Alkotmányozás – mi végre? II.

Az alkotmány identitásának kérdőjelei

PUBLICISZTIKA - LV. évfolyam 13. szám, 2011. április 1.

Cikkem első része (ÉS, 2011/12., március 25.) az alkotmányozás indokait és eljárásmódját vizsgálta. A további részek számára négy kérdést tett föl:

1. Hogyan viszonyul a Magyarország Alaptörvényének nevezett dokumentum az ország alkotmányos történetéhez? Mivel szakít, mihez nyúl vissza?

2. Hogyan határozza meg az alkotmányozás alanyát? Kinek a nevében és kinek a számára készült: kiket nevez meg az államot közösen birtokló politikai közösségként?

3. Milyen elvek alapján kívánja az államot berendezni? Mit mond arról, hogyan kell az államnak az egyénekkel bánnia; mit mond a közhatalom forrásáról, a hatalomgyakorlás céljáról és feltételeiről?

4. Milyen államszervezetet hoz létre? Összhangban van-e ez a szervezet az alkotmányos alapelvekkel; kielégítően védi-e az egyéni jogokat; megfelelően korlátozza-e a közhatalom birtokosait; garantálja-e a tisztességes versenyt a kormány leváltásáért és a kormányon maradásért küzdők között?

Az első két kérdés az Alaptörvény identitására vonatkozik. Az itt következő rész ezeket vizsgálja. A harmadik és negyedik kérdés tárgya az alkotmánytervezet normaszövege. Ezeket cikkem utolsó része veszi majd szemügyre (lásd ÉS, 2011/14. április 8.).


Első kérdés: Mivel szakít, mihez nyúl vissza?

Az Országgyűlés elé terjesztett szöveget ugyanaz a kétarcúság jellemzi, mint a megalkotását kísérő nyilvános beszédet. Indokolása a „konszolidációs\" alkotmányozás retorikáját visszhangozza. A „sztálini alkotmány\" 1989. évi módosításának eredményeképpen „egy, a demokratikus követelményeknek megfelelő alkotmány jött létre\", ismeri el. Majd így folytatja: „[A] rendszerváltó alkotmányozók maguk is átmenetinek tekintették a megjelölésében még mindig a Rákosi-korszakot idéző alkotmányt. Ők is jól tudták, hogy a demokratikus Magyarország egységes alkotmányának megalkotására sem az utolsó pártállami parlamentnek, sem a Nemzeti Kerekasztalnak nincs megfelelő legitimációja.\" Ehhez még a következőket teszi hozzá: Az 1949. évi XX. törvény szerkezete elavult, egyes részei egyenetlenek, értelmezési nehézségeket is felvetnek, ráadásul 1989. október 23-a óta az Országgyűlés harmincnégy alkalommal módosította. „A számos módosítás egyre egyenetlenebbé tette a szöveget, és teret nyitott a hatályos szöveg megkérdőjelezésének is.\"

Mindez kétségkívül elégséges ok volna a hatályos alkotmány egységes, korszerű szerkezetbe foglalására, a pontatlanságok és egyenetlenségek kiküszöbölésére, az 1949-et idéző cím és az átmenetiséget sugalmazó preambulum megváltoztatására; egyszóval: a meglévő véglegesítésére.1 A rendszerváltás alkotmányával való szakítás igazolásához azonban nem elegendő. Márpedig az Alaptörvény szimbolikus deklarációiban visszaveszi az alkotmány szellemiségét, normatív részében pedig a hatalommegosztást biztosító rendelkezéseivel szakít.

Mi az, amit visszavesz?

Az 1989-es alkotmány neve A Magyar Köztársaság Alkotmánya. Első paragrafusa így szól: „Magyarország: köztársaság.\" E megállapítás többet tartalmaz annál, mint hogy az államfő nem a királyi palota lakója, és hivatalát nem dinasztikus trónöröklési szabályok alapján tölti be. Egyszerre különbözteti meg az új magyar demokráciát az 1949 utáni népköztársaságtól és az 1920 utáni, király nélküli királyságtól; a kommunista diktatúrától és a két világháború közti tekintélyelvű rezsimtől; az elvtársak és az urak Magyarországától. Ezért nevezzük köztársasági alkotmánynak.

