A trón észfosztása I.

VISSZHANG - LIV. évfolyam 35. szám, 2010. szeptember 3.

„Határozz meg és írj le pontosan mindent, ami feltűnik a képzeletedben, hogy világosan lásd önnön lényegében, a maga mezítelen valóságában, minden szempontból, egészében éppúgy, ahogy - a felosztás módszerének megfelelően - egyes részeiben. Számolj be magadnak arról, mi a neve, hogy hívják azokat a részeit, amelyekből összeáll, és amelyekre majd egyszer széthullik.

Semmi sem járul hozzá annyira a lélek nagyságához, mint az, ha valaki képes módszeresen és tárgyilagosan megvizsgálni az élet dolgait, és mindig a következő kérdések szerint veszi őket szemügyre: A dolgok melyik rendjéhez tartoznak? Mire használhatók az adott renden belül? Milyen értékkel bírnak a Mindenség és az egyes ember szempontjából?"

(Marcus Aurelius)


Kadarkay Árpád - megítélésem szerint - Lukács-kutatóhoz méltatlan írásban „elemezte" Lukács György 1957 márciusában Kádár Jánoshoz intézett levelét. (Kadarkay Árpád: Lukács lelke a szocializmusban, ÉS, 2010/34., aug. 27.) Leszámítva azt a csekélységet, hogy az ÉS dokumentumközlésnek álcázva jelentette meg Kadarkay professzor írását, s ezzel azt a hamis látszatot keltette, mintha a levél nem volna húsz éve hozzáférhető (Társadalmi Szemle, 1990. 4. sz. 86. o.), a levél maga olyan súlyos és szerteágazó interpretációt követel, hogy úgy döntöttem, kétféle választ adok. Jelen reagálásom pusztán Kadarkay cikkének tárgyi, filológiai, filozófiatörténeti stb. anomáliáira mutat rá, hogy aztán később egy másik, terjedelmesebb írásban, immár Kadarkay esszéjétől függetlenül kíséreljek meg egy olyan értelmezést nyújtani, mely, szemben Kadarkay kizárólag ítéletet tartalmazó értelmezésével, talán módot nyújt arra, hogy összefüggéseiben tudjuk áttekinteni nem csupán e levél kapcsán a „Lukács-kérdést", hanem azt az értelmezési keretet vagy hálót is, mely ítélkezés helyett/mellett lehetőséget teremt egy nagyon is összetett és bonyolult kérdés megértésére. Megértésről beszélek, nem egyetértésről: nem Lukács Kádárhoz írott levelének az apológiájáról beszélek, még csak a védelméről sem. Hanem azt a lehetőséget szeretném visszanyerni, hogy egyáltalán értelmezni lehessen egy mára már alig ismert „történelmi jelenséget", hogy ne indulatok és ítéletek, divatok és korszellemek sugalmazását követve, hanem racionálisan kíséreljük meg felfogni és elemezni közelmúltunkat és annak máig érő hatásait.

Most azonban Kadarkay cikke.

1. „Úgy mondják, egy emberi élet központi gondolata, az ember életének summája egyetlen mondatban vagy képben megfogalmazható. »Ismerd meg önmagadat« - ez Szókratész. »Lenni vagy nem lenni« - ez Shakespeare. »Mindennel foglalkozom, csak a saját lelkemmel nem« - ez Lukács." Ha el is fogadom azt a messze nem problémátlan bonmot-t, hogy egy ember életének summája egyetlen képben vagy mondatban összegezhető (én történetesen nem fogadom el), még akkor is tévedésekkel és képtelenségekkel van tele a fenti idézet. Először is az „Ismerd meg önmagad" nem Szókratész életének a „summája", hanem, mint az köztudott, a delphoi jósda felirata. Ha már valaki azzal kísérletezik, hogy Szókratész sorsát és filozófiáját olvassa rá Lukács Györgyre, sőt az egész elmúlt két és fél ezer évre, akkor ezt bizony illene tudni. Másodszor: Hamlet monológjának ezt az ismert sorát azonosítani Shakespeare életének „középponti gondolatával" már nem is egyszerű tudatlanság: a művészet évezredes törvényeinek feje tetejére állítása az az elképzelés, hogy valamely mű mégoly lényeges mondatát a mű szerzőjének „életsummájává" avatjuk. Harmadszor: azt állítani, hogy Lukács György hosszú és zaklatott pályájának összegzése volna, hogy ő nem törődött a saját lelkével, nem csupán azért hamisítás, mert ezer példát tudunk az ellenkezőjére (még Kadarkay is idéz egyet!), hanem azért, mert feltéve, de meg nem engedve, hogy ez a mondat igaz, akkor sem volna Lukács életének, sem filozófiájának, sem politikai pályájának semmiféle összegzése. (Márkus György, aki Kadarkayval ellentétben nem pamfletet írt Lukácsról, valóban beszél Lukács „egyetlen fiatalkori gondolatáról": a kultúráról. Csakhogy: Márkus egy nagyszerű tanulmányt szentel ennek igazolására, ráadásul filozófiai szövegeken át igazolja hipotézisét.)

