Türelem

Mindenekelőtt leszögeznék két premisszát: 1) erkölcsileg feddhetetlen filozófus (még ad absurdum egy gazdasági vezető) is adhat le hibás számlát - és fordítva, erkölcstelen gazdasági bűnözők számlái lehetnek tökéletesek. A „vizsgálatot", bárhová vezet is, csak ennek fényében érdemes értelmezni. 2) Magyarországon egy pályázó filozófus ugyanabba az erdőbe kerül, ahová egy matematikus, egy borász vagy ad absurdum egy polgármester-parlamenti képviselő, ez pedig - az ügy értékétől és a pályázó erkölcsétől függetlenül - az informális és formális megoldások sűrű és olykor átláthatatlan dzsungele. Bizonyos „filozófusok" kipécézése - „a kilövési engedély megadása", ahogy Youtube-on látható interjújában Radnóti Sándor fogalmaz - ezért nehezen magyarázható mással, mint politikai hecckampánnyal, melynek valódi kezdeményezőit egyelőre homály fedi, célja azonban többé-kevésbé már most kikövetkeztethető.

Az egyik ilyen cél épp a „filozófusok" kabátlopási ügybe kényszerítése. A megszólaló érintettek a méltatlan és mind ez idáig megalapozatlan vádak ellen a pénzek szokványos és tisztességes elköltésével védekeznek, mi mást is tehetne az ember ebben a helyzetben. Ha arra hivatkoznának, hogy az adott egyedi lejáratókampányt egy általánosabb logika működteti és a feszültségek is strukturálisak, amelyek kirobbantották, a távoli szemlélő úgy érezné, „mellébeszélnek". Én mégis hadd engedjem meg magamnak azt a luxust, hogy most mellébeszéljek itt. S mivel mechanizmusokat próbálok modellezni, szükségszerű, hogy általánosítsak is.

Strukturális logikai kérdés ugyanis az, hogy miképp osztják el egy társadalomban a ritka javakat - esetünkben a filozófiai kutatásokra fordítható pályázati pénzeket. Naivitás lenne azt gondolni, hogy vannak olyan társadalmak, melyekben kizárólag versenyben és a formális játékszabályok alapján történik ez az elosztás. Minden demokratikus társadalomban a tudományos piaci verseny és a politikai újraosztás valamilyen elegye alakul ki, s több olyan demokratikus társadalom is van, amely a politikai kisajátítás eszközétől sem riad vissza bizonyos szélsőséges és ritka esetekben. A - nem elhanyagolható - különbségek a versengés-újraosztás-kisajátítás arányában és persze a ritka jószágok mennyiségében és minőségében rejlenek. Magyarországon a humán tudományokra fordítható kutatási jószágok nagyon szűkösek, és az elmúlt években egyre csak fogytak. A magyar tudományos elit mindig is hajlott a versenyt kiküszöbölő, azt elkerülő megoldásokra: a belső alkukra és a politikai nyomásgyakorlást segítségül hívó újraosztásra. S mivel a magyar demokrácia épp hogy nagykorú, még az újraosztásnak - s az ebből adódó (politikailag) arányosító megoldásoknak - sem alakult ki az osztrákhoz, a svájcihoz vagy a némethez hasonló, többé-kevésbé átlátható és kalkulálható Proporz-rendszere. Mindazonáltal teljes kisajátítással mindeddig nemigen találkoztunk.

Nézzük tehát a mechanizmus komponenseit. Versenyszféra a hazai források tekintetében a humán tudományokban nem létezik, a bölcsészek utoljára az egyetemen versenyeznek az elismerésért. Egy komolyabb ösztöndíj-pályázathoz már ajánlók szükségeltetnek. Kisebb kutatási források esetén, szűk, a politikai arányosítással és kisajátítással szemben nem eléggé védett, de mégiscsak versenyelvű piacként működik az OTKA, melynek zsűrijét maga a szakma választja, korszakalkotó kutatások tömeges támogatására azonban nincs kapacitása. Jelentősebb forrásokért versenyezni rendszerszerűen ma kizárólag az Európai Unióban lehet, ehhez azonban intézeti konzorciumokat kell létrehozni, melyre nem minden kutató vagy kutatócsoport képes. Az uniós források elosztásakor sem érvényesül azonban maradéktalanul a szakmai verseny nemes elve. Azok a programok, melyekben közvetlenül a magyar állam kezébe kerül az elosztás joga, szemvillanás alatt átcsúszhatnak az alku és a kisajátítás sokszor átláthatatlan mezejére.

