Számok

Hahner Péter - négy kötetet átfogó recenziójában - fölállítja a XX. század magyar mérlegét: „Az összkép katasztrofális. Több mint félmillió magyar halott az első világháború végén, (...) majd rövid fellélegzés után újra félmillió ember meggyilkolása származása miatt, 350 000 meggyilkolása a csatatereken, 20-30 000 ember halála a lebombázott épületek alatt, több mint 600 000 hadifogoly a szovjet táborokban." (Szomorú félszázad, 2010/17., ápr. 30.)

A szerző „nagyvonalúsága" sérelmezhető. Hiszen a holokauszt magyar áldozatainak száma - a minimálszámítások szerint is - ötszázötvenezer fő, akik „egyébként" maguk nem gyilkoltak, valamint civilek voltak. Ezzel szemben a két világháború csataterein meggyilkoltak katonák, akiknek funkciójuk a gyilkolás volt. Rájuk tehát inkább illene az „elesettek" kifejezés. Az szintén fura, hogy a II. világháború háromszázötvenezres összmennyiségű magyar frontáldozatát nem kerekíti le ötvenezerrel, mint teszi az ötszázötvenezer magyar zsidó mártír esetében. A bombázások következtében elpusztult - zömükben polgári - személyek végsorsa meg kétségtelenül szörnyű, azonban tragédiájuk nem teljesedik be, ha előzőleg a magyar légierő nem bombáz más országokban. A hatszázezer magyar hadifogolyból - akik a szovjet táborokban szenvedtek - pedig legalább ötszázezer fő hazajött. Idetartozóan megemlítendő továbbá, hogy e több százezer baka (tisztjeivel) nem kerül szovjet hadifogságba, ha korábban a Magyar Királyság nem indít háborút a Szovjetunió ellen. Amely birodalom - különben - egyáltalán nem provokálta Magyarországot, sőt... (tudniillik fölajánlotta, hogy a világháború után is érvényesnek ismeri el a második bécsi döntést, s ezáltal Észak-Erdély 1940. évi visszacsatolását hazánknak).