Csak azért is: neurózis

VISSZHANG - LV. évfolyam 4. szám, 2011. január 28.

Ungváry Krisztián és én nem először vitatkozunk, de eddig általában szűk körben tettük. Aktuális nézeteltérésünket most valami okból kivitte a nyilvánosság elé. Ha nem válaszolnék neki, mert intézetét épp kivégzik, félek, elfogadnám a Nenyi álnok logikáját. Játsszuk azt, hogy a Titanic fedélzetén is lehetséges értelmes beszéd... (Előzmények az ÉS-ben: Kovács Éva: Jeder Nachkrieg ist ein Vorkrieg? - Trianon traumatikus emlékezetéről, 2010/39., okt. 1.; Ungváry Krisztián: A meg nem értett Trianon, 2010/49., dec. 10. - a szerk.)

Októberi írásomban azt próbáltam bizonyítani, hogy Trianon nem kollektív traumája a ma élő nemzedékeknek, épp ezért nem tartom szerencsésnek, ha tiszteletre méltó társadalomtudósok a trauma fogalmat Trianonnal kapcsolatban minden kritika nélkül alkalmazzák. Azt állítottam, hogy Trianon mai hétköznapi kultúrája (amely egyelőre hál\' istennek csupán a lelki revízió vágyában ölt testet) nem az 1918-20-as történésekben gyökeredzik, és nem is azokból táplálkozik. A „pótcselekvés" szót szövegemben nem használtam, ellenben javaslatot tettem arra, hogy ha mindenáron társadalom-lélektani kategóriákban gondolkodunk, akkor inkább a kollektív neurózissal írjuk le ezt a jelenséget. Hosszan érveltem amellett, hogy mit tehet a tudomány - különösen a társadalom- és eszmetörténet és a (közép-)európai történetírás azért, hogy e hétköznapi kultúra változzék, és a szomszéd államok polgárai egymás és a maguk múltjával is szembenézzenek. Tettem mindezt azért, mert meggyőződésem, hogy az alapos és nem etnocentrikus történeti kutatások nem csupán árnyalnák a kimúlásra érett trianonozást, de fokozatosan le is válthatnák.

A Trianon-trauma metaforikus alkalmazásával, állítottam, az az egyik legnagyobb baj, hogy „maga is etnocentrikus, hiszen kizárólag a magyarokra koncentrál, s ezzel [retrospektíve - K. É.] »magyarosítja« magát a soknemzetiségű területet is". A soknemzetiségű magyar királyság képét eltakarja „az a civilizációs gőg, mely a magyar kultúra, a magyar politika, a magyar nép, a magyar »akármi« attraktivitását magától értetődőnek veszi". A magyarosító modell - melyet Ungváry Krisztián evidenciának tart - „azért olyan életképes, mert egyszerre engedi meg nem csupán a többség vonzerejének és a többséghez asszimilálódók találékonyságának elismerését, de a többségi nacionalizmus, a kisebbségi etnocentrizmus és a sérelmi politika kiélését is". Bezárkózó hagyományt teremt. Igyekeztem azt a paradoxont bemutatni, hogy épp az etnocentrikus politika az, amely „nem ismeri el az egyes magyar veszteségeket, hiszen ezeket szükségképp csak általánosítva tudja összegezni (...) pedig ha valahol, egyéni traumákról éppen ezen a szinten beszélhetünk és kellene is beszélnünk."

Ez a mindent elfedő retrospekció lehet sajátja a hétköznapi kultúrának, nem szerencsés azonban, ha a tudomány - most épp történész vitapartnerem - is így jár el. Aki valamelyest ismeri a XIX. század második felének és a XX. század első felének akár csak a népszámlálási adatait, az némi összeadás és kivonás után maga is felismeri, hogy a „magyar" időben változó kategória. Aki többet tud, az arról is hallott, hogy a századfordulós Monarchiában az etnikai identitások legváltozatosabb elegyeivel találkozhatunk, s igencsak történelmietlen volna a mai magyar nemzettudatot arra a korra visszavetítenünk. Egy alapvetően többnyelvű, térbe és időbe egészen másképp beágyazott, a mindennapi vallásossághoz a mainál sokkal erősebben kötődő, nemzeti érzésekben hol erősebben, hol haloványabban megrajzolt világot képzeljünk inkább magunk elé. A történész azt is tanulta, hogy a reformkor nemcsak a magyar, de a szlovák, cseh stb. nemzeti ébredés kora is volt, melynek során néhány évtizedre például szlovák tannyelvű elemik és gimnáziumok nyitották meg kapuikat a Felvidéken, hogy aztán az újabb magyarosító hullám elsöpörje őket. A diadalmas modern magyar szupremácia - melyet ma sokan hajlamosak időtlennek álmodni - meglehetősen rövid ideig, igencsak erőszakosan és alapvetően csupán nyelvileg-kulturálisan uralta a „peremeket".