2. „Lukács - a hit nem avuló emlékműve - a legdrámaibb XX. századi példa arra, hogy a filozófia, a bölcsesség szeretete hogyan degenerálódik filotiranniává, a zsarnokság imádatává egy emberéleten belül." Az, hogy Lukács filozófiája a marxista fordulata után tönkrement, vagy legalábbis beláthatatlan mértékű színvonalesése következett be, olyan állítás volna, melyet hosszú és alapos elemzés után akár el is lehetne fogadni, bár például a Történelem és osztálytudat című művéről sok mindent mondhatunk, de azt biztosan nem, hogy ne lenne máig hatása a gondolkodásunkra. Csakhogy Kadarkay nem erről beszél: filotiranniával vádolja Lukácsot, vagyis azzal, hogy a marxista filozófus nem csupán kommunista, de „zsarnokimádó" is lett. Az a Lukács, aki marxista fordulata után mintegy öt évtizeden át folyamatos kritikában és üldöztetésben részesült a párt és részben a „zsarnokok" részéről, nos, hogy ő nem csupán „belegondolkozta magát a totalitarizmusba", hanem egyenesen imádta a zsarnokot, ez olyan vád, mely ugyan alkalmas a gyűlöletkeltésre, de arra nem, hogy bármit is megmagyarázzon abból a bonyolult és mélyen problematikus viszonyból, mely Lukácsot és a pártot öt évtizeden át jellemzi. Ráadásul ismét csak a tényleges probléma elemzését helyettesíti: miért alakult ki az a viszony a párttal, amely kialakult, milyen gyötrelmek, hitek, elhallgatások éltették ezt a viszonyt fél évszázadon át, és mik voltak ennek a következményei Lukács filozófiájára és életére nézve. Ennek elemzése helyett ma népszerű vádakat világgá kürtölni, bizonyítás nélkül: nem csupán filozófiailag kérdőjelezhető meg.

3. „Szól-e egyetlen szótag Lukács bármelyik művében a kommunizmus világának valóságáról és filozófiai, morális folyományairól, arról a világról, amely az elmélet köntösét ölti ugyan magára, de csupán az emberi tudatok csonkolását hajtja végre sorozatosan? És a válasz nem lehet más, mint: Nem." Hát az a helyzet, hogy ismét csak: olvasni kéne. Azt persze nem állítom, hogy Lukácsnak a kommunizmus „valóságára" vonatkozó nézetei akár csak köszönő viszonyban is lennének például az én nézeteimmel, de azt állítani, hogy Lukács erről, valamint a sztálinizmusról ne írt volna egyetlen szótagot se? Ilyet állítani az életmű ismeretében merő képtelenség. A máskülönben szintén nagyon problematikus A demokratizálódás jelene és jövője, teszem fel, erről szól, Lukács számos interjúja a hatvanas évek közepén úgyszintén stb., stb. (Módszertani közbevetés: Lukács, mint ismeretes, a negyvenes évek második felében még igazolni akarja a sztálini pereket, ezzel, ha csak rosszul értelmezett „taktikai" okokból is, de elfogadva Sztálin harmincas évekbeli szörnyűségeit. Ha Kadarkay például erre utalna, vagy ezt elemezné, igaza is lenne. Lukács akkori álláspontja ugyanis elfogadhatatlan és visszautasítandó. Később azonban változik, és ha az életmű egészét vesszük górcső alá, akkor ezt nem csupán számításba kell venni, hanem az értékelési formulát jócskán meg kell változtatni. Nem lehet megspórolni a folyamatok egészének elemzését, és nem gyáva eufemizmus ilyen esetekben a „bonyolult" jelző használata.) Csak egyetlen példát idézek Lukács egyik Szolzsenyicin-tanulmányából: „A szocialista realizmus központi problémája ma a sztálini korszak kritikai feldolgozása. Ez természetesen az egész szocialista ideológia fő feladata is. Ebben a dolgozatban kizárólag az irodalom területére szorítkozom. Amennyiben a szocialista realizmus, amely a sztálini korszak következményeképpen még a szocialista országokban is időnként megvetés tárgyává vált, ismét el akarja érni azt a színvonalat, amelyet a húszas években elért, akkor ismét utat és módot kell találnia arra, hogy a jelenkor emberét reálisan ábrázolja. Ezt az utat azonban csak úgy lehet végigjárni, ha az író a valósághoz hűen ábrázolja a sztálini évtizedeket, minden embertelenségükkel együtt. A szektás bürokraták ez ellen azt a kifogást emelik, hogy ne vájkáljunk a múltban, hanem csak a jelent ábrázoljuk. Ami elmúlt, az már a múlté, már teljesen le van győzve és eltűnt a mából. Ez az állítás nemcsak, hogy nem igaz - hogy elhangozhat, az a még ma is nagyon befolyásos sztálini kultúrbürokrácia jelenlétét mutatja -, hanem teljesen értelmetlen is." Még egyszer: semmiben nem kell Lukáccsal egyetérteni, de hogy Lukács ne írt volna a sztálinizmusról vagy a szocializmus valóságáról, hogy ne próbálta volna, például, az új gazdasági mechanizmust társadalmi demokratizálással egybekötni, és ezt ne mondta volna el: ez bizony nem igaz.