Az Alaptörvény nem a Magyar Köztársaságé lesz, hanem Magyarországé. Preambulumának ötszázkilenc szava közt a „köztársaság\" szó egyszer sem fordul elő; a normaszövegben is csupán egyetlenegyszer, az Alapvetés c. fejezet B cikkelyének (2) bekezdésében található meg, ott is leszűkített jelentéssel: immár nem politikai berendezkedésünk szellemiségéről, csupán az államformáról mond valamit.2

A szűkítésnek szimbolikus üzenete van. Az Alaptörvény nem ott húzza meg a történelmi választóvonalakat, ahol a köztársasági alkotmány. Az, amitől Nemzeti hitvallásnak nevezett, szószátyár és dagályos preambuluma elhatárolódik, 1944. március 19-én, a német megszállással veszi kezdetét, és egészen 1990. május 2-ig tart, amikor az első szabadon választott Országgyűlés összeült. A teljes közbeeső időszakot a „jogfolytonosság\" szüneteléseként iktatja ki a magyar közjogi történelemből. Az elszakadt fonalat 1944-nél kívánja összecsomózni.

De mit jelent az „alkotmányos állami folytonosság\"? A Hitvallás szerint azt, hogy Magyarországnak ezer éven át hatályos, „történeti alkotmánya\" volt, kormányzata egészen 1944. március tizenkilencedikéig megszakítás nélkül ezen alapult.

Ez tájékozatlanságra vagy a tények iránti cinikus közönyre vall. A „történeti alkotmányra\" való hivatkozás akkor vált közjogi szokássá, amikor Magyarországot a Habsburg Birodalom részeként Bécsből kormányozták. A magyar nemesség az állami függetlenség elvesztését tudomásul vette, de ragaszkodott ahhoz, hogy Magyarországot ne az örökös tartományokkal egy sorban, hanem saját törvényei szerint igazgassák. A Habsburgok ezt hol elfogadták, hol nem. A „történeti alkotmányt\" nem is egyszer függesztették fel, hosszabb-rövidebb időre.

Válaszul a magyarországi rendek a törvénytelenség állapotának nyilvánították a közvetlen kormányzás viszonyait, és a „jogfolytonosság\" helyreállítását követelték. Néha rendi kiváltságainak védelmében sürgették az „ősi magyar alkotmányhoz\" való visszatérést, mint a II. József abszolutisztikus reformjaival szembeni ellenállás idején, máskor - ellenkezőleg - a társadalmi haladás nevében, mint amikor Deák és Eötvös az áprilisi törvényekhez való visszakanyarodást tette a kiegyezés feltételévé. Amíg az országot kívülről kormányozták, minden belső politikai törekvést - progresszívet, reakciósat egyaránt - a „történeti alkotmánnyal\" kellett igazolni.

Amikor azonban a kormányzás központja visszakerült az országon belülre, politikai választás kérdése lett, hogy a törvényhozás helyreállítja vagy tudatosan megszakítja a „történeti alkotmánnyal\" való folytonosságot. Az 1920 utáni rezsim a forradalmak jogi rendelkezéseit törvénytelennek nyilvánította, és a Monarchia összeomlása előtti közjogi állapothoz kanyarodott vissza. Ezzel szemben 1944 végén az Ideiglenes Nemzetgyűlés már keletkezésének puszta tényével kinyilvánította, hogy az ország demokratikus erői szakítanak a bukott rezsimmel.

Egy év múlva általános, egyenlő, közvetlen és titkos szavazás útján megválasztották az új Nemzetgyűlést. Mai demokrácia-megfigyelők a \'45. decemberi választást „részben szabadnak\" neveznék, hozzátéve, hogy a legszabadabb volt Magyarország egész addigi történetében.

A Nemzetgyűlés első rendelkezésével megalkotta az ún. köztársasági kisalkotmányt, melyhez \'89-ben a Kerekasztal visszanyúlhatott a parlament, a kormány és az államfő közti viszony meghatározásakor; eltörölte a nemesi címeket, és megszüntette a rendi felsőházat. Kétségtelen, ugyanakkor a joguralom elveit durván sértő törvényt alkotott „a köztársaság védelméről\", a legalitás látszatát kölcsönözve a következő évek rendőri terrorjának, ami végül elvezetett a második köztársaság felszámolásához. Ám ez ugyanúgy nem lehet ok az úri Magyarország közjogi berendezkedésével való szakítás - a szabadság és egyenlőség elvein nyugvó, népképviseleti demokrácia felé tett lépés - megtagadására, ahogy a földosztás sem vethető el csak azért, mert egyidejűleg az iparvállalatok és pénzintézetek önkényes államosítása is megindult.

„Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista »alkotmány« jogfolytonosságát\", szögezi le a Hitvallás, ám valójában nemcsak a diktatúra „alkotmányával\", hanem a második köztársaság alkotmányos kísérletével is szakít. Ez pedig az 1989-es alkotmánnyal is szembefordítja, hisz a \'89-es alkotmány az 1946. évi I. törvénycikkhez, míg az Alaptörvény a német megszállás előtti alkotmányos hagyományhoz kanyarodik vissza.

„Tiszteletben tartjuk (...) a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország állami folytonosságát és a nemzet egységét\", folytatódik a szöveg, szöges ellentétben 1946 és 1989 köztársasági éthoszával, de összhangban azzal, hogy az 1944 és 1947 közti közjogi történetünk zárójelbe kerül. A korona ugyanis a nemesi nemzet egységének és a nemesi alkotmány folytonosságának szimbóluma volt. A köztársasági nemzet egységét nem a korona „testesíti meg\" (mintegy a nemzet misztikus testeként), hanem a köztársasági elnök fejezi ki.3

„Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését\", folytatódik a deklarációk sora. Valóban, mind a német, mind a szovjet megszállás alatt szörnyű bűnöket követtek el Magyarországon, melyekre emlékezni kell. Ha „embertelen\" bűnökön háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket kell érteni, akkor az elévülés tagadása megfelel a hatályos nemzetközi jognak - ha viszont másról van szó, akkor az Alaptörvény a visszamenő hatály tilalmát sértve minősít egyszer már elévült bűncselekményeket elévülhetetlenné, mindjárt az Alkotmánybíróságnak is üzenve: hiába mondta ki még 1992-ben - a Zétényi-Takács-törvényt megsemmisítő határozatában - az elévülési idő visszamenőleges újraindításának alkotmányellenességét. Ugyanakkor nem kíván tudni róla, hogy háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket nemcsak idegen megszállók és ügynökeik követtek el, hanem - Orgoványtól Újvidékig - szélsőjobboldali szabadcsapatok és a független magyar állam erőszakszervei is, méghozzá nem mindig „a magyar nemzet és polgárai ellen\", hanem más népek ellen is.

Végül, szemben a Hitvallás állításával, a magyar államiság folyamatossága 1944. március 19-én nem szakadt meg. A kormányzati szervek cselekvési szabadságát korlátozták ugyan, de nem kapcsolták ki őket, és a magyar államvezetés sem mondta ki a jogfolytonosság megszűnését, hanem együttműködött a megszállókkal. Így történhetett meg, hogy az állampolgári jogaiktól már korábban megfosztott zsidó vagy zsidóként azonosított magyarok többségének tömeges deportálását a magyar hatóságok cselekvő részvételével lehetett végrehajtani.

A Hitvallás a nemzeti öndicsőítés, önsajnálat és önmentegetés legrosszabb hagyományait építi be a magyar állam alkotmányába. Történelemképe anakronisztikus keresztény-nemzeti giccs; az ország nem jobboldali része számára elfogadhatatlan, és a jobboldal egy részéből is feszengést vált ki.4


Második kérdés: Kinek a nevében beszél?

Minden alkotmány viszonylag kevés ember műve. Modern társadalmakban ez a szűk csoport nem merítheti önmagából a legitimitását. Az alkotmányozó mindig egy nagyságrendekkel számosabb közösségnek a nevében beszél. Demokráciában ez a kollektív alany a szuverén nép „We the People of the United States\", „Le peuple français\", „Das deutsche Volk\".

