Egy liberális nem liberális?

„Az SZDSZ-eseknek az ölébe esett a rendszerváltás" - jelentette ki 2011 tavaszán társaságomban egy, a baloldal holdudvarához tartozó - Révész Sándor logikáját (Mi itt a probléma?, ÉS, 2011/19., máj. 13.) követve - „antigyurcsányista" értelmiségi. Véletlenül sem hallottam rosszul, a politikai baloldalon ugyanis bevett szokás az antiliberalizmus, a de facto nem létező SZDSZ évtizedes elutasítása, illetve a „mindenért a liberálisok a hibásak" hamis szólama. E sorok írója nem osztja a fenti, politikai kudarcok és alkalmatlanság beismerését napról napra „elmulasztókhoz" kapcsolódó szófordulatokat. Emellett az (egykori) liberális párt rendszerváltás előtti időkben gyökerező antikommunizmusa és kádárizmusa is közelebb áll hozzám, mint a „Kádár-rendszer valóban diktatúra volt, de hát az anyagi biztonság" típusú érvelés. Utóbbit következetesen - akárcsak generációm demokratái - elutasítom.
Az utódpárt MSZP egyik legsúlyosabb és lemoshatatlan mulasztása, hogy 2007 januárjáig (a Szembenézés c. dokumentum megjelenéséig) kellett várni arra, hogy a genezisét tekintve bűnben fogant Kádár-rendszer és névadója, illetve a Nagy Imre közötti választás lehetőségét felajánlja a pártnak és a magyar társadalomnak. A fenti állítás annak ellenére is tarható, hogy a párt dokumentumaiban elhatárolódhatott a Kádár-rendszertől, ugyanakkor, amíg egyes politikusaik és körülük lévő értelmiségiek kamerán kívül egészen másképp fogalmaznak, mint egy Nagy Imre háza előtti koszorúzáson - márpedig többen így járnak el -, addig egy liberális csak elismerheti, ha valakinek volt politikai bátorsága a választás szükségességét - felülről - felajánlani.
Magyarországon a liberalizmus többségi társadalomba „olvasztását" a politikai baloldal húzta-halasztotta. A liberalizmusnak ugyanis nem táptalaja, ha egy politikusi, szubjektív történelemolvasattal közvetetten legitimáljuk a normaszegést, a politika magánéletbe való visszaszorulását, vagy éppen öngondosodás helyett államosított boldogságot hirdetünk. Ennyiben - ha megkésve is - a szocialisták sokat lendítettek a liberalizmus ügyén, amikor a Kádár(-rendszer) helyett Nagy Imrével való „kézfogást ajánlották". Illik ezt nem elfelejteni, és nem egybemosni a kezdeményezőt az MSZMP egykori, még mindig aktív figuráival.
Révésszel szemben tehát nem gondolom, hogy a hazai liberalizmus agóniájáért leginkább Gyurcsány és/vagy az MSZP lenne a hibás. Az általa felhozott - és a szociálliberális „szakítás" szempontjából kardinálisnak tekinthető - egészségügyi reform és utókezelése is másképp fest a politikai pragmatizmusra és a közpolitikai döntéshozásra érzékenyebb fülnek (pl. Sinkó Eszter: A magyar egészségügy - a bukott reformkísérlet után, Kritika, 2009/május). Holott Révész egyike azon publicistáknak, akik szenzitíven és következetesen reagálnak a közpolitikai finomságokra (lásd LMP-vel kapcsolatos írásait). Az ÉS-ben legutóbb közreadott gondolatai esetében azonban liberális értékorientáltsága - amelyet illetően ugyanazon oldalon állunk -, kiváló Népszabadság-rovatának címével élve, ködbe burkolja a múltat. Hálás dolog az őszödi beszédre és Gyurcsány szavahihetőségére hivatkozni, különösen akkor, ha nem felejtjük el, hogy 2002 és 2006 között koalíciós kormányzás volt. A „hazudtunk" tehát az MSZP-t és az SZDSZ-t is jelenti. Nem beszélve a baloldali-liberális értelmiségi és médiahátország egy jelentős részéről.
Révész utóbbiban persze nem vétkes, mulasztásban annál inkább. Minden liberalizmus-diskurzus előtt ugyanis két kérdésre várunk választ a megszólalótól: miért nincs a liberalizmusnak ma képviselete Magyarországon? Ennek ugyanis aligha csak az MSZP az oka, amelyről túlzás azt állítani - akár indirekten is -, hogy csak egy szétesésre ítélt érdekpárt. Bár belátom, a szocialisták jóval tovább bírják az egymással szemben álló érdekek kölcsönös táncoltatását, mint az SZDSZ. Utóbbi évtizedeken át kívánt egyszerre poszt-SZETA-, Kóka János-féle gazdasági liberális, kicsit emberjogi párt lenni, hogy aztán belecsússzon a Fodor-féle liberális kiüresítés projektébe. Tehát ha már a politikai érdek problematikája szóba került, úgy lenne miről vitatkozni a liberális oldalon is.
