A valódi Lipótról

VISSZHANG - LIV. évfolyam 17. szám, 2010. április 30.

Kozák Gyula cikkét - Újra (még mindig) a Lipótról, ÉS, 2010/12., márc. 26. - egészítem ki. Az írás (amelyről a szerző hangsúlyozza, hogy alapja prof. dr. Szabó Máté ombudsman igen megbízható utóvizsgálati jelentése), miközben élesen bírálja a Lipót (OPNI) megszüntetését, (különösen a módot) és a két levezérlő politikust (Molnár Lajost és Horváth Ágnest), markánsan értékeli, hogy az intézet munkája miként felelt meg két profiljának, a neurológiainak és a pszichiátriainak. Az utóbbi vonatkozásában szólalok meg, kiválasztott és idézett szöveghelyekhez kötve.

(„Az OPNI [Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet]... a magyar pszichiátria legfőbb műhelye", „egy helyre koncentrált minőségi ellátás", működteti „az évszázados tapasztalatokkal rendelkező, az intézethez ragaszkodó szakorvosi és szakápolói gárda".)

Engem harminc évig kezelt e pszichiátria, legalább 19 alkalommal osztályos benn fekvőként, később pedig ugyanezen gyógyítási terület andragógiai jellegű pszichoterápiát (mentálpedagógia) autonóm módon végző kórházi munkatársa voltam - tizenöt éven át. Jelen megállapításaim - az irodalom mellett - az ekként szerzett és szakmásított páciensi élményeimre, s metodikai tekintetben feldolgozott praxistapasztalataimra épülnek. Mestereim és legproduktívabb orvosaim a hivatásukban komoly tekintélynek örvendett dr. Veér András (az OPNI utolsó előtti és egyben korszakos főigazgatója) és dr. Avar Pál. Új szakmámat támogatta dr. Buda Béla, dr. Holzberger Mária és dr. Funk Sándor. A jelentés idézett tételét mind az intézet volt ápoltjaként, mind mentálpedagógusaként (1993-2006) megerősítem. Ellenben jelzem, hogy végig igen jellemzőnek érzékeltem a magas színvonalú műhelystudírozás és a tényleges terápia, rehabilitáció, illetve gondozás közötti mély szakadékot. Erről részletesebben: esszém, illetve velem készült interjú - Kritika, 2010/1. és 2010/3.

(A Lipóton „tekintélyes, betegek ezreinek bizalmát élvező orvosok" munkálkodtak, fölszámolását követően „naponta több tucat beteg téblábolt az őrzött terület kapuja előtt, keresvén megszokott orvosát".) A forráskritikai megközelítést hiányolom. Egyfelől, mit ér az a bizalom, amely a betegben a fölötte paternalista hatalommal bíró orvos iránt a kognitív disszonancia, illetve az „azonosulás a támadóval" lélektani jelenségek összefüggésében alakul ki, másfelől mit bizonyít, hogy a teljes ellátatlanságtól rettegő beteg változatlanul „ragaszkodik" az őt alattvalói létben rögzítő kezeléshez-ápoláshoz.

(A „társadalmi egyenlőtlenségek következtében a jómódú betegek vagy megtartották korábbi orvosukkal a kapcsolatot, privát betegként, vagy a bizalmukat élvező orvos irányította [úgyszintén magánrendelőbe] olyan kollégához, akiben ő maga is megbízik.") Eufemizmus, takarja az adott pszichiáter korruptságát. Ebben azért nem Molnár vagy Horváth a bűnös! - egyébként pedig a magánrendelés és a közgyógyítás összecsúszása régebbi keletű és általánosabb...

(„Szabó Máté alapos ember. [...] Minden érintettet meghallgatott.") Dacára, hogy sorsutam rendkívül bő forrásanyagot „szolgáltat", valamint, hogy szerénységem, a történelemtanár pácienst váltó mentálpedagógus kolléga nem csekély metodikai-tudományos és szakpublicisztikai tevékenységgel legitimálta magát (ebben három könyv is), engem Szabó Máté munkatársai közül senki, de a hivatkozott cikk szerzője, Kozák Gyula se keresett meg...

Sok mindent jegyezhetnék még (az OPNI „túldicsérésének" objektív-szubjektív okai, tárgyi pontatlanságok stb.), de a lényeg tekintetében ennyi elég.

A szerző további cikkei

LXII. évfolyam, 23. szám, 2018. június 8.
LX. évfolyam, 36. szám, 2016. szeptember 9.
LX. évfolyam, 34. szám, 2016. augusztus 26.
Élet és Irodalom 2021