Márai és Sziklay példájával is erre a fiatal és mozgásban levő magyarság-tudatra - s nem csupán a kassai lokális identitásra - utaltam. Hiszen, s ezt Ungvárynak tudnia kell, előbbi magát a kassai kora újkori német polgárság szellemiségéből származtatja, utóbbi pedig (s ezért idéztem Koudela disszertációját) maga is érzékelte a Magyar Királyság elnyomó nemzetiségpolitikáját a szlováksággal szemben, és fel is lépett az ellen (ezért vádolták meg pánszlávizmussal). Apósa az amerikás szlovákok peres ügyeivel kereste kenyerét, felesége jó nevű felvidéki német családból származott. Márai és Sziklay arra is példa, miképp viszi kísértésbe, csavarja az ujja köré, majd taszítja a mélybe a Horthy-korszak irredenta propagandája a legjelesebbeket is. Az 1939-es kassai bevonuláson még lelkendező Márai szavai a Szálasi hatalomátvétel után: „Az elmúlt hónapokban sokan azt hittük Magyarországon, hogy már a pokol fenekére estünk. Két napja tudjuk, hogy a pokol fenekénél is van mélyebb szint: mintha egy csapóajtó megnyílt volna, mintha még az eddiginél is mélyebb, bűzösebb gyehenna fogadna be." És 1984-ben ugyanerről így ír: „A két világháború közötti Magyarországra inkább illik fasisztoid, feudál-plutokrata, gentry közkereseti társaság. Éppen az a fajta demokrata magyar maradt ki a közéletből, aki a Felvidéken és Erdélyben (...) folytatta a nagy magyar reformnemzedék munkáját." Mindez Ungváry szerint abszurdum. Szerintem elfogadható történelmi értelmezés, amely tanúsítja, hogy már a Trianont átélt nemzedékek is képesek lehettek az önreflexióra, és nem harsognak máig „nemzeti traumát".

Az etnocentrikus világképet mi sem jellemzi jobban, mint hogy saját veszteségeit felnagyítja, másokét pedig lekicsinyli. Ungváry szót sem ejt a szlovák, cseh, román sérelmekről (pedig ezekről, ha az általam felsorolt szlovák történészek írásait még nem is olvasta, Bibónál, Jászinál már hallhatott volna). Dušan Kováčról magyar Wikipedia-szócikk van - hogy nem az övé a „szlovák hivatalos történészi álláspont", ahogy Ungváry állítja, meglehetősen abszurd megjegyzés olyasvalakiről, aki 1998 óta a Szlovák Tudományos Akadémia tagja, intézetvezető, egyetemi professzor. Ľubomír Lipták - mondjuk a szlovák Ránki György - lesajnálása egyenesen méltatlan. Roman Holec pedig a pozsonyi Komensky Egyetem történelem tanszékének professzora... Kérdezem: ki képviseli Ungváry szerint a „hivatalos történészi álláspontot" ma Szlovákiában, ha ők nem? Más kérdés, hogy számos ponton a szlovák történeti kánon nagyon különbözik a magyartól, s vannak bizony számunkra megemészthetetlen mozzanatai is. De ezekről ki mással, mint velük lehet és érdemes beszélgetni?