Az alkotmányozás alanyaként azonosított nép: politikai kategória. Azoknak és csakis azoknak az összességét jelöli, akik az alkotmány hatálya alatt fognak élni. A népszuverenitás elve mindenekelőtt azt mondja ki, hogy alkotmányt csak olyan testület hozhat, mely az alkotmánynak alávetett egyénektől - az ország valamennyi nagykorú lakosától és csakis tőlük - eredezteti a felhatalmazását. Elvárja továbbá, hogy az alkotmányt az egész nép a sajátjának tekinthesse, más szóval, hogy az alkotmánynak alávetett minden egyén úgy érezhesse: az ország legmagasabb szintű jogi dokumentuma az övé is - mindenki mással egyenlő jogokat biztosít neki, és elismeri, hogy ő is egyenlő tagja az államot birtokló közösségnek.

Az Alaptörvény mindkét követelménnyel szembefordul. Először, a nép helyébe egy másik alanyt csúsztat, az etnikai nemzetet. Így indít: „Mi, a magyar nemzet tagjai (...) kinyilvánítjuk az alábbiakat\". A „nemzet\" elvben jelenthetné a politikai közösséggé formált népet is, ám itt nem ezt jelenti. Pár bekezdéssel alább ugyanis mint „[a]z elmúlt évszázad viharaiban részekre szakadt nemzetünk\" jelenik meg, melynek kötőszövete „szellemi és lelki\": nem politikai tehát, hanem kulturális. Az így felfogott nemzetben nincs helyük a magyar állam területén élő nemzetiségeknek, másrészt nagyon is helyük van benne a határainkon túl élő magyaroknak.

Az „egységes magyar nemzet\" (Alapvetés, D. cikk) alkotmányos alannyá emelése azt sugallja, hogy az Alaptörvény hatálya valamiképp a történelmi Magyarország egészére kiterjed, azokra a helyekre mindenképpen, ahol a mai napig élnek magyarok. Ez önmagában csupán jelképes értékű igénybejelentés, mint ahogy önmagában annak is csupán jelképes értéke van, hogy az Alaptörvényből kimaradt a köztársasági alkotmány kötelezettségvállalása, mely szerint a magyar állam „tartózkodik a más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetőleg az erőszakkal való fenyegetéstől\" (6. § [1] bekezdés). A kettő együtt azonban már vészterhes üzenetet közvetít, még akkor is, ha tudjuk, hogy a „szellemi és lelki\" határrevízió a mai Európában nem fordítható át valóságos határrevízióvá.

Az pedig már egyáltalán nem pusztán jelképes következmény, hogy az Alaptörvény az „egységes magyar nemzet\" Magyarország területén kívül élő tagjai számára hozzáférhetővé teszi a választójogot, olyanoknak adva beleszólást abba, hogy ki lehet törvényhozó a magyar állam területén, akik nem élnek a magyar törvények hatálya alatt. Az Alapvetés B. cikkének (3) bekezdése szerint „A hatalom forrása a nép\", ám ezt az elvet - a népszuverenitás elvét - a választójog kiterjesztése aláássa.

Hozzáteszem, az Alaptörvény nemcsak a népszuverenitásnak a köztársasági alkotmányban elismert és következetesen alkalmazott elvétől fordul el, hanem attól is, ahogyan a köztársasági alkotmány kijelölte hazánk helyét a mozgó, fejlődő Európai Unióban. Ha a miniszterelnökséget vezető államtitkár módosító indítványát az Országgyűlés elfogadja, alkotmányban lesz deklarálva, hogy Magyarország hivatalos fizetőeszköze a forint - szimbolikusan is megerősítve, hogy az alkotmányozó nem tartja kívánatosnak az euró bevezetését. Ez az indítvány nagy port vert föl, miközben egyáltalán nem hívta föl magára a figyelmet annak a rendelkezésnek a módosítása, mely az alkotmányból eredő állami hatáskörök uniós szintre való delegálását szabályozza. A hatályos alkotmány szerint „[a] Magyar Köztársaság (...) egyes, Alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is\" (2/A. § [1] bekezdés). Az Alaptörvény ezt így alakítja át: „Magyarország (...) az Alaptörvényből eredő egyes hatásköreit a többi tagállammal közösen, az Európai Unió intézményei útján gyakorolhatja\" (Alapvetés E. cikk [2] bekezdés). Az eredeti szabály megengedte, hogy hazánk részt vegyen az Unió föderális irányú továbbfejlődésében, az átírt változat keresztbe fekszik a föderalizálódásnak. Lehetővé teszi, hogy alkotmányellenessé nyilvánítsák valamely állami hatáskör átadását egy uniós intézménynek, ha az a nemzetállam együttdöntési jogának megszűnésével jár.

