Politikai alternatíva

Gyurcsánnyal vagy nélküle

VISSZHANG - LV. évfolyam 22. szám, 2011. június 3.
Két olyan szerzővel vitatkozom, akikkel egyet szoktam érteni: Bokros Lajossal (Két csomag, ÉS, 2011/10., márc. 11.) és Révész Sándorral (Mi itt a probléma?, ÉS, 2011/19., máj. 13.). Amire Bokros csak futólag utal, az Révésznél a fő kérdés: Gyurcsány Ferenc szerepének megítélése.
Révész nem ellenzi, sőt helyesli, hogy az MSZP darabjaira váljon szét, és új pártok jöjjenek létre helyette, de nem vizsgálja, hogy miféle új politikai alakulatokra válna szét az MSZP, és mennyiben érintené ez a politikai térben a liberálisok számára kialakult űr betöltését. Csak azt nem helyesli, hogy az a politikai alakulat, amely valamilyen értelemben érintheti a liberálisokat, Gyurcsány domináns szerepe mellett jöjjön létre. Az szerinte eleve kizárná, hogy az új politikai alakulat elnyerje azok bizalmát - köztük sok liberálisét -, akiké nélkül semmire nincs esélye. Így indokolja állítását: „Gyurcsány a pártállamból maradt kapcsolatokon keresztül, a közvagyon szemérmetlen átjátszásából meggazdagodó exkáder mintapéldánya, aki a törvényesség határán billegő ügyleteivel öntudatosan büszkélkedik. Ambícióihoz, ígéreteihez, egymást kergető programjaihoz és tervezeteihez képest a kormányzati teljesítménye, reformteljesítménye szánalmas."

(A feladat) Révész mindjárt arra a kérdésre válaszol, amelyet csak másodikként kellene feltennie, nevezetesen, hogy alkalmas-e Gyurcsány a feladatra, anélkül, hogy előbb feltenné az első kérdést: mi is a feladat. Szerinte a feladat új liberális párt létrehozatala, amelynek legfontosabb tulajdonságait így foglalja össze: „A tiszta kéz, a cselekvőképesség, a hiteles szó, a demokratikus, emberi jogi elkötelezettség imázsa". Ez persze minden demokratikus pártra érvényes, nem csak a liberálisokra, de Révész számára az a fontos, hogy e kívánatos arculattal Gyurcsány politikusi személyisége nem összeegyeztethető.
Mi is a feladat? Orbán Viktor kétharmados parlamenti többségére támaszkodva lépésről lépésre számolja fel a többpárti parlamenti demokráciát, ugyanakkor a gazdaságpolitikában egy közgazdasági sarlatán ötleteinek hitelt adva kudarcot kudarcra halmoz, és fokozatosan veszíti el támogatottságát. Az ellenzék demokratikus pártjainak támogatottsága ugyanakkor szinte változatlan, a Fidesztől elforduló választók nem fordulnak az MSZP vagy az LMP felé. Az MSZP semmi jelét nem adja, hogy más politikát és viselkedést tartana helyesnek és adott esetben követendőnek, mint amit korábban rossz időszakaiban (ezt még értelmezni fogom) tapasztaltunk tőle. Az LMP zöld és piacellenes fundamentalizmussal és ugyanakkor a fideszes „elszámoltatás" iránti nyitottsággal elegyíti rokonszenves oktatás- és szociálpolitikai szándékait, és ez az elegy sokak számára követhetetlen. Valóban űr van tehát a politikában. De nem egyszerűen liberális párt hiányzik, hanem olyan demokratikus párt, amely 1) szemben áll a Fidesz önkényuralmi törekvéseivel, kitart a jogállam mellett, 2) reális, felelős és szolidáris gazdaság- és társadalompolitikát képvisel azzal a Fidesszel szemben, amely nemcsak kalandor gazdaságpolitikát visz, de a tehetősek és sikeresek pártjaként a szegények, a kevésbé szerencsések megvetésére és kényszerítésére építene valamiféle autoriter konszolidációt, 3) visszatéríti az országot a szomszédsági kapcsolatok és a kisebbségi kérdés kezelésének európai útjára.
