A többség diktatúrája

„A politikai szabadság elvesztéséhez elég annyi, hogy hagyjuk kicsúszni a kezünkből - és máris odavan." (A. de Tocqueville)

Minden agresszív politikai párt legnagyobb vágya a szavazók teljes egyetértése, és a parlamenti többség végeredményében csak silány pótszere ennek a hőn áhított egyetlen akaratnak. Előfordul azonban, hogy egy győztes párt teljes egyetértésnek tekinti a szavazatokból kirajzolódó többséget, és úgy viselkedik, mintha a leadott szavazatok egészével rendelkeznék, nem pedig túlnyomó többségével. Ezért értelmezheti úgy is választási győzelmét, hogy bármit megtehet, hiszen ő az osztatlannak és egyneműnek tételezett közakarat egyetlen képviselője. Hogy ez a szemlélet milyen veszélyes a demokráciára, arra már Alexis de Tocqueville is felhívta a figyelmet Az amerikai demokrácia c. művének híres fejezetében (A többség diktatúrája, I. kötet, 2. könyv, 7. fejezet).

Bár Tocqueville nem veti el a népfelség elvét, nagyon is szkeptikus a többség túlhatalmával, de mondhatnám úgy is, a közakarat rousseau-i felfogásával szemben. „Aki nem hajlandó alávetni magát a közakaratnak - mondja Rousseau a Társadalmi szerződés I. könyvének 7. fejezetében -, azt a közösség erőnek erejével kényszeríti engedelmességre, más szóval arra, hogy szabad legyen." Tocqueville-tól azonban idegen ez a zsarnoki erőszak. Annál is inkább, mivel ő - Rousseau-val ellentétben - nem tartja eredendően jónak a közakaratot. Amely az ő szemében csak akkor elfogadható, ha nem áll ellentétben bizonyos egyetemes értékekkel és normákkal, mivel csakis ezek az egyetemes értékek és normák igazolhatják morálisan a honpolgár engedelmességét.

A Rousseau-t fenntartással olvasó fiatal Tocqueville Montesquieu tanítványa, aki szerint a demokráciát az különbözteti meg a diktatúrától, hogy ebben a társadalmi rendszerben „a hatalmat hatalom korlátozza", a hatalmi ágak elválasztásáról már nem is beszélve. Szó, ami szó, nem árt újra felidézni a mostani időkben ezt a passzust Az amerikai demokráciából. Elöljáróban csak annyit: a teljes Az amerikai demokrácia - a Gondolat Kiadónál közreadott 1983-as válogatás után - először 1993-ban jelent meg az Európa Könyvkiadónál. A könyv ezt a részt Nagy Géza ma már csaknem harmincéves fordításában közli. Remélem, nem sértem meg egykori tanárom emlékét, ha most újrafordítom az eredeti szöveget: „Mindig is gyűlöletesnek tartottam azt a gátlástalan szemléletet, amely szerint egy nép többsége bármit megengedhet magának kormányzás dolgában, ezzel szemben mindig is a többségi akaratot tekintettem minden hatalom kizárólagos forrásának. Lehet, hogy nem vagyok következetes?

Létezik a világon egy mindenkire egyformán érvényes törvény, amit nem ennek vagy annak a népnek a többsége dolgozott ki vagy fogadott el, hanem az egész emberiségnek a többsége. Ez a törvény: a méltányosság. Ami annyit jelent, hogy minden nép esetében a méltányosság jelöli ki, hogy a jogalkotásban hol is a határ. [...] Amikor tehát nem vagyok hajlandó egy igazságtalan törvény előtt fejet hajtani, korántsem kérdőjelezem meg a többség kormányzáshoz való jogát; mindössze arról van szó, hogy a népszuverenitás döntése ellen az emberiség szuverenitásához fellebbezek.

Egyesek attól az állítástól sem riadnak vissza, hogy egy nép - legalábbis a csak vele kapcsolatos törvényalkotási tárgyakban - soha nem lépheti át a méltányosság meg a józan ész határát, és hogy ilyenformán nem kell tartanunk a népet képviselő többség uralmától. De ez csak amolyan rabszolga-beszéd.