Nem szólva Lajtán-túli kollegáinkról. Ungváry az osztrák veszteségeket egyenesen bagatellizálja. „Nem veszett el semmi" - írja. A tény ezzel szemben az, hogy Ausztria ugyanúgy szűnt meg birodalom lenni, mint Magyarország, ráadásul a fölöttünk való uralmat is elveszítette. A békekötés következtében területe negyedére csökkent, s mindössze 6,5 millió lakosa maradt. Csehország, Morvaország, Cseh-Szilézia és néhány alsó-ausztriai település az újonnan megalakult Csehszlovákiához került (csak a Szudéta-vidéken hárommillió német ajkúval). Északon Galícia Lengyelország része lett. Dél-Tirolt, Trentinót, valamint a Tarvisio környékén elterülő Friuli-Venezia Giulia keleti részét és az isztriai partvidéket Olaszországhoz csatolták. Bukovinát megkapta Románia. Alsó-Stájerország, Krajna és Karintia egy része a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. Ez volna a semmi?

Tévedés, hogy Ausztria elfeledte volna k.u.k. múltját. Csernovicról, Lembergről, hogy most csak Galícia és Bukovina német nyelvű szellemi központjait említsem, az osztrák kultúra és tudomány nem mondott le, örökségének ma is része: kiállítások, nemzetközi kutatási projektumok, idegenforgalmi túrák stb. témái maradtak. De vegyük példaként, Máraival párhuzamba vonva, Gregor von Rezzorit, akit a magyar olvasó is ismer az Egy antiszemita emlékirataiból (fordította Szijj Ferenc). Rezzori folyékonyan beszélt németül, románul, olaszul, lengyelül, ukránul, jiddisül, franciául és angolul. Csernovicban született 1914-ben, egy szicíliai eredetű bécsi arisztokrata családban, apja k.u.k.-tisztviselő volt. A család 1920 után Romániába települt át a szovjethatalom elől, és felvette a román állampolgárságot. Rezzori Brassóban, Fürstenfelden és Bécsben folytatott tanulmányokat. 1930-ban Bukarestbe költözött, és bevonult a román hadseregbe. 1938-ban Berlinbe települt át, ahol román állampolgárságú újságíróként, filmesként, rádiósként kereste kenyerét. A hatvanas években Róma és Párizs között ingázott, majd letelepedett Toszkánában. Osztrák állampolgárként halt meg 1998-ban. Regényeinek, novelláinak túlnyomó többségét németül írta.

Meglep, de hézagosnak érzem Ungváry tudását arról is, hogy az osztrákoknak milyen szomszédsági konfliktusai voltak s vannak, melyek az I. világháborút lezáró békeszerződésekből erednek. Csak néhány példa. A II. világháború után Csehszlovákiából kiűzött, Ausztriában letelepedő szudétanémetek (százötven-kétszázezer ember) jelentős politikai feszültséget okoztak az országon belül. Velük a Großdeutsch nacionalizmus olyanképp erősödött meg újra az akkor még zónákra osztott országban, melyet egyik nagyhatalom sem üdvözölt. A németek kiűzetése Csehszlovákiából azonban - szemben azzal, amit Ungváry kissé cinikusan állít - nem oldott meg minden problémát. Ausztria és Csehország viszonyát máig beárnyékolják a Beneš-dekrétumok. Hogy nincs nyelvtörvény a szomszédos országokban élő osztrákokkal szemben, és a kulturális jogaik sincsenek sárba tiporva? Velük szemben valóban nincs, ők azonban meg-megpróbálkoznak vele: talán a magyar olvasó is emlékszik az évtizedek óta húzódó karintiai Ortstafelstreitra (helységnévtábla-vita), melynek Haider halála sem vetett véget. Ott éppen az Ausztriában élő szlovén kisebbség nyelvi jogai sérültek.

Mégis hálás vagyok Ungvárynak, hogy az osztrák párhuzamot felvetette. Ezen keresztül ugyanis pontosan bemutatható a trauma és a neurózis, az osztrák és a magyar eset közötti különbség. Induljunk ki két, széles körben is könnyen elfogadható peremfeltételből: 1) az osztrákok sem jobbak nálunk az I. világháború tapasztalatainak feldolgozásában, 2) a II. világháború kitörésében óriási szerepe volt az I. világháborút lezáró - rossz, igazságtalan stb. - békeszerződéseknek. Ha e két peremfeltétel érvényesül, és igaz bírálóm állítása, hogy Trianon nemzeti trauma, akkor „Saint-Germain" is nemzeti trauma kell legyen a mai osztrákoknak. Ehhez képest azt látjuk, hogy utóbbi biztosan nem az. Vajon miért?

