Brazília felé cigányúton

Örülök, hogy az Élet és Irodalomban érdemben elkezdődött az elméleti feldolgozása annak a problémának, amely ma a magyar társadalom egyik rákfenéje. (Ladányi János-Szelényi Iván: A társadalmak etnoszociális rétegződéséről, ÉS, 2010/21., május 28.) Szerintem teljesen újszerű, az eddig megkerült ellentmondásokat feltáró és magyarázó tanulmány kapott nagyobb nyilvánosságot. Amely nem a „cigányság felemelése" mellett „tör lándzsát" az unalomig hajtogatott, de semmilyen kötelezettséggel nem járó „emberséges" szlogenekkel, hanem próbálja a helyére rakni a problémát - a cigányok és a többségi társadalom megítélését.

Akik a cigányság fogalmát, eltéréseit a többségi társadalomtól, és problémáik megoldási lehetőségeit akarják meghatározni, elbizonytalanodnak, ha Szabolcsban találkoznak szőke cigányokkal is. Klasszifikációjukhoz nagyon helyesen a szociális helyzetet hívják segítségül, de azt gondolják, ezzel mindent megoldottak.

Ha jól értem, Ladányi János és Szelényi Iván felállított egy koordinációs rendszert, amelyen a cigányság helyzete (is) vizsgálható. Tudják azt is, hogy a megítélés nem annyira a megítélt etnikum sajátja, hanem éppen a megítélő társadalomé. Ennek alapján létrehoznak egy kontinuumot, amely arról szól, milyen csoportosítási (klasszifikációs, megítélési) módszerek vannak. És valóban logikus ezt úgy ábrázolni egy számegyenesen, hogy legelöl azok az elméletek szerepelnek, amelyek a születési meghatározottságban hisznek (melyeket az antropológiával, biológiával, genetikával írnak le), míg jobbra haladva az ezektől egyre függetlenebb klasszifikációk kapnak helyet, tehát legszélén az, amelyik mondjuk a cigányságot egyáltalán nem teszi függővé attól, mennyi cigány vér folyik valaki ereiben. Nagyon fontos azonban, hogy ebben a koordinációs rendszerben nem a romák, hanem éppen a többségi társadalom tagjai, a magukat nem romának tartó egyedek, csoportok helyezkednek el, akik meghatározzák, hogy kik a romák. Tehát a halmaz, amelynek tulajdonságairól van szó (hogy miként ítél), nem a cigányság, így ennek alapján nem lehet következtetést levonni a cigány egyed saját identitásának eltolódásáról sem ezen kontinuumok mentén a drasztikus politikai változások idején.

A dolgozatban a szerzők leírják, hogy „az etnikai klasszifikáció során az antropológiai, biológiai, genetikai tényezőknek csekélyebb a jelentőségük annál, mint ahogyan azt eddig gondoltuk, és ezt a klasszifikációs folyamatot döntően társadalmi mechanizmusok határozzák meg". Nem tudom, Ladányi és Szelényi hogyan gondolta eddig, de a magyarok nagy része már elég régóta nem gondolja, hogy valaki attól cigány, mert sötétebb a bőre, vagy mert a szülei cigányok voltak. Merthogy már jó ideje mondjuk, hogy valaki cigány életet él, még ha tudjuk is, hogy az illető ötödíziglen felmenői is magyar származásúak voltak. És lecigányozzuk az igénytelen vagy inkorrektnek tartott megoldásokat, a csiricsáré, csak a külsőségekre adó tarkaságot, a pontatlanságot és azt az értékrendet, amelyik nem a munkából szerzett jövedelemnek ad primátust stb. És ehhez a születési meghatározottságnak vajmi kevés köze van. Innentől viszont nem értem, hogy Ladányi és Szelényi kontinuumaikban miért használják az etnikum és a születési adottságokat ugyanarra a jellemzőre.

Nagyon érdekesnek és vitára ingerlőnek tartom a szerzőpáros megállapítását arról is, hogy a magyarországi cigányság helyzete inkább a dél-afrikai feketékre, mint a brazíliai feketékére hasonlít. Nem a szegregációt illetően, mert ez még nem derült ki, hanem a megítélést illetően. Mint írják, Brazíliában az a fekete, aki szegény. A szellemes és találó megállapítás egyre inkább érvényes hazánkban is: nem az a cigány, akinek fekete a haja, hanem az, aki többszörösen hátrányos helyzetű, elesett, szegény, és ennek megfelelően - vagy más okból - cigány életmódot folytat, cigány etikai normákat követ. Még akkor is, ha szőke az illető. Megérkeztünk.