Elemzők
VISSZHANG - LIV. évfolyam 12. szám, 2010. március 26.Bauer Tamásnak igaza van, amikor megállapítja, a tévében, rádióban hallható politikai elemzés a legtöbb esetben „nem több annak vizsgálatánál, hogy a különféle szófordulatok és akciók hogyan szolgálják a szavazatszerzést". (A megvető ember és az írástudók, ÉS, 2010/6., febr. 12.) Szerintem is ennél tovább kellene lépni, és meghatározni, az illető politikus, nyilatkozó vagy programot adó párt - ha hatalomra kerül, és beváltja szavait - melyik rétegnek jó, és melyiknek nem. A kormányzás, ahogyan a jövedelmek (és a hatalom) újraelosztása, nulla összegű játszma. Ha valakinek többet adnak, akkor valakinek kevesebbet kell adni. Lesznek nyertesek és vesztesek. Még akkor is, ha prosperitás esetén mindenkinek a reáljövedelme növekszik - akkor is lesznek, akik jól járnak, és lesznek, akik még jobban. Persze mindezeket nagyon nehéz kihámozni egy kortesbeszédből, hiszen az szándékosan nem szól a háttérbe szorítottakról. Jobbára csak a preferált réteget nevezi meg, hogy a támogatását megszerezze. Mindazonáltal a politikai elemző munkában az a kunszt, amikor egyes ígéretekről bebizonyítjuk, hogy megvalósíthatatlan, nem konzisztens a párt alapvető politikájával, vagy éppen fordulatot jelent. Meg kell tudni különböztetni a lényegeset a lényegtelentől, meg kell tudni állapítani egy pártról, hogy mely rétegek érdekeit kívánja képviselni. Ma már ott tartunk, hogy nem tudjuk, melyik párt - mondjuk - a vállalkozók pártja. És erre nem kifogás, hogy mindegyik párt deklarálja, hogy az, mert az elemző dolga éppen, hogy kimutassa, melyiknek áll valóban szándékában a vállalkozók érdekében törvényeket hozni. Nem lehet például egyszerre képviselni olyanok érdekeit, akiknek az érdekei ellentétesek. Például a minimálbér meghatározásánál. Az egyes intézkedések során le kell leplezni, hogy az intézkedés kiknek jó, és kiknek rossz. Ezeket kell súlyozni, majd összesíteni és értékelni.