Az SZDSZ kudarca tehát megegyezik a szocialisták permanens operettjével, azaz ugyanazon pártban aligha lehet egymással alapvetően szemben álló politikák aggregátumának hatékony képviselete. A szocialisták - megoldásként az előbbire - most a „hiperbaloldaliság" rakétáját gyújtották be, ami a gyakorlatban nem néppártot (azaz nem balközép pártot) fog jelenteni, hanem sokkal inkább ingyenbölcsőde és „társainak" hamis ígéretét. A baloldali populizmus nem kortárs szocdem program, viszont van benne jó néhány százalék.
Korábban az SZDSZ és holdudvara is sokáig tűrte az „eszmei szivárványkoalíció" létét, közben azonban elment a liberális Európa-hajó, a magyar liberalizmus „két" vitával hátrébb áll a kontinentális testvérpártjainál (vö. Paár Ádám: A liberális alternatíva Nyugaton és Magyarországon, Méltányosság Intézet, 2011. május 25.). Addig maradt egyben az SZDSZ, illetve képviselte az elvek inherens ellentmondását, mígnem napjainkban a (heterogén) liberális szavazóknak nincs liberális pártjuk.
Utóbbi gondolat vezet át a második kérdésre, annak tisztázására, hogy mit is jelent ma a liberalizmus. „A tiszta kéz, a cselekvőképesség, a hiteles szó, a demokratikus, emberi jogi elkötelezettség imázsa - ez az, ami egy új liberális pártot felépíthet és versenyképessé tehet" - írja Révész. Remélem, ennél azért valamivel többet. Ha az identifikáció alapja csupán ennyi, akkor a liberális véleményvezérek és ideológusok még jó pár vita előtt állnak. Arról nem is beszélve, hogy ma nincs a baloldali-liberális oldalon olyan politikus, aki ne égett volna meg az elmúlt években, azaz megfelelne az előbbi elvárásoknak. Adódik tehát a kérdés, ki képviselne és mit?
Régi vita ölt tehát ismét testet: a liberális maximum partvonalon kívülről történő követelése. Aki nem volt ott, ahol „mi", nem ott kezdte, ahol „mi", vagy aki bármiben is hibázott az „általunk" összeállított Liberális Krédó Lexikon szerint, azt nem fogadjuk el. Kérdés, ki nem fogadja el, és aki így tesz, az kinek a nevében teszi?
Nem kevésbé problémás, hogy „a" liberális nem létezik. Úgy futnak liberalizmusok egymással párhuzamosan, hogy időközben a rendszerváltás idején megszületett liberális krédó szinte már-már lefordíthatatlan a közpolitika nyelvére. Kulturálisan persze élő „hagyomány", nota bene, a baloldali politikai osztály soraiban azt Gyurcsány és körei, illetve az LMP egyes politikusai képviselik. Nem tudni, hogy ebből következik-e valami, azonban az még biztos, hogy több liberális van az egykori miniszterelnök körül, mint az MSZP vezetőinek telefonkönyveiben. Előbbiek ugyanis chartáznak, LMP-znek vagy 4K-znak, de semmiképpen sem régi viták újrakezdésével vagy folytatásával vannak elfoglalva.
A harmadik Magyar Köztársaság felfüggesztése után semmi sem lesz ugyanaz, mint azelőtt, a liberalizmus pedig már rég nem olvasható ki egyes értelmiségiek naplójából. A liberalizmus krédója „a virágozzék száz virág" - tudom, ez stílustalan megfogalmazás -, e sorok írójának hite erősödik a republikanizmus feltámadásában, ha a tegnapinál eggyel több liberálissal találkozik ma.
A legrosszabb az, ha két liberális találkozik, és így köszöntik egymást: „te nem lehetsz liberális, hiába értünk egyet tíz pontból hétben". Ezek a megszólalások a kilencvenes évek sanyarú vitáit idézik, és hogy hova vezetnek - ha doktriner módon kisajátítunk elveket, vagy nem ismerjük fel a másikban a közöset -, azt a mai MSZP-n láthatjuk. A liberalizmus gondolata visszatér - hiszen annyira azért még el sem tűnt -, ne álljuk útját!