Stílusjegyek

VISSZHANG - LV. évfolyam 11. szám, 2011. március 18.
 

Megértem a kormány helyzetét és feszült idegállapotát. Több százezer munkavállaló nettó bére csökkent a január elsején életbe lépett adótörvények következtében. Ez bármely hatalmon lévő kormány számára politikai kockázatot hordozó következményekkel járhat. Tehát a helyzetet orvosolni kellett. A történet adó- és bértechnikai részleteit, a vesztesek kárpótlásának lehetséges módját a szakemberek a nagy nyilvánosság előtt már megvitatták. Joggal feltételezhettük volna, hogy az adóátrendezés következményeire egyébként előre figyelmeztető szakemberek ajánlásait lesöprő kormány alázattal elnézést kér a vesztesektől, és úriemberekhez méltóan korrigálja az elkövetett hibát. Nem ez történt! S innentől kezdve már nem is az adó- és bérvita technikai részletei a fontosak, hanem a kormány és a mögötte álló pártszövetség magatartása, viselkedési módja. (Előzmény az ÉS-ben: Bokros Lajos: Két csomag, 2011/10., márc. 11.)

Az első, ami meglepett és szomorúsággal töltött el, az az indulatos reagálás. Az, ahogyan a kormány helyett, de valójában azt képviselve a koalíciós pártok frakcióiban megalakult ún. bér- és adómonitoring-bizottság megoldani vélte a kárvallottak kárpótlását. Nem vizsgálták meg az OÉT-ajánlások megvalósításának sokéves tapasztalatát, nem vették figyelembe a vállalkozói szférában kialakult pénz- és bérgazdálkodási gyakorlatot, hanem - a Fidesz szóhasználatát kölcsönvéve - szinte rárontottak a vállalkozókra: rovásukra írható a bércsökkenés, mert nem hajtották végre az Országos Érdekegyeztető Tanács nem kötelező erejű ajánlásait. S a nyomaték kedvéért kilátásba helyezték a nyomásgyakorlás nehézfegyverének bevetését; egyebek között az állami támogatásból történő kizárás lehetőségét. A hangnem mindenesetre a magánnyugdíjpénztárak államosításának rossz emlékű módszereire emlékeztet. Nem jó ómen az indulatos, hogy ne mondjam, agresszív magatartás, mert az arra utal, hogy a cselekvő fél bizonytalan önmaga igazában, és konszenzusos módon képtelen megbirkózni a feladattal.

A pártszövetség fellépésében nem nehéz felfedezni a cinizmus jeleit. Ennek bizonyítéka az a mód, ahogyan a béremelések azonnali végrehajtásához szükséges forrást „megtalálták": mi más lehetne ez a forrás, mint az adócsökkentés és a vállalkozásokat terhelő adminisztratív terhek csökkentése révén keletkező jövedelemtöbblet. Érvelésük szerint ez fedezetet nyújt az adóváltoztatás okozta bércsökkenések kompenzálására. Miközben eleve kétségeim voltak és vannak ennek az állításnak az igazságtartalmával szemben, elégséges a közelmúltban felgyorsuló energiaár-emelkedés költségnövelő és jövedelmezőséget csökkentő hatására utalni. Tehát kérdésem az, hol láthatók a különféle szakmákban kialakult költségdinamika alakulására vonatkozó számítások és hatástanulmányok. De hát az adócsökkentésnek és az adminisztratív terhek mérséklésének (ha ilyenről egyáltalán beszélhetünk) nem az volt a kormány által meghirdetett célja, hogy a javuljon a vállalkozások - elsősorban a kis- és a közepes méretű vállalkozások - jövedelmezősége és versenyképessége? Úgy tűnik, hogy a politikai érdek érvényesítése ismét felülírja a gazdasági racionalitást.

Azt már tapasztalhattuk, hogy a kormány gyakorlatilag parttalanná tette a magángazdaságba történő állami beavatkozások lehetőségét; most azonban a gazdasági élet egyik igazán intim részébe, a munkapiac működésébe kíván beleszólni. A kormány már eddigi intézkedéseivel is piactorzulást okozott a gazdaság néhány fontos szektorában. S ha a szocialista tervgazdálkodásban az általános hiány kényszerhelyettesítésre, úgy a kapitalista piacgazdaságban a mikroszféra működését időről időre „kiigazító" állami beavatkozás kényszeralkalmazkodásra szorítja az érintett árutermelő és szolgáltató vállalatokat - a tovagyűrűző hatásokról nem is szólva. Az ilyen típusú alkalmazkodásnak rendszerint magasak a társadalmi költségei (például elbocsátás, növekvő kockázati felárak, romló minőség, beruházások halasztása vagy törlése, a gazdálkodásban a rövid távú túlélési technikák előtérbe kerülése stb.).

A gazdaság mikrovilága nem a politika működési terepe, s különösen nem az akarat vezérelte akcióké. Úgy tűnik, most ismét ezzel számolhatunk; a munkaadó és a munkavállaló közötti, eddig jól működő, ám szektorálisan, regionálisan és vállalatnagyság szerint is szegmentált, sokszínű béralku-folyamatba kíván beavatkozni a kormány, mégpedig a tervgazdaság központi bérszabályozására emlékeztető módon. A 2014-ig alkalmazandó rezsim és a monitoringbizottság működési-vizsgálati módszereit ez ideig nem dolgozták ki. Így még nem tudhatjuk, milyen intenzitású lesz ez a tényleges beavatkozás, s így a kényszeralkalmazkodás következményeit is nehéz prognosztizálni. A történet, amelyet Szájer József fideszes európai parlamenti képviselő a kormány újabb öngóljának nevezett, adalék Kornai János elemzésének egyik megállapításához, mely szerint a kormány „...úgy nyúl bele a kapitalista gazdaság gépezetébe, hogy folyton homokot szór a fogaskerekek közé" (Számvetés. Népszabadság, 2011. jan. 6.).

 

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 16. szám, 2020. április 17.
LXIV. évfolyam, 2. szám, 2020. január 10.
LXII. évfolyam, 16. szám, 2018. április 20.
Élet és Irodalom 2024