Másodszor, a Hitvallás az alkotmányozás alanyaként emlegetett etnikai nemzetet keresztény közösségként jellemzi, ezzel pedig kizárja, hogy az ország minden egyes lakosa magára ismerhessen benne. „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét\", jelenti ki, nem történelmi ténymegállapításként, hanem a jelenre is érvényesen. S a dokumentum mindenkitől, aki az alkotmánnyal azonosulni kíván, elvárja, hogy az élén álló fohásszal is azonosuljon: „Isten, áldd meg a magyart!\"

Mi a baj ezzel? Kinek a szíve ne dobbanna meg a Himnusz hallatán?

Nem erről van szó. A Himnusz szövege 1823-ban keletkezett. Az idő tájt Magyarországon, mint Európa legtöbb országában is, a nyilvános beszéd nyelve vallásos nyelv volt. A nyilvánosság előtt mindeni hívőként szólalt meg, az is, aki nem volt hívő. Ennek tudatában tekinthet vissza rá az a mai magyar, aki nem hívő.

Képzeljük el, hogy 1848 áprilisában az Országgyűlés nem pusztán egy törvénycsomagot fogad el, hanem létrehozza hazánk első, egységes dokumentummá szerkesztett, írott alkotmányát, mely azóta is folyamatosan hatályban van. Képzeljük el, hogy a \'48-as alkotmányozók ennek a dokumentumnak az élére odaírják: „Isten, áldd meg a magyart!\" Kétségtelen, időközben a világ Magyarországon is szekularizálódott, a nem hívők joggal várják el, hogy az alkotmány az államot birtokló közösség egyenrangú tagjának ismerje el azokat is, akik nyíltan vallástalannak tekintik magukat. Mégsem éreznénk úgy, hogy az alkotmány szembekerül a szekularizációval, ha Kölcsey fohászát nem törlik az éléről. Elfogadnánk, hogy az „Isten, áldd meg a magyart!\" fordulat alkotmányunk történelmi mélyrétegéhez tartozik. Tisztelnénk mint alkotmányos hagyományunk részét, ahogy a Himnuszt is tiszteljük mint kulturális hagyományunk részét.

De most új alkotmányt hoznak létre, majdnem kétszáz évvel az után, hogy Kölcsey megírta költeményét. Ha így, utólag írják az alkotmány fölé, hogy „Isten, áldd meg a magyart!\", az nem ugyanaz, mintha százhatvanhárom éve lenne ott. Most nem tiszteletre méltó hagyomány, hanem újítás. Ez az újítás azt fejezi ki, hogy a magyar állam vissza kíván kanyarodni egy korábbi állapothoz, amikor az államot birtokló közösség még hívő keresztények gyülekezeteként határozta meg önmagát.

Összefoglalva: Olyan alkotmány születik, mely megosztja a szuverenitás alanyát. Nem arról szól, hogy mi valamennyien együtt alkotjuk a magyar államot birtokló közösséget, a valláshoz való viszonyunktól, világnézetünktől, történelemszemléletünktől, életfelfogásunktól függetlenül. Az „alkotmányos hiszekegy\" megfogalmazói a maguk keresztény-nemzeti világképét kívánják ráerőszakolni az ország másik felére.

De minek ekkora feneket keríteni a Hitvallással szembeni ellenérzéseinknek? A preambulumok tudvalevőleg nem tartoznak az alkotmányok normatív részéhez, szövegük nem normaszöveg. Nem épp anakronizmusa sző majd egyre sűrűbb homályt a Hitvallás köré, míg ez végül teljesen észrevétlenné nem válik?

Sajnos az alkotmányozó gondoskodott róla, hogy ne így legyen. Az Alapvetés Q. cikke (3) bekezdésében ezt mondja: „Az alkotmány rendelkezéseit a benne foglalt nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.\"

Eltűnődhetünk, vajon aki ezt a mondatot leírta, tudja-e egyáltalán, hogy a „történeti alkotmány\", mely „vívmányaira\" utal; tisztában van-e vele, milyen szélesre tárta a kaput az alkotmány - s vele a hatályos magyar jog - önkényes és archaizáló értelmezése előtt. De ha ezt a kérdést félretesszük is: a Hitvallás bevonása a normaszöveg értelmezésébe önmagában is beláthatatlan következményekkel jár.

