Demokrá­ciaváltás

Vásárhelyi Mária meggyőző cikke (Demokráciasirató, ÉS, 2010/51-52., dec. 23.) szerint „a demokrácia húsz év alatt megvalósított modellje csúfosan megbukott Magyarországon". Ez a modell az ún. képviseleti demokráciának a pártokon alapuló parlamenti változata. Tekintve, hogy korábban elfogadtuk, mindannyian nem ülhetünk be a törvényhozásba, bízzunk meg tehát arra érdemesnek tartott embereket, akik érdekeinket ott képviselik. És kiderült, hogy eszük ágában sincs képviselni. A megélhetési képviselők érdekeit viszont szervezeteik, a pártok oly jól képviselik, hogy még véletlenül se kerülhet közibük valóban a szavazóikat képviselő ember. Ezt az egész parlamentarizmust el kéne felejteni már, hiszen már nem is áll fenn a képviseleti rendszer indoka: mindenki hallathatja hangját, elmondhatja véleményét, szavazhat minden egyes kérdésben, mert az internet ezt ma már lehetővé teszi. Ahogy a parlamentben szavazásra teszik fel a kérdést, fel lehet tenni népszavazásra is, az interneten semmibe sem kerül. Azt sem gondolom, hogy az átlag magyar kevésbé értene a dolgokhoz, mint a parlamentbe be se járó, rutinból, a főnökük utasítására gombot nyomó képviselő urak.

Orbán Viktornak igaza van: most kezdődött el a rendszerváltás. Kérdés azonban, hogy milyen rendszer volt eddig, és az hogyan változik mostanság. A termelési mód rendszerváltása 1990-et követően gyorsan megtörtént. Ha nem is ellentmondásmentesen, de az addig társadalmi tulajdonban működő termelőeszközök külföldi, illetve magyar magánkézbe kerültek. Ennek megfelelően a politikai rendszerváltás is megtörtént, a hatalom innentől kezdve elsősorban a tőkések érdekeit tartotta szem előtt (állammonopolista kapitalizmus). Formája a parlamenti demokrácia lett, ahol a polgárok szándékaikat a megválasztott képviselőkön keresztül igyekszenek érvényesíteni. Mára kiderült, ez nem sikerült. A képviselők ugyanis nem a választók, hanem az őket jelölő pártok utasításait követték, fittyet hányva erkölcsre, morális gátakra. Merthogy a pártok sem voltak arra kényszerítve, hogy betartsák a morális szabályokat. Nem gátolta őket semmiféle ellenőrző erő: az ellenzék, amely a kontrollt szokta gyakorolni a többpárti demokráciákban, nem töltötte be feladatát. Én nem buktatom le a te sötét üzelmeidet, s cserébe majd, amikor én leszek hatalmon, te se buktatod le az enyéimet. Csak elvétve buktak meg képviselők, közszolgák, miközben a parlamentben egymást vádoló urak együtt vacsorázgattak, vadászgattak. Az állami vállalatok felügyelőbizottságaiban s az önkormányzatok tulajdonosi bizottságaiban minden párt képviselői benne voltak (és tartották a markukat), a korrupt döntéseket együtt hozták. A lenyúlás rendszerét az tartotta fenn, hogy a másik párt és kádereinek simlijeiről mindkét oldal ugyanannyi terhelő bizonyítékkal rendelkezett, s így senkinek sem állt érdekében a leleplezés. Egyfajta elrettentésnek hívják ezt, a háború megakadályozásának a stratégiájából ismerjük. Működött ez az első Orbán-kormány idején is, sőt utána is, amikor a szocialisták - egy-két kivételtől eltekintve - nem is ítélték el a Keller-bizottság által feltárt rengeteg „törvénysértés" elkövetőit. A szocialisták „korrektek" voltak, betartották a bűnös rendszert.

Ennek most vége. A Fidesz felrúgta a megállapodást, leleplezései a volt kormánypártokról nap mint nap látnak napvilágot, üti-vágja őket személyükben is, bíróság elé citálva, „jogszerűen" felvett pénzeiket visszavéve és állásaiktól, pozícióiktól megfosztva őket. Teheti, mert már nem kell a visszalövéstől tartani. Az SZDSZ majdnem megszűnt, a szocialisták béna kacsák, a média és az ügyészség a kormány kezében van.

De most sem lőnek mindenkire. Csak azokra, akik nekik kárt okoztak. Paul Lendvai rendszerváltás előtti „baráti" kapcsolatairól a kommunista diktátorokkal az illetékes titokgazdák (fideszesek is) nyilván tudtak, csak akkor még nem haragudtak az újságíróra, aki utóbb elkövette azt a bűnt, hogy Gyurcsányt kezdte dicsérni. Ahogyan a VII. kerületi vagyonbizottság simlijeiről, a BKV és MVM vastag ceruzával kötött szerződéseiről is tájékozódhatott az összes párt delegáltja már évekkel ezelőtt is, de a megegyezéses rendszer akkor még működött. De most sem hurcolják meg azokat, akik ugyan érintettek lehetnek, viszont a Fideszt szolgálják.

Orbán Viktornak abban is igaza van, hogy a megegyezéses lenyúlás rendszerének megszüntetésére a szavazófülkékben mondák ki az igent. Forradalomnak azért nem nevezném, de rendszerváltásnak annál inkább.

Örülhetünk-e ennek? Szerintem igen. Mert a megegyezéses lenyúlás rendszerének felrúgása ugyan nem jelenti a korrupció végét, sem pedig az összes eset felgöngyölítését, de legalább jó néhányról lehull a lepel, és ez elgondolkodtatja a potenciális elkövetőket. Az más kérdés, ha arra a következtetésre juthatnak: csak akkor merj cselekedni, ha magad mögött tudod a Fideszt!