A kincsképző magyar

Busznyák Imre „mérnöki" pontossággal rajzolt fel egy rendszert, amely a munka és a tőke együttműködését hivatott garantálni szó szerint egy (egyetlen) személyben. (A támogatási rendszer hibái, ÉS, 2010/14., ápr. 9.) Úgy ötven éve talált ki hasonlót Liska Tibor közgazdász, aki elméletében minden megszületett egyénhez virtuális tőkét rendelt hozzá, amely az időben annak függvényében változott, hogy az illető mennyi hasznot hajtott a társadalomnak. A szépemlékű „ökonosztáz" azonban soha olyat le nem írt volna, hogy „a kapitalizmus abból az egyszerű tényből következett, hogy az ember képessé vált tartósan többet megtermelni, mint ami az önfenntartásához szükséges". Merthogy ugyanez jellemezte a feudalizmust, sőt már a rabszolgatartó társadalmat is. És az sem igaz, „hogy minden termelés kapitalista, amely a termelési kockázatot felhalmozással ellensúlyozza", hiszen az előbb említett termelési rendszerekben ugyancsak volt raktározás, sőt a szocializmusban pedig főleg erre termeltek.

Mindazonáltal Busznyák Imre elképzeléseiből figyelemre méltónak tartom azt a gondolatot, hogy miképpen lehetne az elfekvő, ún. holt tőkét megeleveníteni. Mert én is látom napjaink Magyarországán, hogy a tehetősebb rétegek - tartva a vállalkozásokkal járó kockázatoktól, a kiszámíthatatlan és gyakran ellentmondásosan változó adószabályozástól, a magas minimálbértől és a könyörtelen munkaügyi ellenőrzésektől, a műtyúkszemgyártó baleseti, tűzvédelmi és ÁNTSZ-előírásoktól - inkább lemondanak az esetleges magasabb hozamokról, de nem lépnek be befektetőként a termelési folyamatba. Magyarul: termelési eszköz helyett festményeket, műtárgyakat, üres telkeket, aranyrudakat, valutát vásárolnak és tartanak. Tőkehiányos országunkban ez nagy csapás, logikus tehát, hogy megértsük és megváltoztassuk a tehetős rétegek hozzáállását.

Látni kell azonban, hogy a kincsképző eszközök mindig konkrétak, amelyeknek használati értékük van, és ennek megfelelően értékük is, amely - természetesen a kereslet és kínálat függvényében - időben, helyben változik. Még a pénz értéke (kamata) is - merthogy sokan abban tartják megtakarításaikat. A kincs (deposit) akkor mozdul meg és jön ki a bankból a részvénypiacra, vállalati kötvénybe vagy konkrét működőtőke-befektetésbe, ha a betéti kamatok túl alacsonyak a piacon elérhető profitrátához képest. Ennek figyelése, megítélése és változtatása a jegybank feladata, amely az alapkamat változtatásával tud rá hatni.

Vegyünk egy mindannyiunk által érthető példát! Valaki (nevezzük A-nak) ingatlanba fektette a pénzét, és 2008-ban vett egy kétszobás lakást tízmillió forintért. Úgy gondolkodott, hogy egy immobil, de megbízható kincset képzett magának, amely értékéből nem szokott veszíteni, merthogy a lakásárak az elmúlt évtizedekben mindig is felfele mozogtak. Ráadásul még azon is nyer, hogy beköltözik, és így megspórolja az eddig költségként felmerülő, másnak kifizetett lakbért (havi ötvenezer forintot). Társa, (B), akinek ugyanennyi pénze volt a bankban, másként gondolkodott. Évi tíz százalékra lekötötte betétjét, amely így évente egymillió forintot kamatozott, amelyből kifizette a tizenkét havi lakbért (hatszázezer Ft), és maradt még négyszázezer forintja. A nyereséget az alaptőkéhez csapva ma már egy háromszobás lakást tud venni belőle, merthogy közben az ingatlanárak is estek. Ugyanabból indult tehát ki B is, mint A, csak most egy szobával többje van. Azt lehet mondani, A bukott azon, hogy spájzolt, a piacról igyekezett kivonni a tőkéjét, nem vállalt kockázatot. Büntetni ezért plusz adóval nem kell A-t, így is elég rosszul járt.

Más kérdés azonban, hogy a holt tőkébe fektető egyedek nemigen számolnak utána. Elterjedt például az is, hogy „a legjobb a saját ház", vagy hogy inkább részletet fizessek, mint lakbért, mert azt magamnak fizetem. Azt sem veszik számításba, hogy az elvesztett hozam tulajdonképpen veszteség. Mert nincsen közgazdasági kultúránk, azt se tudjuk, mi jó nekünk. Nemcsak össztársadalmi szinten, de egyénileg sem. Ezen valóban segíthetne a vagyonadó.