[...] Ha egyszer elfogadjuk, hogy a teljhatalommal felruházott egyén nagyon is visszaélhet ezzel a mindenhatósággal ellenfelével szemben, akkor miért is ne fogadnánk el ugyanezt a többség esetében? Talán bizony megváltozik az egyén jelleme azzal, hogy tagja lesz egy nagyobb közösségnek? Talán bizony türelmesebb lesz az akadályokkal szemben, ha egyszer erősebb? Kötve hiszem. Ha külön-külön egyik embertársamat se vagyok hajlandó teljhatalommal felruházni, miért adnék egyszerre többnek ilyen felhatalmazást? [...] Szilárd meggyőződésem, hogy mindig kell egy olyan társadalmi hatalom, amely felette áll az összes többinek; de az is, hogy végzetes a szabadságra nézve, ha ez a hatalom nem ütközik útjában semmi akadályba, és ha ezt a hatalmat semmi se inti önmérsékletre.

Én a teljhatalmat már önmagában is veszedelmes és rossz dolognak tartom, annál is inkább, mivel gyakorlása meghaladja az ember képességeit. Énszerintem kizárólag Isten lehet rizikó nélkül mindenható, mivel bölcsessége és méltányossága azonos mindenhatóságával. Mindebből az következik, hogy nincs a földön olyan tiszteletre méltó vagy olyan szent jogon gyakorolt hatalom, amelyet a magam részéről minden ellenőrzés és korlátozás nélkül hagynék uralkodni. Amikor tehát a szemem láttára ruházzák fel a hatalmat a mindenhatóság jogával és képességével - legyen az népuralom vagy királyság, demokrácia vagy arisztokrácia -, azt mondom, ez már diktatúra, és igyekszem olyan égtájra költözni, ahol más a törvény."

Látni való: Tocqueville szerint a despotizmus, vagyis a diktatúra nagyon is reális veszély a demokráciára nézve, mivel a népszuverenitás bármikor átfordulhat a többség diktatúrájába. (A diktatúra ellen a közakaratot tükröző törvény sem adhat védelmet, hiszen még a törvény is lehet elnyomó jellegű.) Tocqueville ezt a veszélyt úgy oldja fel, hogy a „népszuverenitás" fogalmát kiegészíti, illetve összekapcsolja az „emberiség szuverenitásának" némiképp transzcendens fogalmával (az utóbbi nagyjából megfelel az „emberi jogok" modern koncepciójának). A többség azért erőszakolhatja akaratát olyan könnyen az egész társadalomra, mert a demokráciában élő ember sokkal erősebben és sokkal szenvedélyesebben vonzódik az egyenlőség lehető legtágabban értelmezett (és a jóléti igényeket is magában foglaló) eszményéhez, mint a szabadsághoz.

Bármennyire is igaz, hogy a demokráciának a szabadság és egyenlőség a két tartóoszlopa, e két fogalom Tocqueville-nál korántsem elválaszthatatlan egymástól. A kettő nem okvetlenül feltételezi egymást, a szabadság is meg az egyenlőség is könnyen ellehet a másik nélkül, már csak azért is, mivel a szabadság előnyei sokkal közvetettebbek és sokkal nehezebben érzékelhetők, mint az egyenlőség nyilvánvalóbb, kézzelfoghatóbb, materiális előnyei. Nem csoda, hogy a demokráciában élő ember viszonylag könnyen beletörődik a szabadság hiányába, feltéve, hogy a politikai rendszer formálisan tiszteletben tartja a honpolgárok egyenlőségét. Ahogyan Alexis de Tocqueville mondja Az amerikai demokrácia 1840-ben közreadott II. kötetében a franciákról (de nyilván más történelmi korokra és más népekre is érvényesen): „Ha egyszer nem valósulhat meg a szabadságban, akkor az emberek az egyenlőség eszményét a diktatúrában fogják keresni".