Orbán Viktor és „a felvilágosodás gazdag öröksége”

Kontler László tetemre hívja Orbánt: jól sáfárkodik-e miniszterelnökként és az Unió soros elnökeként „a felvilágosodás gazdag örökségével"? (Orbán Viktor és a felvilágosodás dialektikája, ÉS, 2011/6., febr. 11.) A cím Horkheimer és Adorno könyvére, A felvilágosodás dialektikájára utal, az allúzió azon­ban téves irányba fordítja az olvasó tekintetét. A felvilágosodás dialektikája ma­gyar kiadásának borí­tóján egy guillotine-t kezelő hóhér képe látható, míg Kontler in­tenciója éppen el­lentétes: megvédeni a felvilágosodást azoktól a kritikáktól, amelyek Edmund Burke-től a frankfurti is­koláig és Heideggerig érték. Kontler sze­re­csen­mos­datásá­nak eredménye­ként a felvilágosodás már nem úgy lép elénk, mint jó szándékú, ám az ész hübriszével megvert eszmeáramlat és mozgalom, amely hajlamos a szcientista elsekélyesedésre és a reflektálat­lan önhitt­ségből táplálkozó politikai és kulturális intoleranciára, hanem mint mérsékelt politikai habi­tusú, nagyvonalú, bölcs és mindenek­előtt pragmatikus beállítottságú úriemberek kávéházi beszélge­tése, akik megfontolt érvekkel és óva­tos kompromisszumokkal keresik a közjót. Kontler itt finoman csúsztat. Az a kép, amelyet elénk vará­zsol, az angolszász (skót, brit, amerikai) felvilágosodást ábrá­zolja, felvilágosodáson azonban általában nem ezt, hanem a kontinentális változatot, mindenekelőtt a francia felvilágosodást szokták érteni, amely bizony hajlamos az önhitt intoleranciára, a zsi­geri egyházellenességre, túlértékeli az ész lehető­ségeit, ugyanakkor lebecsüli az érzelmek, a tradí­ciók és a vallás szerepét a nemzet fenntartásában. Ha pedig a fel­világosodás már ab ovo kevésbé vonzó és sikeres mozgalom politikai és társadalmi érte­lemben, mint ami­lyennek Kontler ábrázolja, ráadásul az a változata, amellyel Orbánnak szembesülnie adatott, még ennek is csupán provinciális, torz változata, eltávolodása és a konzervativizmus felé tapogatózása már érthetőbb és megbocsáthatóbb.

Milyen hát az az eszmetörténeti díszlet, amely Orbán Viktor politikai ténykedésé­hez háttérként szol­gált? Kont­ler maga is utal rá, hogy a felvilágosodás aufklérista-jozefinista változata jó esetben is csu­pán felülről vezérelt módon és az uralkodó személyes adottságainak és meggyőződéseinek függvé­nyében képes az állampolgárok érdekeit szolgálni, rossz esetben pedig könnyen változtatható át az állam elnyomó gépezetévé. A háború után a magyar baloldali értelmiség szerette azt hinni, hogy ő a modernitás fáklya­vivője, legalább ennyire volt azonban a keleti totalitarizmus szálláscsinálója is. Mire elérkezett a rendszervál­tás, a sajtóban, a társadalomtudományokban és a művészetekben már szinte csak a baloldali értékrendnek elkötelezett gondolkodókat és alkotókat lehetett találni. A rendszervál­tás utáni első évtizedben a jobb­oldal nem tudta hangját hallatni, és ha hal­latta is, az is sokszor bárdo­latlanra sikerült. Az ezredfordulón mindez radikálisan megváltozott, a balli­berális szce­nárió szerint el­sősorban a jobboldali politika machiavellista manőverei és erőszakossága miatt. A ké­tezres évek neokonzervatív hullámát azonban sokkal inkább magyarázza a háború utáni négy évtized baloldalivá gleichschaltolt és féloldalassá nyomorított kultúrája, amely mesterséges vá­kuumot terem­tett a jobb­oldali eszmék piacán. A neokon térnyerés legalább annyira tudta segíteni a jobboldal politi­kai előre­törését, amely, ne feledjük, végtére is nyolc éven keresztül ellenzékben volt, mint amennyire a jobboldal politikusai tudták helyzetbe hozni a hozzájuk közelebb álló kulturális aktoro­kat. A jobbol­dalnak per­sze demográfiai tényezők is a kezére játszottak, a balliberális oldal nagy öreg­jei meghaltak vagy nyolc­van felé közeledtek, a fiatalok pedig természetszerűen jobban azonosultak a markánsabb, élményte­libb jobboldali, igaz, egyre konzervatívabb Fidesszel, mint a megújulásra képtelen, kogni­tív és mo­rális szempontból mind gyorsabban erodálódó MSZP-vel. A folyamatot az­után a Medgyessy- és a Gyur­csány-kormány adminisztratív inkompetenciája, valamint az MSZP és az SZDSZ morális mélyrepül­ése tetőzte be.