E három követelmény liberálisoknak is, de sok nem liberálisnak is fontos. A mai MSZP és az LMP csak az első követelménnyel azonosul úgy-ahogy, a másodikkal csak bizonytalanul, a harmadikkal pedig egyáltalán nem. Mai politikájukkal akkor sem lehetne kivezetni Magyarországot a jelenlegi súlyos helyzetből, ha maguk mellé tudnák állítani a választók többségét, de a jelek szerint nem tudják. Másra van tehát szükség, mint a mai MSZP vagy az LMP.
Másra, de pártra. Civil szerveződés nem lehet politikai alternatíva. A civil szerveződések, amelyek a Fidesz-kormánnyal szemben fellépnek, az első követelménynek felelnek meg, amikor kiállnak az önkénnyel szemben, a szabadságért. A Fidesz politikai alternatívájának azonban csak az tekinthető, aki a második és harmadik követelménynek is megfelel. Ha a civilek köréből politikai párt is kibontakozik, akkor lesz majd látható, hogy milyen gazdaság-, társadalom- és külpolitikát képvisel, teljesíti-e a második és harmadik követelményt. Az LMP tapasztalata óvatosságra int.
Nemzetközi tapasztalatokra is érdemes odafigyelni. A közelmúltban Szlovákiában is, Csehországban is bejutottak új pártok a parlamentbe, és mindjárt a kormánykoalícióba is bekerültek. A kormány fő ereje azonban mindkét országban olyan párt, amelynek van kormányzati tapasztalata, és a realitások talaján maradva tud kormányt vezetni. Az új pártokkal sok baj van.
Komoly érvek szólnak tehát amellett, hogy valaki az MSZP talaján vagy az MSZP-ben felhalmozódott politikai tapasztalat felhasználásával hozza létre azt a politikai erőt, amely a Fidesszel szembeni alternatíva középpontjában állhat.
Másodszor abban van tehát vitám Révésszel, hogy mit gondolunk az MSZP-ről. Többször leírtam már, hogy az MSZP-nek és elődpártjainak fél évszázados történetében egyszerre van jelen a felelős reformorientáció, amely annak idején Nagy Imrét vagy Nyers Rezsőt vezette, és az a merőben hatalmi politizálás is, amely párton belüli ellenlábasaikat jellemezte, és változik, hogy mikor melyik dominál. Így van ez az 1989 utáni MSZP-ben is. Horn és Gyurcsány egyaránt e kettősség foglyai voltak: Horn a saját személyében is, Gyurcsány pedig, aki a Nagy Imre, illetve Nyers Rezső képviselte reformkurzus folytatója, az MSZP elitjével folytatott, feszültségektől terhes együttélésében. Ha nem lenne a reformirány is része az MSZP fél évszázados hagyományának, akkor egy napig sem lehetett volna az MSZP a Bokros-csomag, a második Gyurcsány-kormány, majd a Bajnai-kormány fő parlamenti támasza.

(A 2006-os program) E ponton térek át Bokros Lajos írására. Bokros a Széll Kálmán-tervet hasonlítja össze saját csomagjával, Orbán Viktor gyávaságát Horn Gyula bátorságával, Matolcsy terveinek kidolgozatlanságát a Bokros-csomag konkrét, határidőhöz kötött intézkedéseivel. Az összehasonlítás meggyőző, ugyanakkor lebecsüli a saját teljesítményét, amikor a maga csomagját csak mint stabilizációs programot tárgyalja, mellőzve az egykori programnak a rövid távú stabilizáción túlmutató, stratégiai fontosságú elemeit, amelyeknek az egyszer elért egyensúly tartósítása volt a célja. A családtámogatás, az egészségügy, a felsőoktatás terén bevezetett, a Fidesz által 1998-tól kivétel nélkül felszámolt intézkedései a magyar jóléti rendszer szerkezeti átalakítását ígérték, szem előtt tartva a társadalmi méltányosság szempontjait is. Ide sorolhatjuk a nyugdíjreformot is, melynek előkészítése még az ő minisztersége alatt indult, de a kidolgozás és a bevezetés már utódjára maradt. Nagyszabású, milliók döntésére épülő reform volt ez, melyet a Fidesz első kormánya csak megállítani tudott, felszámolásához a második Orbán-kormány alkotmányozó többsége kellett.
