A néma tartomány

A baj nem bekövetkezhet, nem bekövetkezik, hanem bekövetkezett. A médiatörvény már nem teremthet új helyzetet a hazai vidéki sajtóban, ahogyan azt György Péter aggódva megfogalmazta A médiatörvény után (ÉS, 2011/1., jan. 7.) című cikkében. A szerző annak ellenére téved, hogy logikája voltaképpen helyes. „Senkinek nem lehet illúziója, hogy a törvény betarthatatlansága, illetve a betartatásával járó következmények nem egyenletesen oszlanak majd el a - példának okáért - Budapest-Jánoshalma-tengelyen" - olvasható a cikkben. Logikailag kikezdhetetlen az a gondolatmenet is, ami a fenti mondat után következik. A várható pénzbüntetések ellen lényegesen védettebbek a fővárosi lapok (példának okáért az Élet és Irodalom), mint a vidéki sajtótermékek. Éppen azért, mert míg az előbbi megrendszabályozása „a globális médiatérben figyelmet vált ki", addig az utóbbiaké - félő -, vélekedik a szerző, még az „országos figyelem ingerküszöbét sem éri el". György Péternek igaza lenne, ha a vidéki sajtó olyan volna, amilyennek ő gondolja. Ám a helyzet annál sokkal rosszabb és lehangolóbb.

„Ám döntő frontnak a kisvárosok, noch dazu a falvak világát látom" - írja elemzésének abban a részében György Péter, ahol a vidéki sajtóra váró politikai presszió terepeit, dimenzióit igyekszik számba venni. Érdekes hiány, hogy a megyei napilapokról, amelyek a vidéki médiavilág máig legszámottevőbb szereplői, a szerző említést sem tesz. De erről egy kicsit később. A kisvárosok és falvak lokális médiumainak helyzetét, ellentétben az elemzéssel, nem azért látom aggasztónak, mert „az ország helyi önkormányzataiban a Fidesz elég komoly szerepet játszik". Ez egyrészt 2006 óta nagyjából így van, másrészt az önkormányzatok megjelentette lapok és működtette tévék - és itt édes mindegy, hogy szocialista vagy fideszes vezetésű a helyhatóság - függetlenségéről, pártatlanságáról, a helyi hatalmat ellenőrző szerepéről még ironikusan sem lehet beszélni. Ezek a médiumok a helyi hatalom szolgálóleányai, amelyek szerkesztőségeit mindig is olyan emberekkel töltötték fel, akiknek politikai lojalitása kétségbevonhatatlan, és akiket soha nem kellett - főszerkesztőtől a sportújságíróig mindenkit beleértve - kenyéradó gazdáiknak arra figyelmeztetni, hogy a sajtó étho­szát és vele az ellenőrző szerepet egyetlen pillanatra se vegyék komolyan. A kisvárosok és a falvak sajtója - a sajnos nagyon elhanyagolható számú kivételtől eltekintve - az önkormányzati sajtót jelenti. Az ilyen típusú sajtó szakmailag komolyan vehetetlen és értékelhetetlen. Ezen a propagandafeladatokat ellátó sajtón nincs mit megrendszabályozni, és nem is lesz rá ok.

A helyzet nem úgy áll a nyolcmilliós vidék Magyarországán a médiatörvény hatálybalépése után, hogy munkavégzésük közben a nagyszámú független médiamunkások kénytelenek lennének megérteni: nem vagy csak súlyos retorziókat kockáztatva lehetnek „őrkutyák" vagy „farkasok". A médiatörvény hazánk néma tartományaiban a szerkesztőségekben csupa-csupa „bárányt" talál, aki mindig is tudta magáról, hogy nem független, és csupán azt szabad tennie, amit gazdája megenged. Ebben az értelemben a vidéki településeken két évtizede nincs szabad sajtó, nincs társadalmi párbeszéd és nincs valódi nyilvánosság. Ezen az állapoton a médiatörvény, ha akarna sem tudna rontani.