4. Kadarkay Lukács egyoldalas, Kádárhoz intézett levelét három helyen is kihagyással idézi. Közlöm a kihagyott mondatokat, azzal, hogy a kihagyások jelentésére s ezzel az egész levél értelmezésére másik írásomban térek vissza. 1. „Meggyőződésem, hogy az akkori P[árt]. V[ezetőség]. elenyésző kisebbségének, mely politikailag akarta elválasztani a Rákosi-Gerő regime elleni jogos elégületlenséget az azt kihasználni akaró ellenforradalomtól, fő vonalában igaza volt." 2. „November 4-ike hajna­lán kb. 4 órakor, mikoris egy munkában és iz­galmak közt eltelt nap után alig aludtam 1-2 órát, kaptam meg közvetítés útján a jugoszláv nagykövetség meghívását. Nagyon hamar beláttam, hogy elhamarkodott lépés volt a meghívás elfogadása. Fel is használtam az első kínálkozó alkalmat a távozásra. Nem rajtam mult, hogy siker nélkül." 3. „A szocializmus építésének szubjektív tényezőjéről megalapozott véleményt azonban csak rendszeres és folytatólagos közvetlen tapasztalat és értesülés alapján alakíthatok ki a magam számára."

5. „Ritkán mutatkozik meg előttünk - kommentálja a levelet Kadarkay - hitványabb világa a szolgaságnak, mint Lukács levelében." Nem értelmezek és nem mentek: tényeket mondok. Lukács a Nagy Imre-kormány minisztere. Jugoszlávia helyett Snagovba viszik, ahol 57 márciusában immár hónapok óta él elzárva a külvilágtól. A 72 éves világhírű tudós levelében egy dologtól határolja el magát: a Varsói Szerződésből való kilépéstől. Azt kéri Kádártól, hogy engedjék őt haza. Egy effajta kegyelmi kérvény sok sebből vérzik: például a november 4-i invázió elfogadásától. Ez vitathatatlan. És persze borzalmas ára a kegyelemnek, de hogy ez lenne a (leg-)„hitványabb világa a szolgaságnak", csakis akkor lenne igaz, ha 1. Lukács bárkit feljelentett volna ebben a levélben, és ha 2. nem lettek volna bőséges tapasztalatai a kommunista pártban nemegyszer az ő életét is veszélyeztető likvidálásokról és megtorlásokról. (Az Életrajz magnószalagon című, Eörsi István és Vezér Erzsébet által készített interjúban arra a kérdésre, hogy „Tett külön kísérletet a hazajövésre?", mármint hogy Lukács Snagovból, a válasz a következő: „Tettem, és itt felmerült egy probléma - kihallgatóink azt mondták nekem, hogy én nem voltam Nagy Imre híve, és ezt ők tudják, és akkor tulajdonképpen miért ne vallhatnék Nagy Imre ellen. Erre én azt feleltem, hogy mihelyt egyszer mind a ketten, Nagy Imre és én, szabadon fogunk sétálni Budapesten, akkor én meg fogom mondani a véleményemet Nagy Imre minden cselekedetéről. A rabtársaimról azonban nem nyilatkozom.") Még egyszer: nem értékelek. Ezek tények, és úgy vélem, hogy Kadarkay messzehangzó ítélete az elemzés és az értelmezés helyett ismét csak durva minősítésbe torkollik. Tessék előbb feltárni a helyzetet, és utána minősíteni!

6. „Szókratész mondja a Phaidónban, hogy a filozófia a meghalás gyakorlása. Lukács több mint fél évszázadon át (1918-tól haláláig, 1971-ig) olyan filozófiát művelt, gyakorolt - nevezzük marxizmusnak -, hogy létezése halál volt az életben." Leszámítva, hogy a mondatból nem derül ki, Lukács létezése vagy filozófiája volt-e halál az életben, ennek a Szókratészre hivatkozó, Lukács egész ötvenéves működését halálnak minősítő mondatnak nem az a legrémesebb vonatkozása, hogy persze hamis a hivatkozás, hiszen Szókratész a halálra való felkészülésről beszél, hanem az, hogy Kadarkay semmissé nyilvánítja Lukács fél évszázados munkásságát: a Történelem és osztálytudatot, Az esztétikum sajátosságát megíró, sok sikeres és sikertelen (köztük a valóban borzalmas Az ész trónfosztása) könyv, monográfia, tanulmány, esszé stb. szerzőjét halottként kiírni a történelemből, elemzés, interpretáció és értékelés helyett megsemmisíteni: igazságtalan és kegyetlen ítélet.