Ha ezeket az elemeket is összehasonlította volna azzal, amit a Fidesz csinál, akkor rámutathatott volna nemcsak a hozzáértésben és a bátorságban, de a gazdasági rendszerfelfogásban és az értékrendekben tetten érhető kiáltó különbségekre is. Akkor pedig nem két, hanem három csomagot hasonlított volna össze, hiszen kínálkozott volna a párhuzam a második Gyurcsány-kormány 2006/2007-ben érvényesülő programjával. A rövid távú stabilizáció elemei abban is összekapcsolódtak az államháztartás kiadási oldalának rendszerszerű átalakításával: a tandíj, vizitdíj és kórházi napidíj bevezetésével, az államháztartásból finanszírozott intézmények érdekeltségi rendszerének átalakításával (ide értve a gyógyszertörvényt és az egészségbiztosítási reformot), a közigazgatás karcsúsításával, az önkormányzati társulások ösztönzésével stb. A Gyurcsány-csomag stabilizációs elemei kevésbé szerencsésen voltak összerakva, mint ahogy ez Bokrosnak és Surányinak annak idején sikerült, ugyanakkor a jóléti rendszer átalakításában több területet érintő, nagyobb horderejű változásokat tartalmazott. E két csomagot az különbözteti meg a harmadiktól, hogy míg a szocialista-szabad demokrata kormányok a stabilizációt a hosszú távú, Bokros kifejezésével egyensúlyőrző növekedést megalapozó szerkezeti reformokkal kapcsolták össze, a Fidesz-kormány az államháztartás rövid távú egyensúlyát olyan - ismét Bokrossal szólva - ellenreformokkal érte el, amelyek kiterjesztik az állam atyáskodó szerepét, hosszabb távon rontják az egyensúlyt, aláássák a növekedést. Elsősorban természetesen a magánnyugdíjrendszer felszámolására gondolok.
Nem csak azért helyes felidézni a második Gyurcsány-kormány programját, hogy igazságot szolgáltassunk Gyurcsány Ferencnek és Molnár Lajosnak, akik ugyanúgy igazi államférfiként tevékenykedtek ebben az időszakban, mint Horn Gyula, Bokros Lajos és Surányi György egy évtizeddel előttük, vagy Bajnai Gordon és Oszkó Péter őket folytatva. Azért is fontos a maga helyén kezelni a 2006-ban elindult és a Fidesz ellenállásán megakadt folyamatot, hogy lássuk: nemcsak egyszer, a kilencvenes évek közepén, de másodszor is sikerült parlamenti többséget állítani előremutató reformpolitika mögé, és e többséget nagyobbrészt a szocialisták adták. Ehhez kellett az őszödi beszéd. Orbán Viktorban sosem merült fel, hogy parlamenti többségét ilyesmire használja.
Az eddigiek alapján nem tartom ördögtől való szándéknak, hogy az MSZP bázisán próbálják valakik létrehozni a Fidesszel szembeni politikai alternatívának azt a meghatározó összetevőjét, amelyre a demokrácia más hívei mellett mi, liberálisok is jó lelkiismerettel szavazhatunk.

(Gyurcsány) A harmadik vitapont az, hogy kitől várhatjuk a Fidesszel szembeni politikai alternatíva felépítésének mozgatását az előttünk álló hónapokban, években. (Hogy a megszemélyesítésére ki lesz a legalkalmasabb, az későbbi kérdés.) Gyurcsány azért jön szóba erre a feladatra, mert kormányzása is ebbe az irányba mutatott, s az elmúlt évben a korábbinál is egyértelműbben fogalmazza meg ezt az irányt, politikája másoknál inkább megfelel a Fidesszel szembeni politikai alternatívát illetően sorolt három követelménynek. Mihez képest volna szánalmas a teljesítménye? A Horn-kormányhoz képest? Akkor több volt az eredmény, a reformokat sikerült jórészt megvalósítani, de több volt a súlyos hiba is (vatikáni megállapodás, vízlépcső). A Bajnai-kormányhoz képest? Annak tevékenysége a gazdasági stabilizáció szűk problémakörére és a magyar-szlovák kapcsolatok kezelésére korlátozódott. A cseh Topolánek-kormányhoz képest? Annak reformtörekvései is megrekedtek az ellenzékével vívott harcban. A lengyel Tusk-kormányhoz képest? Az is csak kis részét valósítja meg annak, amit a liberális közgazdászok indokoltnak tartanak, s közben elfogadhatatlan jogpolitikai lépéseket is tesz. Csak a szlovák Dzurinda-kormány bizonyult valóban sokkal sikeresebbnek, de maga a miniszterelnök, aki a siker érdekében sokféle politikai eszközhöz nyúlt, széles körben vált elfogadhatatlanná. Mint ahogy nemcsak a társadalmat, de saját pártját is mindmáig megosztja Gerhard Schröder, akinek reformjai országának jelenlegi egészséges fejlődését megalapozták. A második Gyurcsány-kormánynak ott a helye a reformkormányok között.
