Posztszocialista kritika

VISSZHANG - LIV. évfolyam 46. szám, 2010. november 19.

Nem nehéz rájönni, miért nem szereti az ÉS kritikusa a Tavaszi Tárlatot (Posztszocialista lektűr, ÉS, 2010/42., okt. 22.). Bazsányi Sándornak az lehet a fő baja Spiró új regényével, hogy nem tudja letenni az olvasó. Szerinte az ilyen „olvasmányos, vagyis világos cselekményvezetésű irály" valójában fogyasztóbarát lektűr, ezzel szemben az értékes irodalom az „esetenként szinte követhetetlenül pajkos" úgymond kísérleti próza. A harminc év előtti mestermű (Az Ikszek) szerzője eladta magát a lektűrirodalomnak, mondja a kritikus, aki a Fogságot is igényes lektűrnek tartja. Bazsányi ezek szerint a realista regényt akarja kirekeszteni az irodalmi kánonból (némileg következetlenül, hiszen Az Ikszek is az.)

Prekoncepciója fogságában meglepő megállapításokra jut a kritikus, szerinte a Tavaszi Tárlat „tartósan szórakoztató regény", „az \'57-es megtorlás időszakát is csak annak komikus visszájáról látjuk" (kiemelések tőlem - P. P.), vagy csupán pajkoskodásból használja e jelzőket, hogy megfricskázza a Spiró könyvétől megrendült és világunkat kilátástalannak érző olvasót?

Azért nem tehetek szemrehányást Bazsányi Sándornak, mert giccsnek érzi, amikor a tízéves Matyi azt kérdezi, hogy a kommunizmusban mindenki olyan lesz-e, mint a filmen (a Ha a világon mindenki ilyen volna című híres francia filmet látták a Duna moziban). A hatvanas évek végén született írástudónak nem kell feltétlenül tudnia, hogy ez tökéletesen valósághű mondat, elég, ha én, aki Matyival vagyok egyidős, emlékszem, mennyire furcsa képet vágott apám, amikor hatévesen a villamoson jó hangosan felkiáltottam: Apukám, nagyon szeretlek téged és Rákosi pajtást! A kritikusnak nyilván nem kell tudnia, miként ütötte a guta feleségem szüleit, mikor a gyár faliújságán váratlanul megjelent kislányuk levele, amelyben arra buzdította őket, hogy jegyezzenek több békekölcsönt. S még csak meg sem merték otthon pofozni ezért, nehogy elpanaszolja a tanító néninek. A kislány meg büszke volt, hogy elintézte a szebb jövőt. Nem giccses művek stréber gyerekszereplői voltunk, olyanok voltunk, mint sok-sok gyerek, aki ebben nevelődött az ötvenes évek Magyarországán, és ezt hallotta az iskolában, a rádióban, a filmhíradóban nap mint nap, ez volt számára a természetes.

 Az viszont már erősen zavarba ejt, hogy Bazsányi, aki esztétikát tanít egyik egyetemünkön, az 1957-es budapesti Tavaszi Tárlatot a nácik által 1937-ben szervezett Entartete Kunst c. kiállítással helyezi párhuzamba. Mi köze van az egyiknek a másikhoz?! A budapesti tárlaton a politikai kurzus igényeit kiszolgáló szocialista realista alkotások mellett váratlanul megjelenhettek absztrakt alkotások is, amiért aztán bírálat éri a szervezőket. Ezzel szemben a Münchenből induló uszító náci propagandarendezvény a modern képzőművészet mestereinek alkotásait elfajzott, undorító, beteges judeo-bolsevik kunsztként mutatta be.

Végül is nincs semmi gond: a kritikus nem szerette ezt a könyvet, melyet én nagyszerűnek, megrendítőnek tartok, borúlátást és tisztánlátást erősítő, egyszerre letaglózó és felszabadító keserű orvosságnak. Örülök, hogy Bazsányi Sándor is olvasmányos, magával ragadó regénynek találta. Ő se tudta letenni. (A lektűr már ilyen.)

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 10. szám, 2019. március 8.
LVII. évfolyam, 38. szám, 2013. szeptember 20.
LVII. évfolyam, 7. szám, 2013. február 15.
Élet és Irodalom 2019