Az emlékezés vége

György Péter június 18-án megjelent múzeumkritikájában a budapesti Terror Házát hasonlítja össze a berlini Topographie des Terrors május 8-án átadott új épületével és a területtel (A terror háza/A terror topográfiája, ÉS, 2010/24.). Írásában a múzeumstratégiát, a történelmehasználat jelentőségét és az emlékezetpolitikát állítja középpontba, érvelése szerint a két intézmény mögött részben vagy egészben a „III. Birodalom és annak hosszú, sötét árnyéka áll", ami megengedi az összehasonlítást. Előre leszögezem, hogy írásom nem a Terror Háza védelmében született, hanem György Péter ama kijelentése motiválta, miszerint az aktuális német emlékezetpolitika az emlékezési imperatívusz mentén haladna a mai napig.

Az „emlékezés" mára moralitásra és etikára hivatkozó normatív kifejezés Németországban. Hosszas társadalmi vitáknak, kisebb csoportok és nem utolsósorban a túlélők lokális, országos és határokon túlmutató kitartó munkájának volt köszönhető, hogy az „emlékezési imperatívusz" kialakult, majd társadalmi konszenzussá vált, végül pedig állami szintre emelkedett. Több meghatározó társadalmi vitát lehetne példaként említeni és rekonstruálni. Gantner B. Eszter A hallgatás évtizede - Az NSZK az 1950-es években című tanulmányában (Gantner-Réti [szerk.]: Az eltűnt hiány nyomában. Nyitott Könyvműhely, Budapest 2009) alaposan mutatta be a vitákat megelőző időket. A rendelkezésre álló helyre való tekintettel címszavakban lehet említeni a 80-as évektől Richard von Weizsäcker államfő 1985-ben tartott beszédét, melyben 1945 május 8-át a „felszabadulás napjának" nevezte, átértékelve ezzel a háború végét, így Németország számára a háború elvesztését jelentő dátumot, ezzel az azt követő kort. Ide tartozik az 1986-tól folytatott ún. „történészvita" Ernst Nolte és Jürgen Habermas között, mely Németország számára a nacionalizmus elvetésével és a habermasi fogalom, az „alkotmánypatriotizmus" bevezetésével ért véget, amely a nacionalizmus egyetlen elfogadható megjelenési formáját jelentette, gyakorlatilag elvetve ezzel magát a nacionalizmust.

1993-ban a washingtoni Holokauszt Múzeum megnyitása, valamint Steven Spielberg Schindler listája című filmje további „emlékezési boomot" váltott ki. Az évszám talán a holokauszt univerzalizálódásának a beteljesülését jelöli, melyet Daniel Levy és Natan Sznaider az „emlékezet globalizációjának" nevezett (Levy-Sznaider: Erinnerung im globalen Zeitalter: Der Holocaust. Frankfurt a. M., 2007). Spielberg megkezdte interjúarchívumának felállítását. A Visual History Archive, ami egy éve Magyarországon, a CEU-n is elérhető, a legnagyobb kortárs emlékezéseket összegyűjtő videoarchívum több mint 52 000 interjúval.

Néhány szó a kiállításról. György Péter az épület egyszerűségét, feltűnésmentességét találóan írta körül, a kiállítás felépítéséről - valószínűleg a rendelkezésre álló helyre való tekintettel - kevesebb szó esett. Pedig a Terror Házával való összehasonlításban a kiállítás koncepciója központi helyet foglal el. A Topographie des Terrors egy dolgozó, munkálkodó és munkára meghívó, ösztönző intézmény. Gondoljunk itt arra, hogy a történelmi tények puszta rekonstrukciója, megfogalmazása, kijelentése még nem történelem-feldolgozás és nem emlékezés. Knigge maga állítja a György Péter által is hivatkozott írásában, hogy az emlékezés generációs jelenség, mely el fog tűnni, mégpedig az utolsó kortárs, túlélő belátható időn belüli „eltűnésével". Ennek ismeretében és elfogadásában ismét a kosellecki „hogyan emlékezzünk" kérdése kerül a középpontba. A „Lernort" fókusza így már nem szembenézésre irányul, nem a tények megnevezésével kiváltott (ha kiváltott) érzelmek elérésének ígéretét kínálja, hanem kapcsot hoz létre a múlt, a jelen és a lehetséges jövő között. Mindamellett humanitárius munkát lát el, amikor programajánlatával képességeket fejleszt, újabb és újabb kérdések feltevését segíti elő és segítséget nyújt azok megválaszolásában, melyek újabb kérdések feltűnéséhez vezetnek. A Topographie des Terrors nem az áldozatokra emlékezik, nem az áldozatokra emlékeztet, nem az áldozati narratívákat erősíti. Ebben pedig lényegesen különbözik a berlini Mahnmaltól vagy a volt koncentrációs- és haláltáborok koncepciójától.

