Az a konok okság

VISSZHANG - LV. évfolyam 12. szám, 2011. március 25.

Az első világháborúból és az azt lezáró békeszerződésekből eredő személyes, családi és intézményi tragédiákat épeszű és érző ember nem kicsinyli le ma sem. Az 1920 és 2010 közötti román, (cseh)szlovák stb. nemzetiség, illetve kisebbségpolitikákat írásaim nem érintették. Mindeddig csupán annyit állítottam, hogy Trianon nem a mi traumánk, hanem nagy- és dédszüleinké volt egykoron: nem mindenkié és nem egyformán. Ma pedig nagy- és dédszüleink öröksége. Írásomban azt javasoltam, hogy lassacskán nézzünk szembe e múlttal, s lehetőleg az érintettekkel - így a szomszédos országok történészeivel, szociológusaival is - közösen beszélgessünk közös dolgainkról. Ez az örökség ugyanis ma semmi másra nem kötelez bennünket. Nem innen kell elrugaszkodnia a napi politikának, nem ettől asszimilálódik sebesebben az erdélyi, felvidéki, bácskai stb. magyarság, de a nemzeti együttérzést sem ez táplálja. A trianonozás ugyanis olyan, mint a nietzschei „sorvasztó történelemláz".

Ungváry Krisztián történelempolitikai csatatérré változtatná társadalom-lélektani elemzésemet. (Előzmények az ÉS-ben: Kovács Éva: Jeder Nachkrieg ist ein Vorkrieg - Trianon traumatikus emlékezetéről, 2010/39., okt. 1.; Ungváry Krisztián: A meg nem értett Trianon, 2010/49., dec. 10.; Kovács Éva: Csak azért is: neurózis, 2011/4., jan. 28.; Ungváry Krisztián: Egy hitelrontás ellenében, 2011/10. márc. 11. - a szerk.) A történelempolitikával szemben nem elvárás a szakszerű és racionális érvelés, a történettudomány viszont megköveteli az ilyen magyarázatot. Maradok inkább e hátországban. Ha már arról nem vitatkozhatunk, amiről cikkem szólt, röviden összefoglalom Ungváry két tételét:

1. A határon túli magyarok mai problémái Trianonra vezethetők vissza.

2. Aki nem ismeri el, hogy Trianon máig ható nemzeti trauma, az érzéketlen a határon túli magyarok sorsa iránt.

Az első explicit, a második implicit állítása volt mindkét írásának. Az első vitatható, ezért vitatni fogom, a második szimpla sértés, ezért visszautasítom.

Az 1. tétel mögött egy ún. pszeudo-narratív magyarázat húzódik meg bizonyos oksági elemekkel. Azt feltételezi, hogy

1.1. a határon túli magyarok jelenlegi helyzete közvetlenül egy kilencven évvel ezelőtti eseményből, azaz az 1920-as trianoni békeszerződésből fakad. Ennek bizonyítását eddig mérvadó történész tollából nem láttam.

1.2. A két esemény (az 1920-as trianoni békeszerződés és a 2010-es aktuális magyar, román, szlovák stb. szomszédság- és kisebbségpolitikák) nem pusztán időrendben követik egymást (a léptéket most hagyjuk is), hanem közöttük értelmes kapcsolat áll fenn, és e magyarázattal maga a történet (ti. a határon túli magyarok története) is értelmes egészet alkot - ilyen magyarázatot nacionalista politikusok is ritkán engednek meg maguknak.

1.3. Az események magyarázatát nem a tapasztalati tények, hanem az eseményekben kifejeződő gondolatok adják. Ez a feltétel mellesleg még állhatna is, de meglepne, ha az amúgy szigorúan empirikus adatokkal dolgozó, történészi módszereiben mélyen konzervatív Ungváry épp Trianon kapcsán követné a megértő lélektan vagy a narratív historiográfia módszertani logikáját. Továbbá, az 1.3. kizárja az 1.4-et, miszerint

1.4. a történelem rajtunk kívül történik, az eseményekbe nincs beleszólásunk, s így felelősek sem vagyunk értük.

Az 1.3. ugyanis akkor és csak akkor érvényes történeti magyarázat, ha ahhoz cselekvőket és szándékokat rendelünk (gondolat aligha van ezek nélkül).

A határon túli és inneni magyarok, vallom, cselekvő individuumok. A „traumázás" (amit én neurózisnak hívtam, Bibó hisztériának) cselekedeteikben megakasztja, szabadságukban korlátozza, a jövőjükért való felelősségvállalás alól pedig felmenti őket. Ugyanolyan alattvalói helyzetben tart tizenötmillió hazaszerető és magát magyarnak érző embert, amilyenben 1989-90-ig volt. Alászolgája...

A szerző további cikkei

LVI. évfolyam, 39. szám, 2012. szeptember 28.
LVI. évfolyam, 13. szám, 2012. március 30.
LVI. évfolyam, 9. szám, 2012. március 2.
Élet és Irodalom 2022