Igaz, politikája nem egyszerű választási vereségbe, de végzetesnek tűnő bukásba torkollott. Reformjai részben már a Fidesz csalárd népszavazása nyomán, részben a kormányváltás nyomán megsemmisültek, sőt Orbán most nemcsak a megelőző nyolc, de a megelőző húsz év minden fontos vívmányát megsemmisítheti.
A választási győzelemkor úgy tűnt, hogy Gyurcsány végigviheti azt a reformpolitikát, amelyet Bokros Lajos korábbi programjával állíthattam párhuzamba. Azután kiderült, hogy ezért az ellenzékkel is és a saját háttérrel is súlyos harcot kell vívni, nem függetlenül a kampány és az új kormány által követendő politika közötti ellentmondástól. Az MSZP kettősségében a reformirány ereje elég volt arra, hogy a miniszterelnök el tudja fogadtatni a programot, és hogy a koalíció az első fél évben megszavazza a legfontosabb reformtörvényeket, de arra nem, hogy ki is tartsanak a reformok mellett. Az egészségbiztosítási reform és az ingatlanadó körül gyorsan elkezdődött a kormánytöbbséget szétziláló kötélhúzás. A miniszterelnöknek ilyen körülmények között kellett mindent megtennie a parlamenti többség összetartásáért, és ez sokszor sodorta őt lehetetlen helyzetbe, késztette hol az egyik, hol a másik fél számára elfogadhatatlan lépésekre, retorikai húzásokra, s így keletkezett a szemlélőkben az a benyomás, hogy nincs a politikában világos vonalvezetés, hogy azt ötletgyártás pótolja, hogy elárulja a szövetségeseit. Mindez annak volt alighanem elkerülhetetlen következménye, hogy Gyurcsány úgy lett 2004-ben hirtelen, a maga számára is váratlanul miniszterelnök, hogy nem tisztázta előre a szocialistákkal a politikai irányt, amelynek megvalósítására - írásaiból tudhatóan - elszánta magát. Kiderült ez már az első Gyurcsány-kormány idején, amikor az adókedvezménynek családi pótlékemeléssel történő kiváltását csak második nekifutásra sikerült a frakcióval elfogadtatni, és amikor a fedezet nélküli adócsökkentéssel tovább lazították a költségvetést. 2007/2008-ban a népszerűségvesztéstől megrettent frakció és pártvezetés újabb és újabb meghátrálást kényszerített rá, egészen a koalíció felbontásáig.

(2014 felé) Ebből a tapasztalatból adódik a következtetés: az új pártnak, a lehetőleg az MSZP talaján létrehozandó pártnak túl kell jutnia a múltját végigkísérő kettősségen. Ez az előfeltétele annak, hogy a dolgok szerencsés alakulása esetén ne csak arra legyen alkalmas, hogy kulcsszerepet vállaló részese lehessen a Fideszt legyőzni képes politikai alternatívának, hanem arra is, hogy a kormányon követett politikája összhangban lehessen azzal, amit ellenzékben kilátásba helyez, és elkerülhető legyen az a hitelvesztés, amely számos kormányt megakadályozott már a szükséges reformokban. A pártnak azért kell új politikai platformot kialakítania, mert amikor az MSZP eddig kormányzott, olyan módon kellett stabilizálnia, és ezen túl olyan reformokat kellett végrehajtania, amelyek, ha baloldali változatban is, polgári kormányzást jelentenek, s az e miatti meghasonlás gyengítette a kormányzást. Mindaz, amit ötletelésként, cikcakként éltek meg a szemlélők, ennek volt a következménye. Az, hogy Gyurcsány a platform alakításával, akár a párt átnevezésével, az MSZP-re jellemző kettősség meghaladásával egy majdani kormányzás megpróbáltatásaira is elő akarja készíteni azokat, akiknek támogatására a Fideszt felváltó politikai alternatívának számítania kell, a legfontosabb tanulság levonását jelenti a 2004 és 2010 közötti történetből.
