Ökopolitika Magyarországon

Seres Lászlónak az LMP-jelenséggel szembeni ellenérzéseit megfogalmazó írása összegyűjti a gyakran ismétlődő kifogások nagy részét, ezért mindenképpen érdemes rá válaszolni. (Az LMP nem cool, ÉS, 2010/19., máj 14.)

A szerző úgy véli, az LMP kérdésfelvetéseinek köze sincs a „valódi" problémákhoz, helyettük „adócsökkentésre és adóegyszerűsítésre, a szociális állam... eddigi formájának lebontására... a teljesítmény jutalmazására" van szükség. Pedig addig nem beszélhetünk versenyről, amíg az otthonról hozott jövedelmi egyenlőtlenségek, a javakhoz való hozzáférés óriási különbségei és a mindezeket növelő iskolarendszer eleve esélytelenek tömegeit „képezi", bővítetten újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, lezárja a mobilitási csatornákat. Seres tévedése az SZDSZ egyik legkomolyabb tévedése is volt. Nem lehet azt mondani, hogy absztrakt jogegyenlőségedet körömszakadtáig védem, mint cigánynak, ugyanakkor a „piaci" megoldások híveként elengedem a kezed, mint „versenyben lemaradó" szegény embernek. A versenyből a magyar népesség jelentős része eleve ki van zárva.

Az a megdöbbentő meggyőződés, hogy például egész régiók kilátástalan leszakadása nem tartozik Magyarország valódi problémái közé, mély gyökeret vert a „piacpárti" politikai közbeszédben. Kovács Zoltán például azt írta a választás előtt, hogy: „húsz évvel a rendszerváltás után - amikor mégiscsak a szocializmus bukásáról volt szó - választást lehet nyerni szocialista jelszavakkal". Mindenki az elesettek felemelkedéséről beszél, noha „így, első látásra, talán nincs is annyi elesett, ahányan most választások előtt hirtelen föl akarják emelni őket - képileg: a lakosság fele fekszik, a másik fele emelgeti".) (Kovács Zoltán: Szocialista típusú találkozások, 2010/14., ápr. 9.). A „szocialisztikus" jelző ebben az új értelmében azokra értendő, akik úgy vélik, hogy elesettek akadnak, és velük foglalkozni dolga a magyar politikának, de hadd védjem meg a Fideszt, az MSZP-t és a Jobbikot (amelyik megfelelő bőrszínű, vallású, meggyőződésű stb. elesettekkel tán kíván valamelyest foglalkozni, míg mások kiszolgáltatottságát még tovább fokozná), ez velük szemben közönséges rágalom. Aki nem hiszi, az a fő vádlott, a Fidesz vonatkozásában nézzen utána például Hoffmann Rózsa államtitkár az iskolai szegregációhoz intézett ódáinak. Persze, ő is a teljesítményre hivatkozik, a gyengébb maradjon csak le. Ha a Jobbik északkelet-magyarországi népszerűségére gondolunk, akkor be kell látnunk, hogy talán mégis van valami köze a valósághoz az LMP egyenlősítő-emancipáló, balos elképzeléseinek, vidékpolitikájának, a képzetlen munkaerőt felszívó „zöld munkahelyteremtésnek".

A „szocialisztikus" jelző azonnal diszk­valifikál. El sem kell mondani, mi a probléma az LMP elképzeléseivel: az, hogy az egyedül üdvözítő kapitalista társadalmi berendezkedéstől eltérnek. Ezért írhatták ennek a beszédmódnak a legismertebb magyar képviselőjéről, hogy: „Bokrosnak minden föllépése... azt sugallja, hogy ő pontosan tisztában van a tökéletes megoldással, s amit javasol, az... hibátlanul fog működni... Ő már tudja, hogy a munkaerőpiac milyen igényeket támaszt a felsőoktatás iránt, ezt csak a felsőoktatásban dolgozók és tanulók nem tudják. Helyesebb ezért a bokrosi álláspontot politikai fundamentalizmusként leírni..." (http://www.kommentar.info.hu/balazs_zoltan_a_fidesz_a_jobbik_az_lmp_es_bokros_lajos.pdf). Ennek a nyelvhasználatnak a nyomait nem nehéz Seres írásában sem kimutatni. „A környezetvédelmi megfontolások mögött tudatos antikapitalista, ipar-termelés-jólét és fogyasztásellenes agenda rejtőzik", írja. Per analogiam: proletár éberséggel lelepleztük a reakció szüntelenül folyó népellenes aknamunkáját. A politikai fundamentalizmus úgy gondolja, hogy az értetlen népet le kell váltanunk az igazság, az ősi és megkérdőjelezhetetlen erkölcs vagy az ész nevében. Innen nézve a demokrácia nem egyként mérlegelendő részérdekek összehangolása, hanem az egyetlen igazság győzelmének állandó elodázása. Ez a beszédmód is olyasvalami, aminek az ökopolitika alternatívája lehet. Seres szerint az ökopolitika korlátozza a szabadságot, „az ökoszféra nem szereti", ha azt fogyasztunk, és úgy szerezzük be, ahogy nekünk jólesik, lényege tehát „a környezet bármi áron való megőrzése". Tág értelemben vett környezetünk azonban nem önkiteljesítő szabadságunk akadálya, hanem közege, „világa". Ehhez a világhoz nem kizárólag a természeti, hanem a kulturális és a társadalmi környezet is hozzátartozik, politikai közösségünk is. A két szabadságfelfogás különbsége az oka, hogy Seres szerint az LMP-t „az individualizmus gyűlölete" jellemezné. A jog uralma is csak akkor képzelhető el, ha a szabályok nem külsődlegesek individuális vágyainkhoz képest, hanem együttlétünk termékei és szabályozói. Ezért az ökopolitika nem ismer olyan abszolút igazságot, ami felülírhatná a politikai közösség döntéseinek érvényességét, ha valóban az, aminek mondja magát, akkor „ab ovo nem lehet doktriner". Az LMP nem akar agresszív, fundamentalista zöldpolitikát folytatni, miközben a fogyasztói kapitalizmus bizonyos vonásaival szemben valóban életforma-alternatívákat javasol. Ez a válasz arra a kérdésre is, „miért fontosabb egy növény védelme az ország védelménél". Nincs ilyen szembeállítás. A bánáti bazsarózsa a mi természeti környezetünk része, a biodiverzitás, a természeti környezetünkben megőrzött sokféleség a mi világunkat óvja. Az „ökomáz", amivel a program „le van öntve", nem minden egyéb problémától elszigetelt, növényvédő fundamentalizmus, hanem általános politikai szemlélet.

