A Trianon-vitához

Nagyszerű, hogy eszmecsere kezdődött Trianon emlékezetéről. Kár lenne, ha ez kizárólag két szerző (a kezdeményező Kovács Éva és Ungváry Krisztián) személyes érzékenységeinek felmutatásába torkolna. (Előzmények az ÉS-ben: Kovács Éva: Jeder Nachkrieg ist ein Vorkrieg - Trianon traumatikus emlékezetéről, 2010/39., okt. 1.; Ungváry Krisztián: A meg nem értett Trianon, 2010/49., dec. 10.; Kovács Éva: Csak azért is: neurózis, 2011/4., jan. 28., Ungváry Krisztián: Egy hitelrontás ellenében, 2011/10. márc. 11.; Kovács Éva: Az a konok okság, ÉS, 2011/12., márc. 5. - a szerk.) Érdemes a vitát kiszélesíteni. Néhány kérdés - elméletiek és gyakorlatiak.

Hogyan dolgozzák fel a kollektív traumákat különböző nemzeti emlékezetek? Kik a „szerkesztői" ennek az emlékezetpolitikának nálunk Trianon után, és mennyiben hasonlít s miben különbözik munkájuk a kanonizált Trianon-emlékezet más XX. századi, összemérhető emlékezetkonstrukcióktól? Változik-e később a gyász retorikája? S hogyan használták azután a különböző magyar politikusnemzedékek e Trianon-konstrukciókat?

Az emlékezet szempontjából szinte mindegy, hogy Trianonra vagy a nemzetiségek elszakadására mennyire lehetett volna felkészülni. Hogy kellett vagy lehetett volna román és szerb nemzetegyesítési vagy horvát elszakadási programokat komolyan venni, azok - és a szlovák vagy ruszin panaszok - fogadtatását az európai fővárosokban számba venni. S az is legfeljebb történeti és politikai rekonstrukciókra tartozik, hogy ezek meddig voltak peremjelenségek, s mikortól váltak működő, valós politikákba fordítható ideológiákká? Végül is az infarktusnak számtalan oka van, s gyakran belátóbb életmóddal talán megelőzhető vagy elodázható lehetett volna. De azután, hogy megtörtént, s hogy halállal végződött, ezek a megfontolások már érdektelenek. Az infarktus-metafora a Monarchia végének ábrázolásánál az osztrák politikai nyelvben egyébként nem olyan ritka. Használta Bruno Kreisky is memoárjaiban, és e címmel kötet is jelent meg frissen Bécsben (Sachslehner Johannes: Der Infarkt. Osterreich-Ungarn am 18. Oktober 1918, Pichler Verlag, 2011).

A szívroham a hozzátartozókat villámcsapásszerűen éri. S az elhalálozottról, akármit gondoltunk is róla, hirtelen csak kifogástalan személyiségként lehet beszélni. Majd a gyász oldódni kezd. A néhai rokon képe többdimenzióssá válik.