Némileg más lehetne a helyzet a vidéki média olyan szereplőivel, amelyek nem önkormányzati irányításúak. Így mindenekelőtt azokkal a külföldi tulajdonban álló megyei napilapokkal, amelyek szakmai és anyagi függetlenségét éppen azok az európai médiavállalkozások biztosíthatnák, amelyek a rendszerváltáskor vásárolták meg a korábbi megyei pártlapokat. Elvileg minden lehetőségük megvolna arra, hogy betöltsék azt a szerepet, amelyet egy normális társadalomban egy normális napilaptól elvárhatunk. A gyakorlat azonban valami egészen más. Az elmúlt két évtizedben rohamos ütemben domesztikálta ezeket a lapokat a nagy- és a helyi politika. A legszomorúbb az egész folyamatban, hogy ennek a törekvésnek a lapok (talán pontosabb lenne úgy fogalmazni: azok tulajdonosai) meg sem kíséreltek ellenállni. Érdemi olvasnivalót alig találni ezekben az újságokban, a kényes ügyek felderítésétől úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. Az oknyomozó, a tényfeltáró újságírásnak ezek a szerkesztőségek nem terepei, amit magyarázhatnak pénzhiánnyal, ám még így is megválaszolatlan a kérdés: hol maradnak a kemény kérdésekre épülő közéleti szereplőkkel folytatott interjúk, elemző írások vagy az odamondogatós, vitriolos publicisztikák. Akadnak olyan lapok, amelyek fizetett oldalon, napokkal az esemény után számolnak be egy-egy város önkormányzati üléséről, miután átesett a szükséges szövegegyeztetésen a tudósítás szövege. Igaz, nem sokkal jobb az az opció sem, ha az eseményen való részvételt megtakarítja magának az újság, és az ott történtekről a polgármester sajtótájékoztatója alapján tudósítanak. Joggal vethető fel a kérdés: valóban az ott történtekről szól az újságcikk? (Költői kérdés.)

A vidéki hirdetési piac gyenge (a gazdasági válság tovább rontott a helyzeten), és tetszik, nem tetszik, ennek a piacnak meghatározó szereplői az önkormányzatok. Hogy ebben a lokális gazdasági térben erre a tényre hogyan reagáltak a nem önkormányzati tulajdonban lévő médiumok, azt az olvasó fantáziájára bízom.

György Péter félelme nem alaptalan, amikor arról ír, hogy a Kádár-korszak teljes rekonstrukcióját valósíthatja meg a médiatörvény bevezetése a kulturális és politikai közállapotokat illetően. Ez azonban nem lehetőség a vidék Magyarországán, hanem a sajtóviszonyok és -állapotok felől nézve már régen valóság. Egyetlen megyében, egyetlen településen sem találjuk meg a sokszínű, egymással versengő médiumokat, amelyek a maguk összetettségében és bonyolultságában valósítanák meg a plurális helyi sajtóviszonyokat. És ahol ez nincs, ott nem csak a sajtószabadság megléte kérdéses, de a szabadság ennél komplexebb jelentése is nagyon viszonylagossá válik.

Hogy mi és hogyan éri el az országos érdeklődés ingerküszöbét, arról hadd írjak le egy részben személyes élményt. 1994-ben indult Békés Megyei Nap címmel az a megyei alternatív napilap, amely a helyi sajtómonopólium megbontására tett kísérletet. Nem is egészen eredménytelenül, mert nyolc éven át működött, és élő cáfolata volt annak a sajtóberkekben olyan sokat emlegetett tételnek, amit kitalálói (általában a monopóliumok gazdái) az „egy megye egy lap" kijelentésében sűrítettek össze. A lap sorsát az a tőkeerős tulajdonosi kör pecsételte meg, amelyik az újság felszámolása előtt fél évvel vette át a hatalmat a kiadói kft.-ben. Az országos napilapok 2002. július első napjaiban három-négysoros kishírben számoltak be a lap megszűnéséről, aminek (bár mint e lap egykori dolgozója, elfogult vagyok) a hírértéke ennél sokkal nagyobb volt. Ám amiről akkor egy életre szólóan leckét kaptam: a szakmai szolidaritás szinte teljesen hiányzott. Olyan csend volt körülöttünk, mint Arany János A walesi bárdok című versében a néma tartományban.

Az ország régióiból - ha úgy tetszik -, a tartomány(ok)ból éppen azok a médiamunkások hiányoznak ma is, akik szétkiabálnák, túlordibálnák a csendet.