Minerva baglya

A jelenkori művészeti helyzetről, a globalizáció által árnyalt művészeti közállapotokról számos fontos és értékes megállapítást fogalmazott meg György Péter A kettős ügynök című, az Élet és Irodalom 2010. december 23-i kettős számában közreadott tanulmányában. Ám a tanulmány második részében a teória tételeit ékesen bizonyító példák sorában számos félreértésre, ellentmondásra, rossz ítéletre, alapvető tájékozatlanságot tanúsító tévedésre bukkanhat az olvasó. Az alábbiakban a legfontosabbakat emelem ki szövegkörnyezetükből:

„Meggyőződésem, hogy Makovecz Imre Shigeru Banhoz vagy Tadao Andóhoz hasonló súlyú építész, akinek egyetlen komoly terve sem épült a fővárosban. A város határában lévő Pázmány Péter Katolikus Egyetem kampuszán látható épületei - számos praktikus problémájuk ellenére - bárkit, azonnal, meggyőzhetnek arról, mit tud Makovecz a szimbolikus térformálásról. A magyar művészeti világ egésze felel azért, hogy Kós Károly óta egyik legautentikusabb építőművészünk gyakorlatilag ismeretlen a világban."

Makovecz Imre építészete széles körben, világszerte ismert - de természetesen egy életmű minőségének korántsem az ismertség a fokmérője -, és erre talán elég garancia az idézettség, a szakirodalmi hivatkozások magas száma. És ha mégis ismeretlen lenne Makovecz Imre építészete, azért korántsem „a magyar művészeti világ egésze" felelne, hanem az 1989/1990 előtti, Aczél György neve és működése által beárnyékolt, és az 1989/1990 utáni (kultúr)politika. És jóllehet arról nem nyitnék vitát, hogy hol a város, Budapest határa, de annyit azért a művek helye és jelentősége összefüggése kapcsán megjegyeznék, hogy a ronchampi kápolna sem Párizsban épült fel.

„... Makoveczet igazán nehéz támogatni, ő maga (is) tehet arról, hogy példátlan tehetsége csupán számtalan, a léptéktévesztésből következően nyomasztó vidéki épületben teljesedhetett ki. Ez azonban csak a felszín. Makoveczcel azért történhetett meg mindaz, ami a végzete lett, mert az elmúlt húsz évben csak egy-egy jobb pillanatra találkozott a globális művészeti világ és a lokális kortárs kultúra horizontja, csak ritkán adódott, hogy egy pesti ablakból kinézve tényleg messzebbre lehetett látni a szomszéd kerületnél."

A csupán számtalan „léptéktévesztésből következően nyomasztó vidéki épületben" kiteljesedett Makovecz-életmű ugyan hogyan válhatott a korábbi bekezdésben a Shigeru Banhoz és Tadao Andóhoz hasonló súlyú építészi munkássággá? De túllendülve e paradoxonon, leszögezhető, hogy a más munkák mellett a siófoki és a paksi templommal fényesen fémjelzett Makovecz-életmű a korszak építészetének, művészetének kimagasló jelentőségű, korszakjelző alkotása. És Makovecznek - aki napjainkban is aktívan dolgozik - nem lett semmi a végzete, különösen nem, ha az építészeti mozgalommá alakult mesteriskolájára, ha az időközben mesterré érett tanítványainak hosszú sorára és tevékenységére, a művészete által generált, napjainkban is élő és ható szellemi áramlatokra vetjük pillantásunkat.

„Érdemes felidéznünk például a szentendrei művészet példáját. Ez egyike azoknak a modern magyar kulturális mítoszoknak, ami, úgy tűnik, talán jóvátehetetlenül kiürült."

A „modern magyar kulturális mítosz" és a „jóvátehetetlen kiürülés" kapcsán talán elég lenne az is, ha a három évvel ezelőtt a budapesti Aulich Art Galériában rendezett, kivétel nélkül 2000 után készült művekből rendezett nagyszabású Deim Pál-kiállításra hivatkoznék, mint az eleven, az élő, az újra meg újra megújuló, Szent­endréhez kapcsolódó művészet virágzását tanúsító jelenségre. Még akkor is, ha ezen a tárlaton nem volt egyetlen installáció és egyetlen videomunka sem. De ha Szentendre jelenkori művészetét vizsgálva netán ez a hiány lenne a kiürülés egyik oka, akkor meg a 2010 novemberében a budapesti Gödörben rendezett, a mai szentendrei művészet újabb generációinak műveit felvonultató, a negyvenesztendős Vajda Lajos Stúdió, az Omkamra és a fiatalok Forgács Társasága alkotóinak, valamint magánutas művészek munkáinak - egyébiránt a magyar kulturális-művészeti sajtó által agyonhallgatott - kiállítására emlékeztetnék. A mintegy száz, napjainkban Szent­endrén dolgozó vagy Szentendréhez más és más szálakkal kötődő, jobbára fiatal művész tárlatát én ajánlhattam a nagyérdeműnek, többek között a következő, a György Péter-tételt alapjában cáfoló, a művek összképe által megfogalmazott gondolatokkal: „Szentendre a festők városa. És Szentendre a grafikusok városa, valamint Szentendre a szobrászok városa, az installátorok városa, a térberendezők városa, a fotósok városa, a médiaművészek városa, az akcióművészek városa, a performerek városa, a nehézzene és a halálzene városa, Szentendre a Kovács Margit Múzeumra alapozott turistahadjáratok bazárainak városa.