Az osztrák nagynémet vágyakat a holokauszt tapasztalata máig elfojtja. Ha nem lenne így, e vágyak hasonlóképp tobzódnának, mint a magyar trianonozás. Ausztria azért nem tud saint-germain-ezni, mert a holokauszt ebben végletesen gátolja. Ha saint-germain-ezne, az a III. Birodalom éltetését, az oda való visszavágyást jelentené, ezt pedig a hétköznapi kultúra is szalonképtelennek tekinti, már évtizedek óta. Ausztria ragaszkodik az „első áldozat" pozíciójához. Magyarországon azért lehet trianonozni, mert a holokauszthoz való viszony a közkultúrában legalábbis nem egyértelmű: antiszemita áthallások szinte minden társadalmi csoportban, politikai formációban és médiában előfordulhatnak. Az osztrákok társadalmi traumája a hitleráj, a Heldenplatz 1938-ban, a lágerek sűrű hálózata az ország egész területén. Magyarország e traumát nem élte át, s hiába „tanulta meg" később, mi történt a magyar zsidókkal (a trianoni és a visszacsatolt területeken egyaránt), a lecke nem sebezte meg. Így aztán az a gátlás sem jött létre, amely a két világháború közötti időszakba való visszavágyást, a trianonozást megakadályozná. A Horthy-korszak propagandagépezete által sikeresen meggyökeresített irredenta beszédmódhoz minden komolyabb reflexió nélkül nyúlhatott vissza a II. világháború utáni, majd\' fél évszázaddal később a rendszerváltó magyar társadalom. Az „utolsó csatlós" bélyege mindvégig szovjet koholmánynak tűnt, s a mélyben az irredenta vágyak tovább loboghattak.

A trauma hordozója a passzív áldozat, lényegi jellemzője az elfojtás. Ha ragaszkodunk ehhez a fogalomhoz, akkor az osztrák társadalomnak van kollektív traumája, mégpedig a holokauszt, igaz, ez a trauma jó negyedszázaddal fiatalabb, mint ha az I. világháborúból eredne, így máig ható volta nem igazán meglepő. A neurotikus (a bibói szóhasználatban hisztérikus) ezzel szemben minden energiájával keres valakit, akire minden felelősséget ráháríthat. A mai magyar trianonozás „a közösségnek a realitásoktól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, az önértékelés bizonytalan és túlméretezett volta".

Végezetül, írásom nem részletezte az 1920 utáni kisebbségpolitikákat, mert az túlfeszítette volna az érvelés kereteit. Hangsúlyoztam azonban, „ha Trianon még ma is traumatikus esemény, akkor attól igazán az, hogy képes magába sűríteni az 1920-at követő összes kudarcot és tragédiát, mely a határon túli magyar kisebbséggel történt: a párizsi békeszerződést, a »lakosságcserét«, a magyar kisebbség megpróbáltatásait a szocialista rezsimek alatt" és így tovább. Hogy nem értettem volna meg Trianont, ahogy ezt Ungváry írása címében kijelenti... -, hát, férfiasan bevallom, Trianont nem egy duzzogó lényként látom magam előtt, akit, bárhogy toporzékol is, el kéne fogadnom. Amikor 1987-ben, az Országos Széchényi Könyvtár Magyarságkutató Csoportjának pályakezdő kutatójaként először léptem át a kassai városi levéltár kapuját, én is bírálómhoz hasonló kusza érzésekkel voltam eltelve a nagyi elcsatolt zsebkendőjéről, s meglehetős gyanakvással figyeltem a szlovákokat is. Különösen megrendített az első ismeretlen forrás, amire rábukkantam: a Kassáról kiutasítottak 1922-es lajstroma. Ha érzéseim talán igen, papírra vetett gondolataim azonban - őszintén remélem - már akkor sem voltak ungváryasan kócosak. (Kovács Éva: A hontalanság ötödik éve: Kassa 1922, Medvetánc 1988/89: 4-1, 35-49.) Egyszóval, félek, Ungváry Krisztiánnal vitatkoznom - reménytelen.

A szerző további cikkei

LVI. évfolyam, 39. szám, 2012. szeptember 28.
LVI. évfolyam, 13. szám, 2012. március 30.
LVI. évfolyam, 9. szám, 2012. március 2.
Élet és Irodalom 2024