Kit lehet itt provokálni?

VISSZHANG - LIII. évfolyam 48. szám, 2009. november 27.

Fel nem foghatom, mit nem értett meg Ge­rő László drMáriás írásából (Kikkel van baja?, ÉS, 2009/47., nov. 13. ). Talán a sarkított megfogalmazásokkal nem tudott mit kezdeni? Vagy a cége most szándékszik díjat alapítani, és ez az ellenséges hevület visszafogta és meg­rettentette? Érintettnek vélte magát a „minden újgazdag tahó" minősítéstől?

Az érdemi választ Gerő László tudná megadni, de ő inkább a képzőművészeti élet egy fontos, de mégiscsak marginális szeletét, a galériás piacot emeli ki, mint olyan új terepet, amelyen az „igaz értékek" megmérődnek, s amelyben a hazai és nemzetközi mércék egyaránt találkozhatnak (a Visitors-program előnyeiről szólva pedig mintha a „szintén zenész" Spengler Katalin mindig felemelő és a pozitív életérzéstől átforrósodó sorai duplikálódnának). Ezt, remélem, ő sem hiszi. Ha igen, az baj.

Én Gerő László a helyében nem sértődnék meg, bölcsen olvasgatnám inkább ABuddenbrook ház szövegrengetegét, vagy megnézném magamnak a Hatvany-Deutsch család fejlődését a nagyapától az unoka Lajosig. Feltűnne: nem lett elsőre az gazdagodó család művészetpártoló, várni kellett arra egy kicsit.

Ma minden gyorsabban megy, elsőgenerációsan is lehet valaki megfelelő mennyiségű pénz és az ezzel összekapcsolódó kivagyiság mezejében szakavatott kollektor, művészetpártoló és díjazó. Akit a pártoltjai és díjazottjai ki nem állhatnak, kigúnyolnak és semmibe vesznek („cabrió és szélfúvás", írja találóan drMáriás, „de a nevem meglegyen", írta ugyanerről Tom Wolfe).

Nem mást, ezt akarja mondani a maga keserű lendületével drMáriás. Meg­köszönhetjük neki, hogy amit eddig is sejtettünk, azt most artikuláltan sü­völti a képünkbe. Igen: a művészek és pártolóik pont annyira illenek össze és éppen úgy vannak mégis egymás­ra szorulva, mint Karinthynál a nő és a férfi. Mindegyik a másikat akarja.

Nem kétséges, ne is tagadjuk: a művészek a pénzt, a dicsőséget. Ezt tudja biztosítani a biztosító díja. A támogató pedig a művész - meglehetősen korlátozott területre és időre szóló - nevét, pedigréjét.

Tisztességes ez a csere? Nem az, de mindkét fél számára történetileg bizonyítottan előnyös. Aki kimarad az üzletből, az kívülről kiabál, mert bévülre akar kerülni, állítja Gerő László drMáriásról, feltételezve, hogy a művész-kritikustól (ez a páros egyáltalán nem összeférhetetlen, utána lehet nézni a művészet történetében is), hogy az outsidersége bántja. (Pedig kívülállónak lenni jó és nyereséges is tud lenni.)

Ezzel Gerő László be is bizonyította, hogy képes arra, ne lásson bele a modern művészet egyik szép paradox csapdahelyzetébe, s rögvest saját magától elvitassa azt, amit oly előkelően állít. Sértetti pozíciójának ellentmondásos felvillantása, a ráció kötelékének az érzelmektől áthatott (átfűtött?) művészetre terítésének szándéka, a kapitalizálódás gőzerejű kiterjesztése alapszöveggé teszi Gerő pár sorát.

Azért is, mert igazolja drMáriást, aki alulnézetből s a szocreál világ le­pusz­tult kulisszáinak maradványai kö­ze­pet­te találkozik még - sokunkkal együtt - nap mint nap az új, dermesztő valóság­gal, amely úgy realitás, hogy el­fo­gad­hatatlan. Ösztöndíjastul, auk­ci­ós­tul, corporate collec­­tionos-­tul, haj­lék­ta­la­nokkal, munkanélküliekkel, a gaz­da­sá­gi élet irracionalitásaival, a föl­fog­ha­tat­lan és elviselhetetlen vagyoni kü­lönb­ségekkel, a mindennapi leépülé­sek­kel, a kultúra elértéktelenedésével.

Ugyanakkor a kritikai attitűd a terepszínek felöltésével jár együtt. Ott tud a kritikus megjelenni, ahol a kritikája tárgya. Nem csak a Lövölde téren, lepusztulva. Meglehet, igaztalan vagyok, és egyetlen röpke benyomásból vonom le következtetésemet, de feltételezem, hogy drMáriás pontosan tudja, hol a „helye". A hétköznapi életben, gyermeke gimnáziumi felvételijére kísérőjeként, ahol láttam, úgy jelent meg, mint egy kis magyar cég leg­kis­pol­gá­ribb könyvelője, aki messzemenően tisztában van azzal, hogyan kell felöltöznie ahhoz, hogy egy jó nevű intézményből ki ne nézzék. Ha díjátadóra kell(ene) mennie, akkor nem lyukas ülepű nadrágot venne fel. Jól nevelt neveletlenként.

Ha Gerő László vet egy pillantást Matisse munkaruhájára, Arp vagy Max Ernst eleganciájára, akkor beláthatja és felismerheti: drMáriás a klasszikus avantgárd (milyen fura és ellentmondásos ezt mondani, de az évszázados avantgárd mára tényleg klasszikus lett, a bevett manírjaival és viselkedésformáival együtt) formát hozza, helyi ízekkel. Vastagon provokál, sérteget, nyitott sebekbe szór élvezettel sót. És vár!

Az érzékeny, önmagát találva érző „újgazdagja" megint beugrott - tapasztalhatta. Miként már évszázada, folyamatosan. Ha nem ugrik be, ha nem mond ellent, akkor pedig krokodilbőrből (újmagyarul: teflonból) van a képe!

Nem kétséges: a támogató, a gyűjtő csak veszíthet, 22-es csapdájában van. Bármit lép: hülyének bizonyul. És úgysem ért a művészethez, akárhogy is erőlködik (ezt röpke három évtized alatt megtanultam, ezt az egyetlenegyet a gyűjtési tevékenységem során: semmit sem tudok, illetve: egyre kevesebbet). Ha ezzel megbarátkozunk, aránylag sikeresen átvészelhetjük a drMáriási kísérletezéseket is. Sőt: díjat adhatunk neki.

Ezt ajánlom szíves megfontolásra Gerő Lászlónak is.

(A szerző kisgyűjtő)

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 28. szám, 2023. július 14.
LXVI. évfolyam, 38. szám, 2022. szeptember 23.
LXVI. évfolyam, 16. szám, 2022. április 22.
Élet és Irodalom 2024