Rövid válasz

VISSZHANG - LIV. évfolyam 11. szám, 2010. március 19.

Valóban nem vagyok történész, és azt is jól látja Karsai László és Molnár Judit, hogy messze nem ismerem olyan mélységben a magyar holokauszt történetét, mint a korszakot kutató történészek (Előzmények: Hanák András: MÁV-per Chicagóban, 2010/7., febr. 19.; Karsai László-Molnár Judit: A MÁV és a holokauszt, ÉS, 2010/10., márc. 12. - a szerk.). Korántsem mentségként, még csak magyarázatként sem jegyzenék meg két dolgot a történelmet illetően. Egyrészt, a történészi munka krédóját gyerekkoromban „von Haus aus" ismertem meg: az ember adatokat, levéltári dokumentumokat és egyéb forrásokat gyűjt, ellenőriz és mérlegel, gyakran kétkedik, és folyamatosan türelmesen olvas. Ezt lestem el apámtól, Hanák Péter történésztől, akinek - gyerekként - olykor magam is besegítettem a feljegyzett kartonok rendezésében, csoportosításában. De ne aggódjon az olvasó, közreműködésem nem okozhatott galibát az I. világháborús levelek közzétételében és értékelésében. Másodsorban, a nyolcvanas évek elején New Yorkban találkoztam Braham professzorral, és átnéztem kétkötetes monográfiáját. Eleinte zavart a két kötet szürke tényfolyama, később megértettem, erre is szükség van. Néha most is előveszem, ha tényekre, adatokra van szükségem. De amikor ügyvédi munkám során - igen ritkán - szükségem volt nehezen kutatható tényekre, azt is tapasztalnom kellett, hogy jó néhány felderíthetetlen részlete létezik a deportálástól a megsemmisítésig tartó szenvedéstörténetnek.

Mindezek mellett cikkemben mint ügyvéd tekintettem át a MÁV-per felpereseinek keresetét. Arra törekedtem, hogy a vélemények kavalkádjában a felperesek által megfogalmazott jogi igény és azok háttere érthető és értelmezhető legyen. Az ügyvédi foglakozás krédója pedig az, hogy az állításokat meg kell vizsgálni, az előbb-utóbb felvonultatott bizonyítékokat tesztelni kell. Nem lehet előre leírni azt, hogy a kereset „tárgyi tévedésektől, torzításoktól hemzsegő alaptalan vádaskodás", amíg nem ismerjük, milyen bizonyítási eljárásra készültek fel a felperesek. És ugyan még az is kiderülhet a keresetről, hogy valóban nem támasztják alá kellően meggyőző bizonyítékok a jogilag releváns állításokat, ebben a szakaszban mégis meg kell adni az esélyt a felpereseknek, hogy az eddig ismert tényekkel nem könnyen egyeztethető állításaikat igazolják. A peres eljárásban ezt bizonyításnak nevezik, amelynek jellege és módszerei alapvetően eltérnek attól, mint amit a történész tekint bizonyításnak.

Nem szeretnék kisebb jelentőségű dolgokra kitérni, és a pedáns kicsinyesség hibájába esni, de a történész- és a jogász-megközelítésnek különbségét maga a szerzőpáros is demonstrálja. Kifogásolják, hogy a keresetet összetákoló „szakértők" Adolf Eichmannt a Gestapo IV-B-4 osztályának vezetőjeként, Hitler titkárának tüntetik fel. Nos, egy ilyen tárgyi tévedés kínos hiba egy tudományos PhD-dolgozatban, de bocsánatos bűn és irreleváns figyelmetlenség egy keresetlevélben. Hasonlóan fontos részlet egy történelmi hűségre törekvő munkában, hogy a kereset 8. oldalán látható fényképen balatonfüredi zsidók szállnak be a MÁV marhavagonjába, amely szerelvény egyelőre a tapolcai gettóba szállította őket. A fénykép bizonyára nem perdöntő bizonyíték a felperesek kezében, de annyit erről a képről is megjegyeznék, hogy az egyik kocsiba láthatóan egy idős asszonyt húznak fel (és idős asszonyokat még háború idején sem ildomos marhavagonokban szállítani), a másik vagon nyitott ajtaja mögött pedig mintha néhány bőrönd, táska lenne látható.

Amikor cikkemet írtam, természetesen magam is átgondoltam, vajon miként kívánják bizonyítani a felperesek ügyvédei a keresetben körülírt kárt okozó cselekményeket. Egyelőre ezt nem tudjuk, nem tudhatjuk, de ne tételezzük fel a felperesek jogászairól, hogy erre egyáltalán ne lennének felkészülve. Valaminek kell lennie a tarsolyukban, ennyire ne nézzük le őket. Hozzáteszem, hogy a korszakkal foglakozó másik történészpáros, Kádár Gábor és Vági Zoltán a Nagyar Narancsban publikált írásukban úgy vélik, a keresetben foglalt számos „baki" nem teszi semmissé a keresetben foglalt érvelés lényegét. A MÁV aktívan részt vett több százezer magyar zsidó deportálásában, és „e részvétel nélkül nem valósulhatott volna meg Auschwitz történetének legnagyobb tömeggyilkossága". Természetesen a chicagói bíróság, alkalmasint esküdtszék számára kellően alátámasztott bizonyítást kell elővezetniük. Az eredmény oldalán egy dolgot biztosan tudunk: azok a bőröndök valóban eltűntek.

Végezetül, az eljárás ezen szakaszában én abban sem szívesen foglalnék állást, hogy mi árt a holokauszt emlékének, és mi ad újabb érveket az antiszemiták kezébe. Természetesen, ha valóban alaposan felsülnek a felperesek a bizonyítás terén, az hozzájárulhat a zsidó igényeket alaptalannak és erkölcstelennek tartó vélekedések felerősödéséhez. De még ebben az esetben sem javasolnám a korszakot jól ismerő szaktörténésznek, hogy egy gyors MTI-nyilatkozatban azt jelentse ki az auschwitzi rámpán, valamint a gyerekek és asszonyok azonnali elgázosításával végződő 16 oldalas beadványról, hogy annak ismeretében nagy biztonsággal megállapítható, hogy abban „az égadta világon semmi sem igaz". Ha valamiről elmondható, hogy nem igaz, az éppen az ilyen sommás „semmi sem igaz" állítás. És ha valami érveket ad az antiszemiták kezébe, amelyre egyébként olyan múlhatatlan szükségük nincs is, akkor az éppen az ilyen felszínes „semmi sem igaz" állítás.

Cikkemben egyértelműen jeleztem, hogy én sem támogattam volna ennek a pernek a megindítását. Valószínűtlennek tartom, hogy az eljárás merőben új tényeket tárna a közvélemény elé. De még ez sem kizárt, sőt, meglehet, hogy néhány részlettel mégis többet tudhatunk meg a magyar holokausztról. Talán ez is közelebb vihet a múlt tényeinek jobb megismeréséhez. Még talán az általam tisztelt szaktörténészek is gazdagodhatnak néhány tanulsággal.

A szerző további cikkei

LXV. évfolyam, 13. szám, 2021. április 1.
LXV. évfolyam, 3. szám, 2021. január 22.
LXIV. évfolyam, 51–52. szám, 2020. december 17.
Élet és Irodalom 2021