A Hitvallás ugyanis, szakítva a köztársasági alkotmány hagyományával, meg kívánja mondani a magyar állam alkotmánya alatt élőknek, hogyan gondolkodjanak, és hogyan vezessék az életüket. Szövegében alapvető alkotmányos érték rangjára emelkedik a család és a munka, valamint „a hűség, a hit és a szeretet\", sőt a szabadság egy bizonyos felfogása is.

„Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki\", írja a preambulum, különbséget téve a szabadság autentikus és nem autentikus gyakorlása közt, s ezáltal előkészítve a talajt a szabadsághoz való jog erények és érdemek szerinti kiporciózása számára.

További nem kívánatos következményekkel is számolni kell. A Szabadság és felelősség c. fejezet I. cikkének (3) bekezdése szerint „[a]lapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében (...) korlátozható\". A Hitvallás olvasatában a kereszténység mint nemzetmegtartó tényező, a Szent Korona mint a folyamatos magyar államiság megtestesítője: alkotmányos értékek. Védelmük ezért újabb vélemény-bűncselekmények konstruálására ad lehetőséget, tovább erodálva a szólásszabadság már­is többféleképpen kikezdett jogát.

Ám ha a Q. cikk vészjósló (3) bekezdése kikerülne is az Alaptörvény elfogadott szövegéből,5 ezzel még nem nyertünk sokat. A Hitvallás szellemisége átszivárog a dokumentum normatív részébe is.

Már láttunk erre egy példát: a Hitvallás az etnikai nemzetet nevezi meg az alkotmányozás alanyaként, a Szabadság és felelősség c. fejezet XXI. cikkének (1) bekezdése pedig főszabályként kiterjeszti a választójogot az állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező - áttelepülés nélkül honosított - magyar állampolgárokra. Cikkem befejező része további példákat fog - szélesebb háttér előtt - szemügyre venni, és arra is rámutat, hogyan veri szét az Alaptörvény a hatalommegosztás húsz éven át hol jobban, hol rosszabbul, de végül is működő rendszerét.



1
Hasonló megfontolások alapján mondtam 2003-ban az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet által rendezett konferencián, hogy a hatályos alkotmány véglegesítésre szorul, miközben azt is megállapítottam, hogy a véglegesítés politikai feltételei nincsenek meg. Lásd Kis János: Az alkotmány véglegesítése. In Majtényi László és Miklósi Zoltán, szerk.: És mi lesz az alkotmánnyal? EKINT, Budapest 2004. Olvasatom szerint - ugyanezen tényekből kiindulva - véglegesítő, „konszolidáló\" alkotmányozás mellett foglalt állást Sólyom László is Az alkotmányozás őszintesége c. cikkében, mely a HVG 2010. október 23-i számában jelent meg.

2 Figyelemre méltó, hogy a „Magyarország államformája köztársaság\" formula csak a beterjesztett szövegváltozatban szerepel így; az egy héttel korábban nyilvánosságra hozott variánsban még ez áll: „Magyarország köztársaság.\" A változtatás nyilvánvalóvá teszi, hogy az eredetitől való eltérés tudatos szűkítés következménye.

3 Figyelmetlenségből-e vagy a tudatosan választott kettős beszéd példájaként, ez utóbbi megállapítást az Alaptörvény változatlan formában átveszi a \'89-es alkotmányból („Az állam\", 9. cikk [1] bekezdés).

4 Lásd Balázs Zoltán: Words come easy, Magyar Narancs, 2011. márc. 17.; Stumpf András: Csonka országnak csonka preambulumot!, www.hetivalasz.hu, 2011. márc. 19.

5 Nem fog kikerülni; inkább további megerősítést kaphat, ha az Országgyűlés megszavazza a Fidesz frakcióvezetője által jegyzett módosító indítványt, mely szerint „Az Alkotmánybíróság az alkotmány védelmének legfőbb szerve. Döntéseit a történeti alkotmány, az alaptörvény és a sarkalatos törvények alapján hozza.\"

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 24. szám, 2021. június 18.
LXI. évfolyam, 28. szám, 2017. július 14.
LX. évfolyam, 41. szám, 2016. október 14.
Élet és Irodalom 2022