A váltás és a változások

VISSZHANG - LIII. évfolyam 46. szám, 2009. november 13.

Érdekes, elgondolkodtató cikket közölt Széky János az ÉS 43. számában Se forradalom, se átmenet címmel a rendszer­vál­tás-fogalom különböző értelmezéseiről. Bennem azonban, mint mindig, amikor erről a tárgyról esik szó, hiányérzetet hagyott gondolatmenete. Nem vonom kétségbe azoknak a változásoknak a jelentőségét, amelyekről ír; ugyanakkor azokat az embereket is mélyen megértem, akik azt állítják, hogy a tulajdonképpeni rendszerváltás elmaradt, egyrészt mert el sem kezdődött, másrészt mert elbizonytalanodott és abbamaradt, harmadrészt mert már jóval 1989 előtt elkezdődött és hasznát javarészt az előző rendszer elitje élvezi. De világosan kell látnunk, hogy azok az események, amelyekre ezek a reflexiók utalnak, korántsem azonosak, és az, aminek a megtörténtét én hiányolom, mindezektől eltér.

(Egypártrendszerből váltógazdaság) A társadalmi rendszerváltozás egyik legfontosabb eseménye kétségkívül az első szabad választás volt 1990-ben. Látnunk kell azonban, hogy valamilyen parlamentarizmus addig is volt: a két világháború között is többpártrendszer működött Magyarországon, csak a választók köre volt sokkal szűkebb az állam polgárainak körénél; és a szovjet megszállás idején is általános parlamenti választások voltak, csak a jelöltállítás módja volt korlátozott és manipulált. Az MSZMP voltaképpen több párt állandó koalíciójából alakult, nem képviselt kirekesztőlegesen semmilyen értékrendet (érdekeket persze igen, a megszálló hadsereg és az azt kiszolgáló kollaboránsok kiváltságait), tehát a köznyugalom, rend és fegyelem jobboldali értékét éppúgy képviselte, mint a relatív anyagi egyenlőség kényszerét, ami egy jellegzetesen baloldali érték karikatúrája, illetve a kiváltságosok szabadságát. Ez a „sokszínűség" a valódi demokrácia keretei között nem tartható, ott minden pártnak valóban résznek kell lennie. Csakhogy: ha megnézzük a mai magyar pártokat, ugyanilyen zagyva érték­koktélt látunk mindegyikben. Vagy­is húsz év alatt nem alakult ki olyan pártrendszer, amelyben egy „messziről jött ember" képes lenne eligazodni. A mai magyar pártrendszer a demokratikus megfelelőjének éppúgy csak a karikatúrája, ahogyan Horthy, Rákosi vagy Kádár idején volt. Változások történtek, de a rendszerváltás nem zajlott le.

(Tervgazdaságból piacgazdaság) Igen, ha úgy tetszik, a gazdasági rendszer átalakítása szocialista tervgazdaságból a szabad versenyen alapuló piacgazdasággá látszólag megtörtént. Csakhogy: a piac legnagyobb tényezője ma is az állam mint megrendelő, és - ha nem is ötéves - időegységekre tervek készülnek. A közepesnél nagyobb vállalkozó valamilyen módon ezekből a megrendelésekből él, az alkalmilag adódó privát munkák ezeket csak kiegészítik. Látni kell, hogy megrendelőként a társadalombiztosítási vagy az önkormányzati szféra ugyanúgy része ennek a rendszernek, ahogyan a szocialista egészségügyi és tanácsrendszer az volt: a fizetésre kötelezettek tartják fenn a törvényekben kimondott módokon. Az adó persze lehet központi, forgalmi vagy helyi, de az adózó ugyanaz. Ő ebben a rendszerben csak egyvalamit kap: csekket. Az emberek nagyon nagy többsége számára a megváltozott rendszer nem jelent sem vállalkozási szabadságot, sem versenyt, csak megaláztatást, létbizonytalanságot és a nyomor fenyegető rémét. A jövő havi megélhetés olyan, mint a kaparós sorsjegy. Nincs ember ebben az országban, aki harminc nap alatt ne találhatná magát egy aluljáróban egy rakás papundeklin. Feltéve, hogy valakitől megtudja, hol lehet papundeklit találni.

