A bolsevik gyakorlat

Székely Gábor vitatja a Molotov-Ribbentrop-paktum kapcsán tett megállapításaimat (ÉS, 2009/38.; 40.), szerinte nem olvastam figyelmesen Sztálin műveit, pontatlanul idéztem, illetve tévesen interpretálom azokat, amennyiben azt állítom, hogy a szovjet diktátor célja a világforradalom és a világháború kirobbantása lett volna. Sztálin műveiben csakugyan úgy hivatkozott a proletariátus felkeléseire, mint olyan akciókra, amelyeket nem a Szovjetunió „erőltet rá másokra", hanem az öntudatára ébredt munkásosztály a nemzetközi helyzet fokozódásának hatására magától robbant ki. A marxista logika szerint ez szükségszerű, hiszen a proletariátus osztályhelyzetéből adódóan nem akarhat mást, mint kommunizmust. Ha a Holdon élnénk, akkor el is hihetnénk, hogy Sztálin ezt így is gondolta. Ha viszont ismerjük a bolsevik gyakorlatot, akkor tudhatjuk, hogy ez fordítva volt. 1939-ben például Finnország esetében sem a „finn kapitalisták agressziója" és a bolsevik Kuu­si­nen-bábkormány segítségkérése, hanem nagyhatalmi ambíciók miatt történt meg a szovjet támadás. A kommunista pártvezetők ugyanazt a szánalmas játékot játszották el 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában vagy 1980-ban Afganisztánban. Mindenütt formailag az érintett dolgozók kérésére léptek fel. Székely azt kívánja, hogy ezt a szovjet logikát vegyük komolyan?

Székely két teljes újságoldalon próbálja elhitetni az olvasóval, hogy Sztálin letett a proletár világforradalom doktrínájáról, azonban sehol sem válaszolja meg azt a kérdést, hogy ha ez így van, akkor miért volt számára szükséges az 1930-as évek elejétől kezdve a munkásszolidaritás szétverése, a „szociálfasizmus" teó­riájának hirdetése és a nácik indirekt támogatása? Miért nem tartja szükségesnek, hogy az ezt igazoló dokumentumokat, Dimitrov naplóját vagy Schönherz Zoltán Komintern-utasításokról készült feljegyzéseit cáfolja? Miért állítja, hogy 1934-ben a világforradalom Sztálint már „rég nem foglalkoztatta", amikor Sztálin Molotovnak írt leveleiből is tudhatjuk, hogy folyamatosan „forradalmi mozgalmak szervezésével" foglalkozott. Ráadásul éppen ezekben az években őröltette fel a nácikkal a német szociáldemokrata pártot, amennyiben a német kommunisták számára nem a nácikat, hanem a szo­ciál­fasizmust nevezte meg fő ellenségként. Miért tette ezt, ha nem akarta Hitlert hatalomra juttatni?

Székely azt állítja, hogy Sztálin azért kényszerült Hitlerrel megállapodni, mert a „nyugati hadseregek létszáma és felkészültsége elégtelen [volt] az eredményes ellencsapásra". Ez az állítás félrevezető, mert a nyugati szövetségesek ekkor mind létszám, mind felszerelés szempontjából felülmúlták a Wehrmacht erejét. Taktikai vezetésük ugyan csapnivaló volt, de ezt 1940 májusa előtt még nem tudhatta senki. Maga a német vezérkar sem reménykedett abban, hogy Franciaországgal néhány hét alatt végezni lehet.

Székely azt állítja, hogy Sztálin azért sem tudott megállapodni a szövetségesekkel, mert azok nem voltak hajlandóak kiterjeszteni a lengyeleknek adott garanciát a balti államokra. Gondolatmenete érthetetlen, hiszen a balti államoknak adandó területi garancia egyrészt fel sem merült, másrészt egy ilyen garanciának éppen nem Németországgal, hanem a Szovjetunióval szemben lett volna értelme, tekintettel arra, hogy Németország nem akarta lerohanni a Baltikumot (és ezt Sztálin titkosszolgálati forrásaiból ugyanannyira tudhatta, mint a Lengyelország ellen tervezett hadjáratot).

Nem értem, miért fáj Székely Gábornak, hogy kommunista párttagok a Komintern 1936-os határozata alapján szélsőjobboldali vezetőkké válhattak. „Elképesztő állítások sora, amelyekből egyetlen sor sem igaz" - írja ezzel kapcsolatban. Ezt azzal próbálja alátámasztani, hogy az általam említett három vezető közül kettő nem is volt „igazi" kommunista (megjegyzendő, hogy szabadalmaztatott kommunista párt ebben az időszakban Magyarországon nem létezett), és az átlépést szorgalmazó határozat nem vonatkozott Magyarországra (?), de ezt semmilyen adattal sem támasztja alá, magából a határozatból viszont ez nem derül ki. Székely ezen túlmenően a szélsőjobboldalt Szálasi Ferenc pártjára redukálja, amely „éppen csak megalakult" - elhallgatja azonban, hogy a korabeli rendőrségi és csendőrségi értesítők ekkoriban több tucat olyan egyéb szélsőjobboldali szervezettel foglalkoznak, amelyek már régen léteztek.

Lehet, hogy az általam említett három személy, Péntek István, Párkányi István és Kassai-Schallmayer Ferenc nem a legjobb példa a náci és a kommunista mozgalom közötti átjárhatóságra. A lényeg a két eszme erkölcsi színvonalának sokszor zavarba ejtő hasonlósága. Az 1939-es paktumot Sztálinról és Hitlerről kellene elnevezni és nem a csupán aláírásukat adó, önállótlan külügyminisztereikről. Nem véletlenül kelt ez ma is vihart marxista értelmiségiek körében: ha szembenéznének azokkal a következményekkel, amelyek Hitler cinkostársaira hárulnak, nem vállalhatnák ennyire önfeledten egykori baloldaliságukat.