Újraolvasni!

VISSZHANG - LIV. évfolyam 22. szám, 2010. június 4.

Boros János cikke (Újra elindulni, ÉS, 2010/18., máj. 7.) süket fülekre talált, és rosszindulatú válaszokat kapott, holott csak azt foglalja össze filozófián edzett értelmiségi nyelven, elvszerűen, mindazonáltal egyenesen és nyíltan, amit az országban mindenütt látni és hallani: hogy a Magyar Köztársasággal valami nagyon, de nagyon nincs rendben, hogy Magyarországon a démosz nem hisz a demokráciában; megveti a hivatásos politikusokat és ezáltal az ő tevékenységükkel azonosított politikát is, avagy némely személyeket és irányzatokat istenít; az országát abban az értelemben nem érzi magáénak, hogy a kisujját is megmozdítaná a közügyek érdekében, avagy, kompenzációképp, borgőzös és nevetségesen anakronisztikus eszmékért, lejáratott eszményekért rajong. Letargiába süppedt vagy begerjedt embereket látni az utcán, nyomort és luxust, csak többé-kevésbé elégedett adófizető polgárokat nem. Közben a politológusok meg a hasonló szakértők arról morfondíroznak, hogy hogyan helyezkedhetnek, hogyan fúrhatják és szorongathatják egymást tovább a pártok és vezéreik, melyik hogyan sasszézhat és kergetheti kutyaszorítóba a másikat, ki miként bukik vagy nyer, és ez milyen újabb politikai játszmákat indít el. Magyarországon a politika fogalma olyannyira banalizálódott (és bananizálódott, ahogy Boros János írja, meg még balkanizálódott is, fűzném hozzá), magyarán, besározódott, hogy a démosz csak megvető és undorodó hitetlenséggel, cinikusan vagy szarkasztikusan tud viszonyulni hozzá, ebből már a pesti humorra sem igen telik. Ezért számomra örvendetes hír volt, amikor Boros János írásában azt olvastam, hogy ez igazából nem köztársaság és nem demokrácia, hogy e formák megalkotása, alkotmányos és gyakorlati létrehozása még várna ránk s várat magára - ugyanis ez azt jelenti, hogy még nincs (nem lenne) minden veszve, és csak a magyar föld vakondjaiként látjuk és érezzük úgy, hogy egy élhetőbb, igazságosabb társadalom álmának leáldozott. Amit itthon nem látunk, mert eltakarja a politikai szmog, az attól még eszmei és életformájában is létezik, és ha nem látunk túl államunk határain, akkor provinciálisak vagyunk, és provinciális apátiába süppedünk, vagy kocsmai szintű hagymázas álmokba menekülünk. Boros János újrakezdést, újraindulást javasol, új társadalmi szerződést, a huszonegy éve tartó tévedések és balfogások, bűnözések sorozatának lezárását, a csőd belátását és egy új lendületvételt, az eddigi hamis politikai leosztások lesöprését az asztalról; azt javasolja, hogy a mindannyiunk által jól ismert és buzgón gyakorolt „panaszkultúrából" vonjuk le végre a következtetéseket, és próbáljunk meg tenni valami mást, találjuk meg újra azt, ami a politikának visszaadja a hitelét, ami értelmesnek érzett közüggyé teszi ezt a nélkülözhetetlen tevékenységet és gondolkodásformát. Ehhez szerinte radikális változásra, változtatásra van szükség, elsősorban a közösségi érzés meglelésére, a magyar mentalitás, a közgondolkodás teljes megváltozására, paradigmaváltásra tehát, ami a közügyeket illeti. Egyszóval politikánk morális megalapozására. Minimális erkölcsi konszenzusra és annak betartására felszólító igényre, igényességre. De hát ezt suttogja, kiabálja, duruzsolja, ordítja az utca népe is! Ettől kódul! Ezért nem fogadja el azt, amit itt demokráciának titulálnak, ezért lázadozik vagy hódol be a bandáknak. Ezért nem érzi magát felelős állampolgárnak az emberek nagy része, hanem kizsigereltnek, kijátszottnak vagy ügyeskedőnek, és nincsenek erkölcsi skrupulusai. Ezen a morális-politikai (és gazdasági) csődön nem segít, ha továbbra is az elmúlt években megszokott módon, az etikát a politikáról leválasztva, a már beidegződött politizáns gerjedelmekkel gondolkodunk. Ha nem tudunk elképzelni más közéletet, egyáltalán más életet, mint ami, sajnos, lett itt nekünk, akkor tovább dagasztjuk és fröcsögtetjük a sarat. Egészen képtelenül hangzik ma Magyarországon, hogy tényleges egyenjogúság, igazságosság, individuális és közös kreativitás, nyitottság és a szabadságba vetett hit nélkül nincs demokrácia. Persze hogy egészen képtelenül hangzik a „morális egyetemességre" épülő demokratikus államrend eszménye! Hogy ez nálunk képtelenségnek látszik és hangzik, épp az az abszurdum. Így nem lehet jól élni semmilyen értelemben, értelmünk sérül belé, és elvész „a moralitás lehetősége" is. S ha titokban szinte mindenki úgy érzi vagy gondolja, hogy elég legyen az undorító politikai torzsalkodásokból, s hogy új alapokra kellene fektetni a jövőt, akkor miért ne lehetne erről - egy leendő új alkotmányról - nyilvánosan gondolkodni? Ha ez irreális opciónak tűnik, akkor marad a velejéig hamis, alantas érdekek vezérelte pártpolitizálás katyvasz színrealitása, a magyar kátyú. Miért kell belegebednünk a pártpolitikába? Nem kellene közhírré tenni, hogy a politika nem egyenlő a pártok és köreik dühödt huzakodásával meg a politológusi szájöblögetéssel? Hogy országunk más és több mint a „választási térkép" és annak untig való elemezgetése? Hogy demokrácia akkor van, ha minden egyes ember elméjében és lelkében megnyílik az erre való késztetés, igény, készség és akarat? Kérdezzük csak meg, de a szokásosnál őszintébben, játszmán kívül, magun­kat és egymást, hogy nem kéne-e tényleg újrakezdeni.

A szerző további cikkei

LXVI. évfolyam, 46. szám, 2022. november 18.
LXVI. évfolyam, 41. szám, 2022. október 14.
LXVI. évfolyam, 32. szám, 2022. augusztus 12.
Élet és Irodalom 2023