Miért nem ment ilyesmi végbe itthon Trianon után? S akkortájt tulajdonképpen mi vált a gyász legfőbb tárgyává: az elveszett történelmi államkonstrukció, az elcsatolt területek vagy csak az új határokon túl kisebbségivé vált magyarok? Rendszeres emlékezettörténeti tanulmányokból e korszakra kevés született, de azért rengeteg részletet ismerünk. Tulajdonképpen a húszas évek közepére-végére összeállt az uralkodó beszédmód Trianonról. A „Csonka-Magyarország nem ország..." iskolai mondókáktól a külügy revíziós retorikájáig, úgy tűnik, hogy mindenütt az államterület elvesztése az alapprobléma. Szó nincs arról, hogy a Trianon-interpretátorok az egészbe még valahogy beletörődnének, s igazán csak a magyarlakta területek elvesztése fájna... Az elveszítettség érzésének legalább annyira tárgyai a szepességi német városok, Vajdahunyad vagy Brassó, mint a csallóközi vagy a székely falvak. Az akkori magyar térbeli identitásnak még köze van a fogarasi havasokhoz, a Tátrához és az Al-Dunához is. Érdekes mentalitástörténeti vizsgálódás lenne ennek felmérése, mikortól válik nyilvánvalóvá, hogy a román, szerb, szlovák tömegeknek alapjaiban megfelelnek az új államok, s hogy onnan őket „visszacsalogatni lehetetlen"? A magyar elitek egyébként az első pillanatoktól sem igen keresték a párbeszédet velük. A revíziós program központi elemeként tőlük, belőlük, közülük szerettek volna valamit visszakapni a nagyhatalmak segítségével. Felülről, az így vagy úgy érdekeltek hitének mozgósítása nélkül. Az átmenekült középosztály (egészében talán négyszázezer ember) valószínűleg más csoportoknál erősebben érintve feltehetően intenzívebben vett részt az egykori országrészekről kialakuló új beszédmódok formálásában. Ezekre bizonyára hatással voltak az anyaországi elitekbe beépült erdélyiek, felvidékiek - bár nyilvánvalóan nem csak ők voltak a történelmi Magyarország integritásának hívei.

A magyar népcsoportok kiemelt védelme és képviselete az irredentapolitikában valószínűleg viszonylag tisztán az 1939 és 1941 közötti német és olasz döntésekkel visszaszerezhető területek kapcsán fogalmazódik meg először markánsan. Bár a Magyarországra visszakerülő területeken Észak-Erdélyben millió körüli román élt és Kárpátalján, illetve 1941-től a Vajdaságban a helyi ruszin (ukrán), illetve szerb többség is magyar fennhatóság alá került, a végre elért etnikai egyesülés axiómája megmaradt. Ezzel együtt hosszabb kényszerszünet után az etnikai többségi/kisebbségi érvek azután igazán már csak a 60-as évben tűnnek ismét fel. Ekkor a népi-nemzeti értelmiség tűzi őket kiemelten védendőként, új, saját, ellenzéki programjaként a „róluk gyávaságból hallgató" kádárista elittel szemben zászlajára. 1989 után ez a beszédmód azután átterjed felpuhítottabb, kevésbé konfrontatív formákban a közvélemény más csoportjaiba, és beépül állami dokumentumokba is. Azonban nem tölti ki teljesen Trianon korábban kialakított ideológiai terét, és a határok kérdése sem tűnik el a közbeszédből. A magyar lakosság mindegy egyötöde méréseinkben egyébként ma is igazságosnak tartaná a trianoni határok megváltoztatását. Ungváry ezért itt pontatlan, amikor a magyar Trianon-beszédmód központi elemének lényegében változatlanul csak a kisebbségek ügyét tartja.

Érdekes Ausztria ügye. Az osztrákok a magyaroktól valóban radikálisan eltérően reagáltak az ország felbomlására, de nem úgy, és nem azért, ahogy a vitatkozók gondolják. A Monarchia elvesztett Lajtán túli részeiért talán valóban nem ejtettek tömegesen könnyeket, de nem azért, mert nem maradtak „kint" németek. Az új osztrák vezetés többségében 1918/19 után egyszerűen Németországhoz szeretett volna csatlakozni, csak ezt Versailles-ban nem engedték, ezért kényszerből fenntartotta a külön államot. Amelynek bélyegein, gyermekkori gyűjtőként emlékszem, a 20-as évek elején is még Deutschosterreich állt. És 1938-ban valóban - és nem csak Hitler miatt - boldogan egyesültek Németországgal. Egyébként a Monarchia hátramaradt németjei a Szudéta-vidéken, a Szépességben, a Dunántúlon és máshol (néhány millió emberről van szó, mindenesetre többről, mint amennyi magyar maradt kívül az új országhatárokon), ha már etnikai mintákat követtek, akkor szintén Németországra figyeltek. Maradtak Ausztrián kívül szép számmal német nyelvű zsidók a térségben, de velük azután az osztrákok igazán nem voltak különösképpen szolidárisak. 1945 után a kitelepítésekkel a németek és német nyelvűek kelet-közép-európai politikai jelenléte megszűnik. Az 1955-ben újjáalakult Ausztriát az 1918/19 előtti területek már egyáltalán nem érdekelték, de nem azért, mert ott már nem éltek németek, hanem mert az nem volt a Nyugat része.