Ezeket az uniós - azaz külső, nem a magyar, hanem más európai adófizetőktől származó - forrásokat, legalábbis távolról nézve, eddig a politikai Proporz-rendszer logikája szerint osztották szét az erre hivatott állami szervek az elmúlt közel egy évtizedben (példákat most szándékosan nem írok). Mivel azonban voltak pályázati kiírások (azaz versenyt szimulált az állam), kvázi- és pszeudo-pályázatok születtek. Csak kvázi pályázott az is, akinek az anyaga szakmailag és pénzügyileg tökéletesen megalapozott volt, hiszen bár a verseny rituáléját alkalmazták a kiírók, mégsem a verseny kritériumai alapján döntöttek programja mellett. És nyerhettek pszeudo-pályázatok, melyeket azok a professzorok és szakmai körök (a „csókosok", ahogy anno az egyik NFÜ-s nevezte őket) kaptak, akiket a mindenkori hatalom valamiért kedvezményezni akart. A politikai arányosító rendszer előnye, hogy a különböző szakmai műhelyek reménykedhetnek abban, hogy egyszer ők is sorra kerülnek (ezért békében maradnak), kellően nem hangsúlyozható hátránya azonban, hogy versenyt színlel, és ezzel magát a versenyt járatja le, továbbá a szakmai kritikát és kontrollt az idő múltával ellehetetleníti: mindenki azt figyeli, hol áll épp a sorban. A verseny és a politikai újraosztás általában azonos nemzedékeken belül zajlik a tudóstársadalom alapvetően rendies belső szerkezete miatt: professzor a professzorral, doktorandusz a doktorandusszal cserél a kormányváltáskor helyet vagy kap mindkét kormánytól stabil „középként".

A kisajátítás nem demokratikus és nem is rendies eleme a mechanizmusnak, de ettől még létezik. Nagyon sok válfaja van, amelyet nincs mód itt lajstromba venni. A kisajátítás az arányon felüli vagy egy korábbi arányhoz méltatlan mértékű, erőszakos birtokbavétele az említett jószágoknak. A kisajátítás jellege szerint vad és „forradalmi". A kisajátítás mögött nyers politikai érdekek híján is állhatnak valós társadalmi konfliktusok, amelyek megbontják a korábbi - lassú és „organikus - rendi logikát, így például a fiatalabb nemzedékek vagy a felporciózott elitből tartósan kiszorult szakmai csoportok azon igénye, hogy végre ők is részesüljenek a szűkös javakban és pozíciókban. Ha a politika ebben hasznot lát, rendelkezésükre bocsáthatja az intézményesített erőszakot, hogy a kisajátítást végrehajthassák.

A Proporz-rendszer, tetézve a tudóstársadalom rendies belső szerkezetével, az őrségváltást még olyankor is lassítja, ha a politika nem vagy csak kevéssé szól bele az elosztásba. Ha az idősebb nemzedékek erőszakkal késleltetik a fiatalabbak bejutását, vagy ha a felporciózott szakmai csoportok között nincs valódi és mindennapos tudományos párbeszéd, akkor a magukat elszigeteltként, kirekesztettként megélők resszentimentre és agresszióra való hajlama nő. Az organikus átmenet és csere megtörik, s megindul a teljes kisajátítás - az „egészpályás letámadás". A vad őrségváltás lehet „jogos", de soha nem tud tisztán szakmai szempontokat érvényesíteni, azaz korántsem garantálja, hogy a kisajátítók közül a szakmailag rátermettebbek kerülnek előrébb. Mivel erőszak kell hozzá, tisztán politikai aktus. Az általában horizontális és részleges szelíd őrségváltással szemben az egészpályás letámadás vertikális és totális: az új vezető szíve szerint az utolsó takarítónőig és portásig cserélné a staff-ot, és nem röstell „védett korú" kollegáiba belerúgni, még ha közben versenyt is mímel.

Nagyon úgy tűnik, hogy az elmúlt hónapokban a korábbi, alapvetően újraosztó-alapú rendszer átcsapni készül a teljes kisajátításba; ahogy Vajda Mihály mondta a Youtube-on látható interjújában: valami új, ismeretlen korszak kezdődik. Ha így van, abban jó ideig nem lesz helye a versenynek és a kiporciózásnak, a demokratikus értékeknek és a rendies érdemeknek. Nem kell ahhoz ezek egyikét sem különösebben szeretni, hogy az erőszakos, törzsi támadás lehetőségétől mégis megriadjunk. (A szakma nagy része már riadtan áll és figyel.) Ha már Magyarország az elmúlt húsz évben nem tudta nagyobb társadalomtudományos piacait a verseny szabályai szerint működtetni, akkor kéretik legalább a - személy szerint számomra egyáltalán nem kedves - rendies logikában maradni, hiszen az mégiscsak közmegegyezésen alapul. Röviden, ennyi „mellébeszélés" után: sokkal több szakmaiságra és sokkal nagyobb türelemre inteném a vad egészpályásokat a tudós szakma és tágabban, a magyar társadalom heccelése helyett. Mert, hogy is írta Illyés Gyula? „Nemcsak a felettük állóktól kapott szitkokat adták lépcsőzetesen tovább, hanem az ütlegeket is. A verésnek is pontos szabályai vannak. Bizonyos korig a szülők fenyítik gyermekeiket, majd némi szünet következik; ennek elteltével a helyzet megfordul s a gyermekek fenyítik szüleiket. Ez is múltbéli hagyomány. Adomaként mesélték családunk egyik ismerősének, az öreg Pálinkás bácsinak [szerencsétlen névegyezés - K. É.] szavajárását. Amikor fia a közös szobán és konyhán át hajánál fogva a cselédház küszöbéig húzta, Pálinkás bácsi így szokott felkiáltani: »Itt már engedj el, fiam, én is csak eddig húztam az apámat«."