak a tébolyt, a kataklizmát mutatja meg, vagy pedig keresi a kiutat abból. Nem azt írja tehát Vidnyánszky, hogy mutatja, hanem azt, hogy keresi. A kiútkeresés és egyáltalán a keresés a művészet örök princípiuma. Keresés nélkül nincs művészet. A művészet leginkább keresés. Ezt összekeverni a zsdanovizmussal, a mindentudó marxizmus-leninizmussal, a szocreált ugyancsak jellemző pártossággal minimum csúsztatás.
De nem tudatos. Ennél Koltait sokkal többre becsülöm. Ez vakság. Pontosabban elvakultság: biztosan zsdanovista, ha nem az én táboromban van.
Én a helyében Platónnal sem példálóznék: „különösen nehéz a színház dolga, ha nem akar beállni a szolgasorba, és az életnek sem akar hátat fordítani, hogy a valóság helyett csak a valóság árnyékát szemlélje a barlang falán". Platónnál ugyanis, amit látunk árnyként a falon, az a mi valóságunk, ami mögöttünk van, az a tökéletes ideák világa (s mi nem hátat fordítottunk neki, hanem így vagyunk leláncolva - ismeretelméletileg), ami emberi érzékelés számára megragadhatatlan. Csupán néhány kiváltságos ismerheti meg visszaemlékezés (anamnézis) útján. Ráadásul az ideák világa mozdulatlan és abszolút, az ilyesmi színházra nemigen alkalmas. Továbbá: Platón államában a művészetnek az eszményi valóságot kell felidéznie, és semmit, ami rút, rossz, gonosz. Államilag szabályozva és felügyelet alatt áll majd ott a színház is, például erkölcstelen emberek párbeszédei egyáltalán nem jelenhetnek meg a színpadon, akárcsak a tragédia és a komédia, mert ezekben is helye van a rossz jellemeknek. Szerintem hagyjuk Platón barlangját és államát, Koltai ugyancsak rosszul járna vele. (Persze, mi is.)
Koltai Tamás gúnyosan megjegyzi még, hogy ne mutassák a kiutat, neki azt „a világító kis nyilacskák mutatják meg, amelyek a nézőtérről a ruhatárba vezetnek". S azt nemcsak ő találja meg, hanem a többi felnőtt néző is. Igen, de akkor még csak a ruhatárban vagyunk. S a ruhatárban nem nagyon lehet élni. Az a jó színház, ha nem csak a ruhatárig szól. S bár Vidnyánszky is csak az útkeresésről beszélt, nem a -mutatásról, azért halkan megjegyezném: nem úgy fest ez a világ, ez az Európa, ez a Magyarország, mintha minden felnőtt kormány és felnőtt ember olyan nagyon tudná a kiutat.