7. Kadarkay szerint Lukácsnak „[a]z lett volna a kötelessége, hogy krónikát írjon a gondolatnak a diktatúra viharos kavargásán át befelé, a mélységbe vezető útjáról, az egyetlen útról, amely nincs lezárva előttünk, amelyen szabadon mehetünk előre - amely az igazság mint cél felé tart". Hogy mi lett volna Lukács „kötelessége", ezt nem tudom. Abban talán Kadarkaynak lehet igaza, hogy Lukács, legalábbis kései korszakában „[o]lyan ember volt, aki fél saját lelkébe tekinteni", de abban, hogy utólag meg akarja „szabni" Lukácsnak, mi lett volna a „mélységbe vezető út", pláne hogy ez az „igazság mint cél" felé vezetett volna, nos, itt olyan bűvészkedés zajlik, amely ismét csak az utókor mindentudó erkölcsbírájává stilizálja az esszéírót, aki minden probléma nélkül azonosítja az önismeretet, a szókratészi vizsgálódásokat a filozófiai igazsággal, azt sugallva, mintha évezredeken keresztül mindez a történelem főutcáján hevert volna, és csakis becsület dolga lett volna érte lehajolni. S Lukács, mert mélyen becstelen volt, nem tette. Messzire vezet, de mégis: a filozófia ilyen módon redukált igazsága, a történelem, a ráció, a lélek megszüntetve meg nem őrzéséből fakad: azért, hogy jogos vagy jogtalan vádakat és ítéleteket hozzunk, nem kell mást csinálni, mint zárójelbe tenni az elmúlt két és fél ezer év történelmét és szellemét.

8. „Ha a párt vagy Kádár azt mondta volna: legyetek erősek és vadak, mint a kígyók, Lukácsnak fenntartásképpen hozzá kellett volna fűznie: és ártalmatlanok, mint a galambok. De Lukács következetesen elmulasztotta, hogy bármihez fenntartásokat fűzzön." Itt még az ismeretek korlátozott voltára sem hivatkozhat Kadarkay: a szöveg más részén éppen ő idézi Kádárt, aki felpanaszolja, hogy Lukács Déry Tibor kiszabadítása érdekében az olasz párthoz fordult. (Kádár egyenesen politikai banditizmusnak nevezi, hogy Lukács, miközben a pártba kéri felvételét, az olaszoknál Déry érdekében interveniál.) De, hogy a tényeknél maradjak: a Lukács Archívumban megtalálható az a levél, melyet Lukács György küldött a párt vezetéséhez az 1968-as csehszlovákiai bevonulás elleni tiltakozásul. A példák folytathatók: az tehát, hogy Lukács „elmulasztotta, hogy bármihez fenntartásokat fűzzön", immár a sokadik állítása Kadarkaynak, mely nem csupán nem felel meg a valóságnak, de alkalmat teremt a szerzőnek arra, hogy Lukácsot, akinél „nem következik morális magatartás abból, ahogy ismeri és megérti a marxizmust vagy a kommunizmus gyakorlatát", olyan látszatba keverje, mintha soha nem emelte volna fel a szavát a szocializmus diktatórikus vonásai ellen. Kádár János említett beszédében így fogalmazott: „[...] meg kell mondani, hogy a tapasztalatok szerint neki [ti. Lukácsnak] nincs becsületérzése, se lelkiismerete, se erkölcse nincs, arról nem is beszélve, hogy a párthoz, a rendszerhez, hogyan viszonyul". Mindezeket Kadarkay idézi. Módfelett tanulságos, hogy Kádár beszédéből mit vesz át a későbbiekben (a morális magatartás hiányának felemlítését), és mit hagy el (a párthoz, a rendszerhez való viszony kádári felhánytorgatását)...

9. „De hát Szókratész nem a szocialista Magyarországon öltött testet, és tragédiánk, hogy amikor egy Szókratészre lett volna szükségünk, egy Lukácsot kaptunk."

És szólott Szókratész: „Viselj gondot önmagadra!"

(A szerző a Lukács Archívum kutatója.)

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 40. szám, 2021. október 8.
LXV. évfolyam, 22. szám, 2021. június 4.
LXV. évfolyam, 19. szám, 2021. május 14.
Élet és Irodalom 2022