Az európai szabadversenyes rendszernek van egy megkerülhetetlen alapfeltétele: az emberek közti bizalmon alapuló együttműködés képessége. E nélkül a gazdaság gengszterbandák háborújává alakul. Bármennyire is (megalapozottan) rossz véleménye volt róla Marxnak, a kapitalizmusnak megvannak a maga erkölcsi alapjai. Ezek nélkül nem jöhet létre. Persze, a verseny azután ezeket az értékeket erodálja. De a szabályok megszegése (nem fizetés, szerződésszegés, bennfentes ismeretekkel való visszaélés, csalás, korrupció, lopás, rablás stb.) a kapitalizmusban mindig rendkívüli (bármennyire is gyakori) esemény. Nálunk ez a normális, aki másképp próbálkozik, bele is döglik. Vagyis ha a rendszerváltás fogalma alatt egy működő piacgazdaság megvalósulását értjük, ettől fényévekre vagyunk. Változások történtek, rendszerváltás nem.

(Párthatározatok helyett törvények) Sokan voltak 1989-ben, akik azt mondták, hogy szerintük az a bizonyos egypárt nem kevés, hanem sok. Kell a fenének ilyenből még vagy fél tucat, hat pártapparátus, ugyanannyi vezetőség, hat Grósz Károly, külön a liberálisoknak, a szocdemeknek, a roya­listáknak, a máriáshuncutoknak és a rosseb tudja, kiknek. Az a lényeg, hogy a döntések ne a pártokban, hanem a parlamentben szülessenek, ahol az érintettek képviselői jelen vannak, érvényesíthetik választóik érdekeit, legyenek azok régiók, ágazatok vagy társadalmi csoportok. Vagyis küldjenek képviselőket a lakóközösségek, foglalkozási csoportok, kamarák, nemzeti, etnikai és társadalmi kisebbségek, és így tovább.

Ez az óhaj alapfokon akkor valósult meg, amikor Németh Miklós meg­jelent a televízióban, és közölte, hogy az államot nem a párt, hanem a kormány vezeti, a törvényeket pedig a parlament hozza. Ehhez képest a mai állapot akár visszalépésnek is tűnhet, mert akkoriban legalább valami formális társadalmi vita előzte meg a törvénykezést, ma pedig pár szakember összehoz valamit, azt az aktuálisan a hatalmat gyakorló pártelit a maga érdekeinek megfelelően szétbarmolja, és többsége révén átnyomja a parlamenten. Ha rendszerváltáson egy olyan parlamenti rendszer megvalósulását értjük, amelyben nem néhány érdekcsoportnak, hanem a választópolgárok összességének az érdekei érvényesülnek, akkor ez is kívánnivalókat hagy maga után. Változások történtek, rendszerváltás nem.

(Hatalmi terror helyett jogállam) Kevesebb mint másfél évtizeddel az első szabad választás előtt jöttek ki a börtönből az utolsó olyan emberek, akiket a forradalomban való részvételük miatt ítéltek el. Nagyon sokan voltak Magyarországon, akik úgy gondolták, hogy a rendszerváltás azt jelenti: nem kell többé félniük, ha az utcán rendőrt látnak; nem kell félniük, ha táviratot vagy ajánlott levelet hoz a postás. Lehet, hogy ezt a várakozást nem egyszerű kijelentés-logikailag formalizálni, de annál könnyebb válaszolni arra a kérdésre, hogy teljesült-e a várakozásuk. Hatóságok tömege üldöz ma mindenkit, aki megpróbál becsületesen élni ebben az országban, három (szülők, alkalmazottak és gyerekek számára) elkülönített vécé építésére kötelezve a csecsemőintézményt, melynek páciensei pelenkába szarnak, falon kívüli vaslépcsőt építtetve a harmadik emeleti imaház sekrestyéjéhez (aminek az elkészítésére a többi hatóság sohasem fog engedélyt adni), vagy kötelezi a kétszemélyes betéti társaság házastárs tagjait, akik egyszerre betegszenek meg, hogy fizessék ki (a bevételből, ami nincs, hiszen betegek) egymásnak a betegállomány idejére járó táppénzt, ellenkező esetben akkora pénzbírsággal sújtja őket, amit egészségesen sem tudnának kifizetni. A diktatúra utolsó évtize­dé­ben a hatóságok többsége közel sem volt olyan arrogáns és pofátlan, mint ma. Alig vártuk az államcsődöt, hogy végre egy kis nyugtunk legyen, de ez a rohadt IMF még ettől is megfosztott minket.

Jogállam? A törvénygyár eszelős előírások tömegét gyártja, egészséges polgári jogérzékkel megsejthetetlen elvek szerint. Ha valaki ellop egy zsák elektromos biztosítékot, és ezzel tüzet okoz egy épületben, emberek százainak veszélyeztetve az életét, az megélhetési bűnözésnek minősül. Ha a saját kertjében lerak egy patkánycsapdát, és abba éjjel egy tolvaj beletenyerel, őt ítélik el (jó esetben csak gondatlan) veszélyeztetésért.

Nem, ebben az értelemben aztán végképp nem történt rendszerváltás.