A cikk bizalmatlan az LMP demokratikus elköteleződését illetően is, többek közt azért, mert „az OVB-ben... Kubatov-ügyben a Fidesz mellé állt". Holott csak arról van szó, hogy álláspontjuk szerint nem az OVB-nek, hanem - a tisztázatlan tényállás miatt - az ügyészségnek kellett volna eljárnia. Ez éppen a Seres által is követelt joguralom, a hatáskörök és eljárási szabályok tiszteletben tartása melletti elköteleződés.

Seres rossz néven veszi, hogy a visszaléptetést a párt általában is elutasította, nem csak az adott helyzetben, a két forduló közt. „Mintha a második forduló csak arra lenne jó, hogy a pártok ölbe tett kézzel várjanak". Pedig nemcsak a többi párt tárgyalóihoz lehet beszélni, hanem az állampolgárok közösségéhez is. Viszont megfosztani a „realitásokra" hivatkozva a polgárokat a választás lehetőségétől, becsapni azokat, akik egy önálló pártra szavaztak és nem a szocialisták segédcsapatára, helytelen. A párt híve a képviseleti és a közvetlen demokratikus döntéshozatali formák összehangolásának a különböző döntéshozatali szinteken. Hogy nézne ki, ha egy a bázisdemokrácia részleges érvényét hirdető párt alkudozni kezdene választói feje felett?

Általában is azt gondolom, hogy az ökopolitika fentebb jellemzett közösségfelfogása alkalmas lehet arra, hogy oldjon rögzült identitáspolitikai szembenállásokat. Sokak szerint elfogadhatatlan „politikai entitásként" kezelni a határon túli magyarságot. A határokon túli magyarok ugyan nem részei a politikai nemzetnek, ez azonban nem azt jelenti, hogy a kulturális nemzet tagjainak irányában ne volnának politikai kötelezettségeink, ne szabadna, sőt ne kellene lennie politikai elképzeléseinknek. Egészen bizonyos, hogy komoly és súlyos kultúrpolitikai feladataink vannak irányukban például, segítenünk kell politikai érdekvédelmüket, a kisebbségi jogaik elleni támadásokkal szembeni harcaikat, szerintem autonómiatörekvéseiket is, ugyan mitől volna ez az ördögtől való? Gondoljunk csak Jászi Oszkár nemzetiségi elképzeléseire, aki Trianonig a Magyarországon élő nemzetiségek széles körű autonómiájának volt híve, aztán a kocka fordultával az új helyzetben is következetesen megmaradt kisebbségvédő elgondolásainál. A szimbolikus kohézió igényei iránti kölcsönös türelem mellett kívánok szólni, ami csak megerősítheti a szomszédaink és közöttünk lévő „tejtestvériséget".

Az egyházak „politizálásának" kérdése is ilyen, vagyis az, hogy micsoda a vallásgyakorlat általában, magánpasszió vagy a társadalmi kohézió szövetének része, hogy a zsidó-keresztény kulturális erkölcsi tradíció a közjóról folytatott erkölcsi vitáink egyik bázisa‑e vagy a nem hívők számára csak történeti múzeum. Szerintem az egyházak is részei a közös jóról folytatott közös gondolkodásnak, a politikának. Az, ha a trón és az oltár szövetségére súlyos és indokolt ellenszenvvel tekintünk (és sajnos a KDNP-től az ilyen elgondolások nem idegenek), nem indokolja azt a doktriner liberális álláspontot, hogy a hitéletet csak és kizárólag szabadon űzhető szabadidős magántevékenységként szabad elgondolni.

Végül pedig, de nem utolsósorban: az LMP vidékprogramja, szakpolitikai jelentősége mellett, kísérlet egy baloldali és a tradicionális életformákat védő, konzervatív programelemeket egybeépítő szintézisre. Ezt az elképzelést lehet akár Németh László „Kert-Magyarország"-víziójának, minőségszocialista elképzeléseinek aktualizálásaként is olvasni. Az elgondolás megkísérli reintegrálni a magyar progresszió hagyománytudatába a népi mozgalom legjava gondolatait.

Az ökopolitika specifikusan magyar lehetőségének azt látom, hogy képes lehet megteremteni magyar gondolat, szabad gondolat és szociális gondolat egységét, ahogy a magyar progresszió talán legnagyobb történésze, Litván György megálmodta.