Az emlékezetnek tudásra van szüksége, az intézet a tudásanyaghoz való hozzáférést biztosítja. Célja egy reflexív történelemtudattal rendelkező, aktív polgárság (citoyenneté) megteremtése, mely nem bemagolja a demokratikus struktúrák lényegét, nem öklendezi vissza a konkrétumoktól mentes, kontextusból kiragadott történelmi anyagot, valamely absztrakt morálra hivatkozva. Ha ennek ismeretében és megértésével állítunk párhuzamot a Terror Házával, akkor sajnos az utóbbi eredményei a szánalmasságot súrolják.

A budapesti Terror Háza Múzeum a terrort, azaz a tetteket és a tetteseket időben behatárolja, az előzményekkel, azaz hogy hogyan vált lehetségessé a diktatúra, nem foglalkozik. A „kettős megszállás" alaptétele kifejezetten arra utal, hogy a tettesek mindig kívülről jöttek. Magyarország, a magyarok pedig elszenvedői voltak a kívülről érkező terrornak. Az áldozatisággal a vizionált nemzetet a terror keletkezésén kívülre helyezi, közösséget teremtve ezzel a múzeum látogatóival. A terror a kiállítás szerint Magyarország szuverenitásának elveszítésével kezdődött és a szuverenitás visszanyerésével ért véget. Kijelölt időszaka, a német megszállás kezdetét jelentő 1944. március 19-től 1991. június 19-ig, amikor az utolsó szovjet katona is elhagyta az ország területét. A látogató megtudja, hogy a német megszállásig Magyarországon példás demokrácia volt, legitim, szabadon választott kormánnyal, a körülmények ellenére működő sajtószabadsággal. A kontinensen dúl a háború, Magyarország pedig a jólét, a biztonság, a stabilitás szigete volt, melynek idilli hangulatát a német megszállás számolta fel. Az előállított érzés a makulátlanság, a bűntelenség, ártatlanság érzése, mely a mai látogató számára „értelmet adó" emlékezéssel közelebb hozza, hogy a veszteség nem volt hiába, a nemzet felemelkedése a makulátlanság biztos tudatában ismét lehetséges. „Sikerült felülemelkedni a terroron. Bezártuk egy házba, externalizáltuk, időben is behatároltuk." A Terror Háza áldozati narratívát, vádló emlékezést éltet (úgymint a „nemzeti összetartozás napja", a kettős állampolgárságról szóló törvény vagy a holokauszt tagadásának szankcionálása helyébe lépett új törvény). Magyarország, ami az emlékezetpolitikát illeti, ezzel nem a nyugat felé, nem Európa felé fordul és amellett, hogy kritizálni lehet a Terror Háza Múzeum koncepcióját, felmerül a kérdés, hogy eme intézkedésekkel, (emlékezet)politikával és intézményekkel milyen társadalomképe van az aktuális jogalkotónak, avagy hogy ez a társadalomvízió valóban összhangban van-e az európai kiegyezés gondolatával.

A tudás központjait akkor lehet felépíteni, kialakítani Magyarországon, ha a „negatív emlékezés" témája megvitatásra és elfogadásra kerül. Így nem osztom György Péter pesszimizmusát, hiszen lehetségesnek tartom azt, hogy társadalmi vitákon keresztül például a Terror Háza Múzeum koncepciója megváltozzon. Vitázni kell, szükség van a történészekre, a tudomány képviselőire, a nyilvánosságra. Meg kell vitatni, hogy mit akarunk csinálni a Terror Házából, hogy annak a következő generációk számára az áldozati narratívákon túl is legyen mondanivalója. A feldolgozásnak pontosan az a lényege, hogy nem ér véget. Az oly sokszor hangoztatott „egészséges nemzet" a jelenlegi sérelem őrzésével nem érhető el. Ez az „emlékezés" az ellentétek konzerválását, egy vélt és követelt „igazság" vádló kijelentését szolgálja. „A terror behatárolásra és bezárásra került. Kész. Merjünk áldozatok lenni. Semmi más dolgunk nincs a továbbiakban."