Az ezredforduló után a balliberális oldalon az önreflexió mécsese szinte teljesen kialudt. Még az SZDSZ 2008-as kongresszusa előtt is Petőcz György volt az egyetlen, aki hajlandó volt fontolóra venni: nem zárható ki az a lehetőség, miszerint a párt mélyrepülése nem csupán az alapító atyák tiszta elvei­nek eltorzulásából ered, hanem nem független az SZDSZ genuin hibáitól, nevezetesen „a ko­rai pártelit tevékenységétől, életidegenségétől, ész- és szakértelem-kultuszától, önhittségétől, ki­sebbrendűségi érzéseitől, gátlásosságától, autizmusától". (Tényleg, mi az a mozgalmi pillanat?, ÉS, 2008/23., jún. 6.) Eszmetörténeti kon­textusba emelve a fel­sorolt moz­za­na­to­kat a doktriner türelmetlenség, az észkultusz, az univerzális megoldások erőltetése bizony nem a kontleri „szelíd felvilágosodásnak", hanem a felvilágosodás kontinentális változatának a jellemzői, a már-már dühödt civilizatorikus küldetésigény pedig a felvilágosodás provinciális, jozefinis­ta-aufklérista változa­tának a távoli reminiszcenciája. Miközben a liberális értelmiség lepaktált a „mo­dernizáló" MSZP-vel, a Fidesz felismerte: a politikai erő­tér az SZDSZ és az MSZP összeborulásával kétosztatúvá változott át, és az ország fejlődési lehetőségei­nek szempontjából az igazi törésvonal az utódpárt és a többi párt között húzódik. A „kont­rollcsoport", a li­berális párt sorsa azt mutatja, a Fidesz döntése helyes volt: az MSZP rohamos gyor­sasággal korrum­pálta koalíciós partnerét, az SZDSZ-t, azt a pártot, amely indulásakor a magyar kulturális és politikai élet válogatott intellektusait vonultatta fel, és a magyar választók negyedére gyakorolt vonzerőt. A 2006. október 23-i gyalázatos rendőrat­tak után pedig az SZDSZ-ben maradni és morális értelemben intakt­nak lenni már majdnem olyan le­hetetlen volt, mint az 56-os forradalom után az MSZMP-ben hithű kommunistának maradni.

Hősünkhöz visszatérve, ez volt az a történelmi színpad, amelyre fellépnie megadatott. Ha már felvilá­gosodásról beszélünk vele kapcsolatban, akkor látnunk kell: Orbán nem az európai felvilágoso­dástól és különösen nem annak szimpatikusabb és bölcsebb angolszász változatától hidegült el, ha­nem attól a rideg és felfuvalkodott aufklérizmustól, amely, miközben szánni valóan provinciális és képzetlen, européernek képzelgi magát. Orbánnak sáfárkodnia pusztán ez utóbbi szellemi örökségé­vel állt volna módjában, nem pedig a pragmatikus, bölcs, a common sense által vezérelt „szelíd felvi­lágosodáséval", amit szellemi elszámoltató-biztosunk kér számon rajta. 2010-ben a Fidesz túlnyerte magát, ám nem azért, mert a szavazók oktalan rövidlátásukban cserben hagyták a nálunk ho­nos felvi­lágosodás nagyszerű eszméit és gyakorlatát, amely ellátta őket minden testi és szellemi jóval, „biz­tonsággal és kényelemmel", hanem azért, mert a Kontler által elénk vetített „bürokratikus felvilágosod­ás" hatékony gépezetét Gyurcsány maga gyengítette meg végzetes­en, egyszerre nullázva le saját pártját és a liberálisokat.

A liberális értelmiség még csak mostanában kezdi kiheverni azt a sokkot, hogy az SZDSZ eltű­nésével elveszítette politikai infrastruktúráját és reményeit. Az MSZP és saját korrupt politikusai ko­loncától megszabadulva nemsokára felocsúdhat, hogy kinyújtsa kezét a rendszerváltás táján született fiatalok felé, szövetségest találva az Orbánból kiábrándult vagy tőle hamarosan elidegenülő européer konzer­vatívokban. A Kossuth tér ma már egészen más politikai szimpátiáktól hangos, mint négy éve, Orbán hübri­szével idővel a Fidesz sírásójává válhat. Az ország nem fogja egykönnyen odaadni szabadságát senkinek, még annak sem, aki 1989-ben először követelte számára a szovjet csapatok kivonását és hirdette meg az MSZMP vezetőinek politikai karanténba zárását. 2014 már nincsen olyan nagyon messze. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!