A Szamárhegy fennsíkján és a Templomdomb alatti sikátorokban egykor állványaikat felállító festők és Vajda Lajos, Korniss Dezső és Barcsay Jenő után tehát valami végérvényesen megváltozott, illetve minden alapjaiban változott meg.

De megmaradt talán valami látszatszabadság.

Vajda Lajos az 1930-as években úgy fogalmazott, hogy »Abból indulunk ki, hogy tradíciók nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet.« És Bartókra és Kodályra hivatkozott, és arra, hogy Magyarország hidat képez Kelet és Nyugat, Észak és Dél között.

A 2010-es években nehéz lenne érvényesnek tűnő, jelentőségében hasonló teóriát kidolgozni és megvalósítani: a fogalmak, a példák, az eszmények tovatűntek vagy használhatatlanokká váltak: népművészet?, égtájakat összekötő Magyarország-híd?, ugyan, miről beszélünk?

Súlyos évtizedek kemény történései mosták el, sodorták el az ideákat.

Ennek a sodrásnak az áramában, a fő áramában ragadhat magával minket a ma szentendreinek nevezett művészet: a város terében és ellenállhatatlan vonzáskörében megszülető, a hozzá kapcsolódó, vele egyesülő művészet, amelynek összképe most itt, e világvárosi gödörben körvonalazódik. Természetesen nincs jelen mindenki, mert ez a tárlat nem névsorolvasásos alapon szerveződött: itt van az, akinek itt kell lennie, meg aki itt szeretne lenni, itt van, akinek munkája beilleszthető az adott infrastruktúrába. Vagyis szelektív, a képre koncentráló, és ezáltal mégis szükségszerűen teljes az az összkép, amely magányos farkasok és régi és újabb művésztársulások, baráti művész-közösségek, művésztelepi szerveződések tagjainak és résztvevőinek műveiből körvonalazódik: fantasztikusan összetett, változatos, uralkodó műfajoktól és stíluskezdeményezésektől - hála az égnek - mentes ez a jelenkori művészet-tükör. Nincs szabály, az anyag és a technika nem felel meg egymásnak, minden önálló aurát vonhat maga köré, minden kép lehet, mozgó és álló, villódzó jelenség, testet öltő és testet vesztő lelemény.

Ha a szentendrei művészet, az ún. szentendrei iskola, a szentendrei festészet-fogalom legújabb értelmezési kísérletének körébe próbálnánk vonni ezt a kiállítást, illetve a kiállítás által lezajló művészeti történést, akkor igencsak nehéz helyzetbe kerülnénk, mert valószínűleg azt kellene számba vennünk, hogy mi nincs napjaink szentendrei művészetében. És azt mondhatnánk, hogy nincs konvenció, nincs szabály, nincs megfelelni vágyás, nincs üzleti meggondolás, nincs könnyű átvétel, nincs uralkodó trend, mert szabad képi és téri jelenségek vannak, tele jó értelemben vett festőiséggel, csordultig tele feszültséggel, érzékenységgel, rejtéllyel, kérdésfelvetéssel, indulattal és gondolattal. Finom ötlettel és sziporkázó leleménnyel. Egy ilyen tárlat fényében most már világossá válhat, kíméletlenül pereg az idő: a Vajda Lajos Stúdió alapító tagjainak lázadó és egyes köröket egykor megbotránkoztató művei bizony már a múlt, a művészettörténet-övezte korszak rekvizitumaivá váltak. Itt vannak, megérkeztek, belakták a terepet az új fiúk."

„...a 80-as évek Vajda Lajos Stúdiójának alkotásait, a késő Kádár-kor ikonikus, ironikus műveit mára javarészt joggal felejtette el a közönség újabb nemzedéke és a művészettörténeti kánon egyaránt. Wahorn András, ef.Zámbó István, FeLugossy László munkái mára egy amatőr rajzszakkör és a lelkes kívülállók tevékenységének dokumentumai."

Nos, a nevek helyes írásmódja: ef Zámbó István, fe Lugossy László. És a Vajda Lajos Stúdió és a stúdió alkotóinak neve által fémjelzett életművek a XX. század utolsó harmadában kibontakozott modern magyar művészet megkérdőjelezhetetlen, művészettörténetté nemesedett, rendkívül fontos értékei. Értékek, amelyeket - nem lévén autentikus modern magyar és Szentendrén modern szentendrei művészeti múzeum - nem is ismerhetett meg, így persze el sem felejthetett a közönség újabb nemzedéke. Az agyonmanipulált (vagy nem létező) művészettörténeti kánonra meg egészen egyszerűen nem illő hivatkozni.

„Ami a lokális kánont illeti, abban mindössze FeLugossynak jutott hely."

 Ami meg Szentendre kapcsolatában illeti „a lokális kánont", arról csak annyit, hogy fe Lugossy László 1997 óta Sárospatakon él és dolgozik.