Hová tűntek a tájékozott jegyzetírók?

VISSZHANG - LIV. évfolyam 28. szám, 2010. július 16.

Ha van kortárs táncos fivérem, és még Tánciskola címmel is írtam regényt, azért még nem szakérthetem a magyar táncszcénát. Remélem, Grecsóéknál orvos nincs a családban, mert Krisztián - ezen az alapon - még epekő eltüntetésére is vállalkozna. Hová tűntek a táncosok? című tévéjegyzetében (ÉS, 2010/27., júl. 9.) a kitűnő író-szerkesztő megállapítja, hogy még a haladó szellemű, profi néptáncegyüttesek sem használják a kortárs balett színpadi formáit, valamint dramaturgiai, látványtechnikai megoldásait. Aztán - még mindig néptáncról szólva - így folytatja: „A legjobb csapatok is csak keresik magukat, a lehetőségeket, botladoznak a popularitás és a hagyomány között, tévelyegnek a zenés színház és a balett között félúton. Beszélni meg nem beszél egymással senki."

Ahhoz, hogy néptánc és kortárs tánc között meginduljon a történelmi párbeszéd, elegendő, ha Kovács Gerzson Péter szóba áll önmagával. KGP ugyanis nemcsak alapképzettsége okán vérnéptáncos (egyrészről), hanem legfrissebb, kőkortárs koreográfiáiban is folklórelemeket variál, kicsavar, átértelmez és stilizál (másrészről). Ha már látványtechnika, az isten mentse meg a haladó szellemű, profi néptáncegyütteseket attól, hogy a kortárs balett megoldásait használják, a kortárs balett ugyanis a kortárs tánccal nem azonos stíluskategória, és noch dazu momentán látványtechnikailag eléggé kullog a haladó szellemű néptánc mögött. Nem kevéssé éppen azért, mert említett KGP magasan jegyzett látványtervező is, ő munkálkodott például (koreográfusként is) a Magyar Állami Népi Együttes Labirintusának vizuális összhatásán. (Amely előadásnál kortársabb szemléletű kortárs mű már nem is kell - ezt még nem egy Trafó-lakó alternatív ínyenc is elismeri.)

Párbeszéd és termékeny kapcsolat megléte vagy hiánya mentén továbbhaladva meg kell említenem, hogy Horváth Csaba, a Forte Társulat vezetője is néptáncosként kezdte. A bödöncsizmából kiszökellve, ő már - egyebek mellett - Beckettet rendez „fizikai színházban", de nem tagadja meg a gyökereit sem, ahogyan az látható is a Zsótér Sándor rendezte „alteros" Chicago táncjeleneteiben. Néptáncos barátaink közül tehát többen nem eltűnőben, hanem inkább átalakulóban vannak, éppen progresszív, innovatív utakat keresgélnek, igyekezve megelőzni korukat. Juhász Zsolt, a Duna Művészegyüttes és a Duna Táncműhely vezetője kifejezetten kortárs szemléletű, néptánc alapú kísérleti előadásokat készít, és nemhogy megelőzi a korát, de talán még a jövőbe is lát: már 2005-ben Szőcs Géza lírája ihlette koreográfiával rukkolt ki, Vendégszerető címmel.

Örülök, hogy Grecsó Krisztián - nyilván jó szándékkel - népszerűsíteni akarja a táncot, különösen egyetértek vele, amikor a folklór megújítása mellett tör lándzsát, de jegyzetében jó néhány, szakértelem és tájékozottság hiányára utaló, „döbbenetes" hülyeséget leír. Szerinte „a színpadi folklór döbbenetes zártsága" miatt nincs igény manapság táncra, pedig a folklór lehetne a legnyitottabb kultúra, egy folyton változó, aktív összművészet, amelyben „az adatközlők páratlan jelenléte összetettebbé, izgalmasabbá teszi az alkotói és befogadói folyamatot..." Hát, az a szomorú helyzet, hogy adatközlők szinte már nincsenek is, jó hír viszont, hogy él és dolgozik a magyarkanizsai születésű Nagy József, akinek életműve világszerte demonstrálja kortárs művészetek és folklór kölcsönös egymásra találását - amit most Grecsó spanyolviaszt feltalálva szorgalmaz.

Azt viszont jól látja a jegyzetíró, hogy vannak popularitás és hagyomány között tévelyegő koreográfusok és együttesek. Ehhez csak annyit fűzök hozzá, hogy nem ritka jelenség a szépirodalom és a műbírálat között botladozó betűvető sem. De a táncosok legalább ritkán írnak irodalomkritikát.

(A szerző a tánckritika.hu munkatársa)

A szerző további cikkei

LX. évfolyam, 3. szám, 2016. január 22.
Élet és Irodalom 2024