(Ideológiai diktatúra helyett véleményszabadság) A kádári diktatúra nehezen elviselhető vonása volt a Lapíts és kussolj! elve. Voltak egyrészt azok a bizonyos kötelező hazugságok felszabadulásról, ellenforradalomról, fejlett szocialista jövőről és proletár internacionalizmustól, amiket azoknak kellett hajtogatniuk, akik karriert akartak csinálni. A többség megtehette, hogy (maga elé engedve a hazudozókat) hallgatott ezekről a dolgokról, és mérsékelt ütemben jutott előre vagy sehogy; de aki nyilvánosan kimondta a véleményét, az a szabadságát és (még az 1980-as években is) a testi épségét tette kockára. Sokak számára a felelős gondolatok, a vélemény hangoztatásának a szabadsága jelenti a rendszerváltást.

Vajon ma tökéletesen érvényesül a szólásszabadság? Természetesen a rendszer ebben a tekintetben sokat változott, bár újra és újra kísérletek történnek a korlátozására. De az igazi veszély máshonnan fenyeget. A közbeszédben egyre gyakrabban hangzik el az az érv, hogy mindenkinek meglehet a maga véleménye, és minden vélemény egyenértékű. A szakértelem, a józanság, az argumentá­ció nem emeli többé egyik kijelentést a másik fölé, és lassan semmi más nem számít, csak az, hogy egy nézetet hányan hangoztatnak, és hogy milyen reprezentációja van a hatalomban. Hogy lehetőleg politikától távoli példát mondjak: megfelelő minisztériumi támogatással bárki katedráról hangoztathatja azt az ökörséget, hogy a magyarság a finnugor népek közé tartozik (ami a magyar nyelvre természetesen igaz), és hatalomváltás után ugyanezen a katedrán sorolhatnak minket a török népek közé, ami egyébként ugyanakkora ökörség.

Nincs abszolút igazság, ez így van, a nyelv szókészletének jelentőbázisa állandó mozgásban van. De ez nem jelenti egyben azt is, hogy nem törekedhetünk az igazság megközelítésére. A beszéd komolyságának a lerombolása, aminek egyik forrása a folyamatosan áradó médiakosz, a másik a közszereplők vérlázító cinizmusa (amivel még ki is jelentik, hogy hazudtak, és azzal védekeznek, hogy azért tették, mert ez szolgálta az érdeküket), elveszi tőlünk a gondolkodás, és ezáltal a felelős szólás szabadságát. Vagyis ezen a téren is történtek változások, de rendszerváltás nem.

(Szolgaság helyett autonómia) Nem szeretném a végtelenségig nyújtani; azt hiszem, hogy mindaz, amiről eddig beszéltem, leegyszerűsíthető és visszavezethető egyetlen dichotómiára, amit Petőfi le(fel?)fegyverző egyszerűséggel fogalmazott meg annak idején. Persze 1989-ben a Rabok legyünk vagy szabadok? kérdése tűrhetetlenül fellengzősnek hatott volna. Talán akkoriban valahogy így fogalmaztunk: a megcsontosodott, rendszerek sorát átélt feudális-rendies hierarchián alapuló berendezkedést váltsa fel a szabadság, függetlenség, autonómia társadalma. Ez az, ami sokkal találóbban írja le az európai demokráciát, mint a népképviselet, a kereskedelem és vállalkozás módja. Ez az, ahová az egyetlen értelmes rendszerváltással el kell jutnunk. Ahol független, magukról gondoskodó, önállóan gondolkodó, szabadon beszélő, saját értékeiket megtartó és megkövetelő emberek élnek, ott valahogyan majd létrejön a vélemények egyeztetésének és formalizálásának a fóruma, és ahol egymás felé bizalommal forduló, ésszerű együttműködésre törekvő emberek dolgoznak közös céljaik megvalósításán, ott olykor a párhuzamos tevékenységek versengenek egymással. Ezeknek a járulékos jelenségeknek a már-már szakrális abszolutizálása egyszerűen abszurdum. Amiből aztán bizarr ellentmondások keletkeznek.

Ezek közé tartozik például az önkormányzati rendszer.

Evidens dolog, hogy az önkormányzat a (lakó-, etnikai, társadalmi) közösség autonómiájának az intézménye. Viccnek is bárgyú, hogy állami és kormányhivatalok újra és újra dönteni akarnak arról: hány magyarországi ilyen-olyan közösség gondolhatja úgy, hogy önrendelkezését intézményesen óhajtja kifejezni. De ugyanilyen nevetséges, hogy ezek az intézmények kvázi közhivatalként működnek. Micsoda gondolat például az, hogy a közoktatási intézmények működtetését az önkormányza­tok kötelességévé tesszük? Mi lesz ebből? Látjuk. Természetesen a lakóközösségek jogot kaphatnak arra, hogy iskolát tartsanak fenn. Ha akarnak. Ha nem, akkor a gyerekek oktatásáról az államnak kell gondoskodnia, egyenletes minőségben, kirekesztések nélkül, és így tovább. Nálunk azonban az autonóm ember, család, embercsoport, régió stb. fogalma ismeretlen, a pl. lakóközösségi demokrácia intézményéből automatikusan alakult ki a helyi hatalom intézménye. A rendi szovjet.