A 1991-es szovjet bomlás mintegy 25 millió oroszt és további sok millió orosz anyanyelvűt hagyott az orosz határokon kívül. „Trianoni kesergőket" legfeljebb szélsőséges orosz nacionalisták között, a peremeken hallani, aktuálisan éppen nem túl sokat. Az egyébként inkább nemzeti konzervatívnak minősíthető putyini csapat a nyelvi-etnikai kártya vonatkozásban rendkívül visszafogott. Oroszország befolyását a térségben gazdasági eszközökkel és másféle retorikával próbálja növelni.

Természetesen a XX. századi történelemben a drámai területvesztésnek Európában vannak más példái, és ezek emlékezéstechnikái a mi Trianon-képleteinktől alapvetően különböznek. Igaz, azokat a területeket a vesztesek önként vagy kényszer hatására, de elhagyták. Nem maradt ott kisebbségi tömeg. 1920 körül ez még nem volt unikum, 1945 után már igen. Hiszen kezdetben a kisebbségbe kerülő németek, ukránok, bolgárok is a szülőföldjükön maradtak, és népszövetségi garanciákra hivatkozhattak. De a II. világháború új helyzetet teremtett. A németeket (Poroszországból, Sziléziából, a Szudéta-vidékről és Kárpát-medencéből talán majd\' tízmillió embert), a lengyeleket (a szovjet világba betagolódó ukrán, belorusz, litván területekről legalább két-három millió között) kitelepítették. De már korábban, 1922 őszén-telén közel kétmillió görög menekül egy vesztes háború után Anatóliából a török csapatok elől az „anyaországba". Ezekben a térségekben nem aktuális többé a kényszerasszimiláció, a nemzetiségi oktatásügy vagy a kulturális autonómia. Hiszen nincsenek már igazán ott, akikre mindez vonatkozna. A magyarokon kívül lényegében két, még a helyén maradt csoportot ismerünk - a dél-tiroliakat és a Vilnius környéki lengyeleket. A dél-tiroli, ma valóban példás kompromisszumos szabályzás kialakításáig volt ott minden - etnikai terroristáktól a külföldi támogató tiltakozásokig. A lengyel-litván viszony a lengyel kormány minden erőfeszítése ellenére is rossz maradt. E csoportok létszáma egyébként szerény. Németországban nagy viták után lehet bizonyos korlátokon belül beszélni - vádak nélkül - az 1945/46-os veszteségekről. De politikailag nem korrekt például egy mai lengyel várost - pl. Wrocław - aktuális témák kapcsán régi német nevén, Breslauként megemlíteni. Az egykori lengyel Keletről nagy számú történelmi anyag jelenik meg, de politikailag ma a lengyel elitnek fontosabb, hogy az ukránokkal, litvánokkal, sőt a beloruszokkal is történelmi sorsközösségét hangsúlyozza, s ezért gondosan kerüli a konfrontatív mozzanatok felidézését, a „miénk-tietek" kérdés bármilyen aktuális felvetését.

A Kárpát-medencei példa ezért jelenleg - az érintettek tömegét illetően is - Európában unikális. Nem hagyatkozhatunk itt, mint egyébként oly gyakran tesszük, mások megoldásaira. Éppen ezért kellene „saját fejlesztésekből" a 20-as évekből itt ragadt siratóének-szerű retorikán végre túllendülni.