A kettősség meghaladása nem jelent szakítást a baloldalisággal. A párt két iránya nem a baloldali célok tekintetében vált el egymástól korábban sem. A szolidaritás-alapú célok, az emancipációs elkötelezettség mindig jellemezte a reformirányt, hiszen ennek felelt meg például a családtámogatás átalakítása vagy az ingatlanadó mint cél, de erről tanúskodott Gyurcsánynak a cigánykérdésben a megyei pártvezetőkkel vállalt emlékezetes konfliktusa is. Az MSZP átalakítására való törekvés másról szól: annak az állapotnak a meghaladásáról, amelyben az MSZP már nem képes arra, hogy előrevigye Magyarországot a felzárkózás pályáján, és hogy ebben az értelemben legyen újra kormányképes erő.

Révész Gyurcsány üzletemberi múltjával is érvel. A „közvagyon szemérmetlen átjátszása" szóhasználatban már a „közvagyon" kifejezés is árulkodó: nem a liberálisok, hanem a privatizáció ellenfelei nevezik így az egykori állami tulajdont, hiszen az egyáltalán nem a „közé" volt. A privatizáció az állam által jól nem hasznosítható vagyon magántulajdonná alakítását jelentette általában is, és a politikából kivonult Gyurcsány esetében is. A gyors, tömeges privatizáció sajátos adottságai, a tehetség és a szerencse mellett mindenütt számítottak a kapcsolatok is. Amikor hazai vállalkozók tulajdonába kerültek vállalatok, ez óhatatlanul előnyös feltételekkel történt, ami sokak jóérzését sérti. De hát a liberálisok eddig értették, hogy kapitalizmus nincs kapitalisták nélkül, vállalkozók gyors meggazdagodása nélkül, és ebben az államhoz való kapcsolatok felhasználása mindig is szerepet játszott. Aki nem hágta át a törvényes kereteket, azt nincs miért elmarasztalni morális alapon. Amikor Gyurcsány egy évtized elteltével visszatért a politikába, a fekete pártfinanszírozás elleni fellépést tekintette egyik legfontosabb feladatának, s sok befolyásos emberrel került szembe emiatt az MSZP-ben. E harca hitelesíti elkötelezettségét a Fidesszel szembeni politikai alternatívaképzésnek e fontos eleme mellett.
Tudom, milyen mértékű ma Gyurcsány elutasítottsága az országban. De azt is, hogy ez annak a példátlan bosszúkampánynak a következménye, amit a Fidesz folytatott - és folytat - az ellen, aki 2006-ban legyőzte Orbánt. Valójában sem az nem igaz, hogy Gyurcsány hazug lenne, sem pedig az, hogy „tönkretette volna az országot". A bajok okait nem elsősorban 2006-ban, hanem sokkal inkább 2002-ben kell keresni.
Elutasítottsága ugyanakkor kemény politikai tény, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Alapos mérlegelést kíván majd, hogy ki lehet, kik lehetnek a Fidesszel szembeni demokratikus politikai alternatíva megszemélyesítői. Ennek azonban előfeltétele, hogy ez az alternatíva egyáltalán felépüljön, s ebben Gyurcsány bizonyosan nem nélkülözhető. Ha ez vele, és - valamilyen módon - a korábban kormányzó politikai erő bázisára is építve jöhet létre, akkor előbb válhat kormányképes politikai alternatívává, mintha a semmiből kell felállnia. Tudja ezt Orbán is, ezért akar vele mindenáron leszámolni.

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 26. szám, 2020. június 26.
LXIV. évfolyam, 2. szám, 2020. január 10.
LXIII. évfolyam, 29. szám, 2019. július 19.
Élet és Irodalom 2020