(Az utópia helyett a valóság elsősége) A szocialista/kommunista rendszer pusztító kényszere volt az alapító atyák népboldogító vízióinak megvalósítása. A rendszer persze velejéig hazug volt, tehát már az 1970-es években is kevés olyan elftársat lehetett találni, aki hitt volna az általa hirdetett maszlagban. Mégis minden lépésünket hatóságilag ezekhez az agyrémekhez igazították. A rendszerváltás ebben az értelemben nyilván az lett volna, ha nem egy efféle utópiát próbálnak az emberekre erőltetni, hanem valamiféle átmeneti periódusban (nagyon jó, amiket Széky az átmenetfogalom elfojtásáról ír!) engedjük látszani, hogy az emberek hol és miben mit akarnak, és mire képesek. Még kertész koromban halottam egy parktervező mérnöktől ezt az alapszabályt: A hülye kertész megépíti a parkot, kijelöli az utakat, és mindent teletűzdel Fűre lépni tilos! táblákkal. Az okos kertész először az egész területet beveti fűvel, egy hónap múlva megnézi, hogy a járókelők hol taposták ki, aztán ennek megfelelően alakítja ki az ösvényeket, és ehhez igazítja a többit. Valahogy így kellett volna kezdeni ezt a bizonyos rendszerváltást.

Ehelyett évtizedek óta hallgatom változó tartalommal, de változatlan vehemenciával a kor parancsát: szemléletváltozásra van szükség, mert a mai világban ezekkel az elavult értékekkel, túlhaladott nézetekkel, fogyatékos fegyelemmel és pesszimizmussal nincs helyem a szocializmust építő, haladó, modern, posztindusztriális, posztmodern, globalizálódó, környezettudatos, jó ég tudja, éppen milyen világban. Odáig süllyedtünk, hogy egy kedveszegetten gyarmatosító globális nyikhaj kijelentheti: nem tudja használni a magyarokat. Soha, egy pillanatig sem próbálkozott meg senki, aki elvileg a szolgálatukra vállalkozott, megtudni az emberektől, hogy hogyan terveznék leélni az életüket. Azzal kezdték a rendszerváltást, hogy utcára löktek másfél millió embert. Húsz éve nálunk mindig emberből van túl sok. Miközben három nemzedék óta sohasem voltunk ilyen kevesen.

Húsz éve hallgatom, hogy Magyarországon sajnos nincs munka. Ez alatt az idő alatt a falvakban minden harmadik ház összedőlt, a művelésből kiesett mezőgazdasági területek gyomtengere katasztrófával fenyeget, az árkok feltöltődtek, a mellékutak járhatatlanok, a középületek elhanyagoltak, és folytathatnám. És senki ne jöjjön erre a közmunkaprogrammal, mert az, hogy pár segélyes láthatósági mellényben a gereblyét támasztva cigarettázik a buszmegállóban, nem a hozzáértő dolgozókat pótolja, hanem a pellengért.

A faluban, ahol nyaraimat-őszeimet töltöm, húsz éve meglazult és eltört a könyvtár tetején néhány cserép. Munka lett volna vele. A faluban volt vagy ötszáz munkanélküli, nem sokkal később rokkantnyugdíjas. Csak akadt volna egy, aki fel tud mászni, és egy délután megigazítja azt a pár cserepet. De hát azt nem lehet. Pályázat kéne, vállalkozási szerződés, versenytárgyalás, különben a hatóság irgalmatlanul megtorolja a törvénytelenséget. Teltek az évek, forogtak az iratok, rohadtak a gerendák. A könyvtár nyitva tartását korlátozták, aztán bezárták az egészet. Idén lebontották. Szerintem úgy húsz közmunkás dolgozott rajta fél évig. Korábban kettős, szak- és alfabetikus rendszer volt odabent. Most gyom nő a romokon. A községi könyvtárban a rendszerváltás kétségkívül megtörtént.

A szerző további cikkei

LV. évfolyam 1. szám, 2011. január 7.
LIV. évfolyam 32. szám, 2010. augusztus 13.
LIV. évfolyam 16. szám, 2010. április 23.
Élet és Irodalom 2024