Az Út a munkához program,

a „monoki modell” és a fenyegető jelen

VISSZHANG - LIII. évfolyam 45. szám, 2009. november 6.

Ha végigtekintünk a magyar vidék szociális, demográfiai és gazdasági helyzetén, könnyen megállapíthatjuk, sokkal inkább a jelen tűnik fenyegetőnek, semmint a távoli jövő. Az akut szociális kríziskezelést végző Út a munkához program teljes félreértéséről tanúskodnak a Kun István riportjában olvasott megállapítások (A fenyegető jövő morajlása, ÉS, 2009/42., okt. 16.). A vidéki Magyarországon a rendszerváltozást követően kialakuló - és sajnos máig domináns - közállapotokba bepillantást engedő látlelet reális képet fest falvaink munkaerő-piaci (és távlati társadalombiztosítási) helyzetéről. Azonban a szerzőnek az Út a munkához programról és a „monoki modellről" írt állításai véleményem szerint kizárólag e kormányzati és helyhatósági kezdeményezések tudatos félreértelmezéséből születhettek.

Kun István - egyébként saját „környezetrajzával" is ellenkezve - úgy támadja az Út a munkához programot, mintha átlagos képzettségű, a munkaerőpiacról nemrégiben kikerülő polgártársaink elvárásai szemszögéből kellene megítélnünk annak tartalmát. Holott az államszocializmust követően megszűnő egymillió (döntően vidéki) munkahely hiánya immár közel két évtizede roncstársadalmi létre kárhoztatja a széles kistelepülési bérmunkásréteg tagjainak zömét.

A nem utolsósorban a Szepessy Zsolt polgármester nyomására útjára induló kormányzati munkáért segélyt program lényege, hogy ameddig álláshelyek százezrei ismételten nem jönnek létre az agrárium és az építőipar magas élőmunka-igényes ágazataiban (márpedig erre a külgazdasági kilátások alapján jelenleg csekély az esély), a segélyezetti lét peremén vegetáló csoportokat legalább bevezeti a munkavégzés világába. Még akkor is, ha mesterségesen (hiszen egy kapitalista társadalomban -ideális esetben - nem az állam biztosít munkaalkalmakat), valamint kizárólag kisegítő munkakö­rök­re vonatkozóan teszi ezt. A világgazdasági krízis éveiben milyen más módon lehetne remélni a két évtizedes reálgazdasági pangás során csaknem minden állandó munkavégzéstől elszokott munkaerő aktivizálását?

Továbbá a hazai szociológiai fősodorhoz tartozókkal szemben, a szociális kártyájáról elhíresült - Összefogás néven néhány hete pártot is alapító - monoki polgármester kezdeményezése védelmében érdemes rámutatni a kezdeményezés polgári filozófiájára. Nem a szegényeket (és főként nem a roma lakosságot) sújtó diszkriminációs szándék ölt testet azon törekvésben, hogy az adófizető közösség elvárja a segélyezettjeitől, hogy közösségi munkavégzés formájában vegyék ki részüket településük életéből. Korántsem büntetésből, mint inkább az önmagáért és közösségéért cselekvő polgár öntudatától vezérelve. Miként abban sem vélek felfedezni semmi kirekesztő és antiszolidáris szándékot, hogy a „jóléti" büdzsé számláit fizető polgárok az igénybe vett szociális transzferek törvényi rendeltetésük szerinti felhasználására (vagyis a maguk és gyermekeik megélhetésére, társadalmi kiemelkedésére) szorítanák a segélyezetteket. Ha amúgy is ez a mentalitás a jellemző - miként azt a szociológusok felméréseikre hivatkozva állítják -, akkor miért a nagy felháborodás?

A szerző további cikkei

LXIV. évfolyam, 35. szám, 2020. augusztus 28.
LXIV. évfolyam, 27. szám, 2020. július 3.
LXI. évfolyam, 30. szám, 2017. július 28.
Élet és Irodalom 2020